Vegyes

Franz Kafka: Naplók

Igazából terapikus célzattal kezdtem el olvasni, tudtam ugyanis Kafkáról, hogy sok baja volt a szorongással. De hogy ennyire? A tízes évek naplóiban még tükröződik érdeklődés az irodalmi élet iránt, sok leírást olvashattam a zsidó színdarabokról is, de aztán a naplók hangulata egyre komorabbá vált, sokat írt a gyötrő álmatlanságáról, a kóros önmegfigyeléseiről, sikertelenségéről a nőknél és végül ijesztő módon előrevetítette saját halálát. Mégsem volt nyomasztó ez a több mint 900 oldalas napló, inkább csak szomorú, ami nagyrészt Kafka egészen kifinomult stílusának és okosságának köszönhető, a könyvet gyakorlatilag szétfirkáltam. Az útinaplói kevésbé tetszettek, bár a naturalista-vega kommuna szabatos, itt-ott pikáns leírásai igen meghökkentőek voltak. (Végül is annyit mindenképp tanultam belőle, ha már terápia, hogy a szorongások mellett és azok ellenére is lehet alkotni.)

Szabó Lőrinc: Tücsökzene

Nagyon kellemes volt így tavasszal újraolvasni Szabó Lőrinc ciripelő verseit gyerekkorról, felnőtté válásról, szellemi harcokról és végül az öregségről. Nagyon szerettem a csodaszép képeit a Balassagyarmat környéki természetről, az Egy világról, ami Debrecenben kettészakadt. Borzasztóan érdekesek voltak a hitharcokról és az olvasmányairól szóló versei, a Babits-csal való szorongó találkozása, majd első megjelenései. Sok verse ironikus vagy humoros, nem is tudtam például, hogy az ÓRIÁS és ékszerész versike is ebben a ciklusban van, gyerekkoromban nagyon szerettem. Nagyon jó volt olvasni esténként.

Firenzei éjszakák (gyűjteményes kötet)

Remek és sokszínű válogatás a 19. századi kisregényekből. Heine mesterműve nagyon elbűvölt, burjánzó fantázia, érzékiség a halál küszöbén, víziók a zenéről és a Pokolról, majd a Mennyről, különös szenvedélyek és persze töredékesség – minden benne volt, ami a romantikára jellemző. Dickens Karácsonyi énekét már rég olvastam, de jól emlékszem, hogy mennyire meglepett, ugyanis nem annyira didaktikus, mint feltételeztem, mégis szívhezszóló, erőltetettség nélkül. Merimée Carmenje viszont csalódás volt, ezt sem most olvastam, de jól emlékszem, hogy untatott és a várt, mindent elborító érzékiség is elmarad ebből a műből. A zenedarab jobban sikerült. Keller A három tisztes fésűslegényét is rég olvastam és emlékeim szerint nagyon szórakoztató darab. Creanga Fehér Szerecsen c. meséje egy klasszikus mese vándorlásokkal, átváltozásokkal, különleges képességű emberekkel és elnyerendő királylányokkal, mivel maga a műfaj sem áll hozzám közel, nem különösebben kötött le, de nem volt rossz. És végül az utolsó kisregény Tolsztoj Az ördög c. műve, amely egyike volt azoknak az írásoknak, amelyek elindítottak a Tolsztoj-rajongás útján.