2019. március 23., szombat

조남주: 82년생 김지영

Dél-Koreában a 82-es születésű Kim Csijong c. regény bombaként robbant, a detonáció hatását kétségtelenül erősítette az elmúlt években a közéletet Koreában is feldúló metoo kampány, mely sok illusztris személyt billentett ki státuszából. A könyv a koreai feministák egyik kiáltványává vált, hisz egyfajta állatorvosi lóként funkcionálva, a koreai patriarchális társadalom szinte minden betegségét felmutatja.
A történet Kim Csijong végtelenül kimerült, megfáradt, fásult és már-már szellemileg megbomlott alakját ábrázolja, ahogy végigdolgozza valamelyik hagyományos koreai ünnepet, amit természetesen a férj családjánál kell tölteni főzéssel, mosogatással, bevásárlásokkal és felszolgálással. Már a történet elején megszületik a diagnózis, hogy Kim Csijong egyszerűen szülés utáni depresszióban szenved. A regény azt vizsgálja az ezt követő, kronológiai rendbe szedett élettörténetben, hogy tényleg „csupán” erről van-e szó.
A történet természetesen Kim Csijong családjával kezdődik, egy olyan korszakban, ahol fiút szülni nemcsak dicsőség, de kötelesség is volt, így dönt Csijong anyja az abortusz mellett, amikor valószínűsíthetően harmadjára is lánygyermeknek adna életet. Az abortuszt követően a harmadik gyermek így végre fiúnak születik. Akik ismerik kicsit a koreai kultúrát, tudják, hogy a legfiatalabb fiúnak (maknae) mindig nagyon jó sora van a nővérei mellett, ez bizony effektíve nemcsak azt jelenti, hogy ő kapja a finomabb, táplálóbb falatokat az asztalnál, de hogy a fiúnak lehet saját szobája, a fiú tanulhat tovább, mitöbb a lányoknak el kell menniük pénzt keresni, hogy a fiút taníttathassák. Csinjong azonban szerencsére iskolába járhat, így a regény az iskolai fiú-lány problémákat is taglalja. Például a fiú-lány párosításokat az iskolapadban, abban a reményben, hogy a fiút a lány megszelídíti, de ez többnyire a lányok vég nélküli zaklatását jelentette, vagy az osztályfelelős pozíciójának kérdését, tudniillik, hogy azt mindig fiú tölti be. Ezek közül engem leginkább az iskolai egyenruha kérdése foglalkoztatott. Mindig is meghökkentőnek találtam a sorozatokban az arcpirítóan rövid iskolai szoknyácskákat, melyekben nyilvánvaló, hogy a lányok legfeljebb ide-oda tipeghetnek óvatosan (például ugye lépcsőn), de aktívan mozogni, leguggolni nem lehet benne. A szabályok szerint a lányoknak térdet eltakaró szoknya az előírás, de viszonylag kevés olyan iskola van, ahol bokáig érő szoknyát hordhatnak a lányok. Ehhez vékony, fehér blúz jár (egy olyan országban, amihez mindenhez kimcsit esznek, amit aztán nehéz kimosni), a blúz alá mindig be kell öltözni, mert áttetsző, így még a meleg nyárban is kénytelenek a lányok trikót hordani a blúz alatt, plusz még a melltartó. Csijong generációja még sportcipőt sem hordhatott, viszont a harisnya és a zokni (így együtt!) előírás volt, természetesen még nyáron is. A fiúkra nyilván sokkal lazább előírások vonatkoztak, és ezt azzal magyarázták, hogy a fiúk alkatuknál fogva mozgékonyabbak és aktívabbak, ezért jár nekik kényelmesebb és többféle ruházat. Utánakerestem, hogy mennyit változott ez a helyzet. A boltokban ugyan megjelent (bár mind sold out) az iskolai nadrág a lányok számára is, de a legtöbb iskolában, még mindig a szoknya az előírás, a Kék Ház petíciói közt most is van fenn aláírható kérvény, hogy lehessen nadrágot hordani a koreai iskolákban. Az iskolai részben még lehet olvasni a buszos és iskolai szexuális zaklatásokról, az iskolai hátrányos megkülönböztetésekről (például az étkezési rendben) és a menstruációs ügyekről is.
Kim Csijong azonban túlevickél ezeken a megrázkódtatásokon, és végre pályát választ, producer szeretne lenni, ami természetesen a családja szerint nonszensz. Mindenképp tanár néninek kell lennie, mert az illik a lányokhoz és biztonságos, közalkalmazotti munka. Végül sok frusztrációt követően bölcsészkarra veszik fel egy meglehetősen konzervatív egyetemre, melyet elvégezve a PR felé orientálódik, és elkezd munkát keresni. Itt nagyon sok érdekes adatot olvashatunk a női munkaerő alkalmazásáról, jobban mondva nem alkalmazásáról. A legnyomósabb érv, hogy a cég szempontjából nem érdemes női munkaerőbe fektetni, mivel ha gyereket szül, nem lehet túlóráztatni, a szülés előtti időszakban pedig akár egy órával később érkezhet a munkahelyre és egy órával hamarabb távozhat, ami demoralizálóan hat a férfi munkatársakra. Csijongnak mégis sikerül bejutnia egy céghez, és megkezdenie az éjszakába és hétvégékbe nyúló munkanapokat, és a női kezdő alkalmazottakat sújtó egyéb tevékenységeket (nem, nem túloznak a sorozatok, akár a vezető alsóneműinek mosatása is ide tartozhat). Olvashatunk itt a 회식 (céges közös étkezés) rémségeiről, az üvegplafonról, ami Koreában még alacsonyabb, mint Európában, a fizetésbeli különbségekről, ami a világon Koreában a legjelentősebb és persze férfi kollégák hecceiről, többek közt a WC-be telepített titkos kamerákról.
Csijongnak természetesen lesz párja is, és családi nyomásra Csijong teherbe is esik, ami megpecsételi a sorsát. Mivel nem akarják a gyerek nevelését a távol élő nagyszülőkre bízni (ez különben jellemző megoldás, a gyereket vidékre adják le a nagyszülőkhöz és csak hétvégente látogatják meg), ezért természetesen Csijongnak fel kell mondania, és ezzel felszámolnia régi életét, leszakad a munkaerőpiacról és a férjétől válik függővé anyagilag. 2014-es statisztika alapján ma 5 dolgozó koreai nőből 1 otthagyja állását, ha teherbe esik, a többi igyekszik szülés után 1 hónappal újra munkába állni. A történet vége a kiégett, kiábrándult, terápiába járó Csijong…
A 82-es születésű Kim Csijong nem kellemes olvasmány és híján van a szépirodalmi értékeknek is, műfaja jóval közelebb áll a szociográfiához, melyet megerősít a sok lábjegyzet, melyekben tanulmányokra, cikkekre és statisztikákra hivatkozik a szerző. A könyv fogadtatása elképesztően pozitív, nemcsak a nők körében, a kötetet nekem is egy férfi vlogger ajánlotta figyelmembe. Ugyanakkor – függetlenül attól, hogy a könyvben nem olvashatunk kirohanásokat vagy érzelmi túlbuggyanásokat – természetesen sok férfi érezte büntetőkönyvnek, túlzónak és sértőnek az írást. Számtalan blogger és vlogger fejtette ki lesújtó véleményét arról, hogy Csijong nem volt elég öntudatos és asszertív, hogy rossz döntéseket hozott, és hogy valójában sokkal nagyobb a nők mozgástere, mint azt a könyv sugallja. Voltak, akik azt rótták fel a szerzőnek, hogy nem tud meleg szavakkal és kellő pátosszal beszélni az anyaságról, mások azt a meggyőződésüket fejtették ki, hogy a valóságban otthon maradó kimcsijongok elhízott, unatkozó, semmi hasznosat nem végző nőszemélyek, így terjedt el különben a 82 kilós Kim Csijong címváltozat is. És persze megjelentek azok a férfiak is, akik überelni kívánva a nők problémáit a koreai katonaság gyötrelmeiről és traumájáról beszéltek, ezzel megerősítve, hogy még férfinak sem jó lenni Koreában.

Összességében egy szépirodalmi szempontból nem kiemelkedő, de mégis jelentős könyvről van szó, amit mindenkinek ajánlok figyelmébe, középszintű nyelvtudással jól olvasható.

2019. március 5., kedd

O Dzsonghi: Esti játék


Hallatlanul izgatott voltam, amikor értesültem a könyv megjelenéséről, ugyanis nem ez volt az első találkozásom 오정희 (O Dzsonghi / O Csonghi / O Jeonghee) íróval. A Nagyvilág Korea-számában Kiss Marcell mesteri fordításában már olvashatták a koreai irodalom iránt érdeklődők a kísérteties hangulatú Pharo tó c. novellát. Az Esti játék kötetben három, hasonlóan borzongató,  áttűnésekben gazdag, bennem egyfajta meghatározhatatlanul sejtelmes érzést hátrahagyó novella kapott helyet, melyben a 20. század második felének koreai történelme és társadalma, annak minden nyomora, de egyben derűs, kellemes, olykor elzsongító családi pillanatai is átsejlenek egy-egy női sorson keresztül. Ez az a korszak, melynek vérverejtékéből a mai koreai csoda virágzott ki.
Az első darabban, a Kínai negyed c. novellában egy fiatal, épp serdülő lánykának a szemén keresztül láthatjuk a koreai háború utáni állapotokat, a vasúti szénlopásokkal, az élősködőkkel való örökös küzdelemmel, a kamaszok lődörgéseivel, a nők örökös, szinte állati „vemhességével”, majd a városi prostitúcióval, az amerikai holmik bűvöletével, és az emberi tragédiákkal. Soha olyan sokkolót, mint amikor egy amerikai katona egyszerűen kidobja az emeletről a részegségében megunt koreai szeretőjét. Az egész novella egyszerre ábrázolta az adott történelmi-társadalmi helyzetben lévők kiszolgáltatottságát, a nők védtelenségét és a gyerekek sodródását. A második, Esti játék c. elbeszélés esti játéka a koreai go-stop, ami egyszerre ábrázolt egy rituális, fatikus tevékenységet a kártyajátékon keresztül, szívmelengető, vagy épp szívfacsaró emberi játszmákkal apa és lánya között, és ezzel párhuzamosan – és valószínűleg ez az író sajátja – sokkoló betéteket, olykor víziószerűen felbukkanó képeket, gondolatsorokat ékelt az alkotásba. Megsirattam. Az utolsó darabban, a Búcsúzó szavakban három generáció, nagyanya, anya és fia róják az útjukat a nagymama leendő sírhelye felé. A vándorlás, megérkezés és visszaindulás kiváló alkalom az írónak, hogy három szemszögből, de hangsúlyozottan az anyáéból láttassa a környezetet, az elmúlt időszakot, benne az politikai üldöztetés miatt elbujdokolt apát és a generációk közti feszültséget.   
A szövegeket Pásztor Gergely fordította angolból, nagyon szép, érzékeny, plasztikus stílusban, érezni lehetett, hogy a szíve benne van. Viszont valószínűleg az angol forrás miatt egyes koreai szavakat sajnos (mármint nekem sajnos^^) néhány helyen japánra fordították (pl. tatami, go, rámen), de azért maradtak benne jellegzetes koreai kifejezések is, például a szuri, szuri, maszuri (nagyjából: csiribú-csiribá), ami nagyon megmelengette a szívemet. Nagyon sok, értékes lábjegyzet segíti az olvasót a történelmi és kulturális háttér megértésében, így sokat megtudhatunk például a go-stop játékról, a szarka-szimbolikáról és a temetkezési kultúráról is. A könyvet különben egy értő bevezető indítja, ami talán utószónak jobb lett volna, mivel erősen spoileres, és értelmezési utakat is kínál.
Úgy gondolom, fontos könyv jelent meg, olyan elbeszéléseket olvashatunk kiváló fordításban, melyek Dél-Koreában kötelező olvasmányok, nemcsak mert magukba tömörítik egy korszak problémáit és érzéseit, hanem mert O Dzsonghi megrendítő erővel ábrázol, sokkoló történeteket képes mesteri módon, sűrítve, olykor szimbólumokkal tűzdelve megfesteni.  

2019. február 5., kedd

지금 알고 있는 걸 그때도 알았더라면


Sokszor ára van annak, ha rajongunk és fülig belepistulva koreai szépfiúkba olyan könyvek megvásárlására is ragadtatjuk magunkat, melyek alkalomadtán egy-egy sorozatban tűnnek fel imádottunk kezében. De én még azt sem találtam intő jelnek, hogy e verseskötet éppenséggel óriási hype vesz körül, és ha kicsit alaposabb vagyok, azt is könnyűszerrel kideríthettem volna, hogy a válogatáskötet szerkesztője és a versek fordítója a miszticizmushoz való vonzódásáról híres 류시화 költő.
A „Ha akkor is tudtam volna, amit most tudok” című válogatáskötet egy 잠언 시집, ahogy az alcíme hirdeti, vagyis példabeszéd-verseskönyv, bölcseleti jellegű verseskönyv, ami persze rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Ám – ahogy ez népszerű tartalmak esetén is szokott lenni – nem eszeveszett ontológiai fejtegetéseket, agyafúrt episztemológiai eszmefuttatásokat vagy kétségbeejtő teológiai ámokfutásokat olvashatunk ki a rövid sorok közül, hanem egyszerű, könnyen emészthető, általános erkölcsi tanulságot vagy morális mondanivalót tartalmazó, gondolatritmusra építő verseket, melyeknek szerzői talán túl sokszor engedtek az oximoronok és ellentétek csábításának, vagy épp a jelzőket halmozó lajstromozásnak.
Természetesen a kötetben találtam megindító, szép, sőt tartalmas, elgondolkodtató verseket, és összességében egyáltalán nem volt rossz elolvasni ezt a kötetet, kellemes, elzsongító, itt-ott megríkató, érzelmes, de azért a komfortzónából nem feltétlenül kirángató költemények ezek, jobbára olyanok tollából, akikről még soha nem is hallottam.
Ajánlom a könyvet alapszintű nyelvtudással rendelkezőknek, és ajándék-kötetnek szerintem elsőrangú választás, és vigaszforrásként is jól működhet.

2019. január 30., szerda

연세 4-1 és 5-1


A Yonsei könyv valószínűleg az a kiadvány, amivel az egyszeri koreai nyelvtanulót előbb-utóbb összehozza a sorsa. Azt kell mondanom – így az első tankönyv meglehetősen gyors iramban történő elolvasása után – hogy a Yonsei Korean tankönyvcsalád körüli ováció nem túlzás. A Yonsei 4-1 kötetét – némiképp alibi tevékenységnek tételezve – beiktattam újabban hektikus életrendembe szinten tartás végett, de bevallom, nem hittem benne. A tankönyv viszont teljesen elbűvölt, elsősorban a többi tankönyvtől eltérő mennyiségű, konkrétan tengernyi, változatos szövegmennyiségével, így bár ezt a kötetet elég trehány módon használtam, mégis olyan jó benyomást tett rám, hogy úgy döntöttem, a többi Yonsei kötetre sokkal több időt fogok fordítani és figyelmet. 
A tankönyv 5 nagy fejezetből áll, melyen belül 4 téma van és egy összefoglaló lecke. A témák beszélgetéssel kezdődnek, az egyes leckék elején lévő képekhez néhány gondolatébresztő kérdés kapcsolódik, melyekről tanulópartnerrel vagy magunkban társaloghatunk. Ezt követi egy párbeszéd, majd a hanganyag segítségével a párbeszédet mondatról mondatra elismételhetjük hangosan is. Az Ewha-hoz hasonlóan az új szavak ugyan ki vannak gyűjtve, de ezen a szinten már magunknak kell kiszótárazni (a Yonsei 4-1 különben alsó középfok, nagyjából a TOPIK 3 szintjén állhat), a szavakat azután kontextusba helyezve lehet feladatokon keresztül gyakorolni és bevésni. A szókincs után nyelvtani gyakorlás következik, ami szerintem a könyv leggyengébb része, ugyanis a nyelvtani magyarázatot csak az ötödik, összefoglaló lecókban találjuk koreai nyelven néhány példamondattal, ami elég kevés. De ha kisilabizáltuk a nyelvtant, utána gyakorolhatjuk mondatalkotással, párbeszéd-alkotással. A fejezeteket hol szövegértési, hol hallás utáni, hol pedig írás feladat zárja, nekem különösen tetszettek a hallás utáni feladatok, valóban középfokúak voltak és nagyon érdekesek. A nagyobb fejezeteket záró összerendező, összefoglaló leckében nagyon jó, készségeket megdolgoztató feladatsor van minden területre és némelyik végén kulturális érdekességet, a koreai társadalmat, vagy szokásokat bemutató szöveg is olvasható. 
A tankönyv nagy erénye nemcsak a sokféle, változatos szöveg, és a témák aktualitása, hanem hogy a feladatokon keresztül megtanít érvelni, javasolni, helyzetet felvázolni, ábrázolni, összevetni, értelmezni a koreai újságcikk címeket (ami egy kész művészet…), kommentet írni vagy épp magyarázó szöveget, tehát tényleg használható tudást nyújt.

A 연세 5-1 kötetének – a 4. kötetek átnyálazása után – dörzsölten, mintegy rutinból vágtam neki. És valóban, volt, amiben nem csalódtam, így az 5. kötetben is rengeteg szöveggel találkoztam és kevés hanganyaggal, itt is voltak idegesítő, előre beírt nyelvtani szerkezetekkel megszórt fogalmaznivalók, amikhez ezúttal sem volt sok affinitásom, és hihetetlenül izgalmas kulturális olvasmányok. Pregnáns különbség viszont, hogy egy fejezethez mindössze három lecke kapcsolódik és nem öt, illetve üdvözölendő változtatás volt az is, hogy a nyelvtani pontok nem lógtak a levegőben, hanem egy példaszövegen keresztül lehetett rájönni a jelentésükre (a pontos használatukra azonban ebben a kötetben sem tértek ki a szerzők). 
A leckék egy képanyaggal és hozzá tartozó kérdésekkel nyitnak, ezt a párbeszéd követi, melyhez hanganyag is van, sőt még ezen a szinten is van 따라하기, vagyis a párbeszédet mondatról mondatra megismételtetős hangzóanyag. Néhány szövegértési kérdést követően az új szavak bevésése érdekében izgalmas és változatos feladatok következnek, ezt a nyelvtan követi a fenti módszerrel, itt a gyakorlás a két nyelvtani pont alkalmazása egy szövegalkotási feladaton belül. Ezután 과제, ritkán 듣기, vagy 읽기 feladat következik, ezekhez többnyire hiányzott nekem a partner. Két lecke után egy összefoglaló lecke zárja a fejezetet, melyben a szókincset, nyelvtant lehet gyakorolni és plusz feladatokat kapunk 읽기, 듣기 vagy 쓰기 készségterületen. A fejezeteket kulturális érdekesességek és a nyelvtan koreai nyelvű magyarázatai példamondatokkal zárják. 
A kulturális szövegek hallatlanul érdekesek voltak, így olvashattam a koreai udvariassági megszólításokról, amik különben sokkal bonyolultabbak, mint hittem, és csak az nyugtatott meg, hogy az internet tanúsága szerint a koreaiaknak is fejtörést okoz egy-egy szituáció. Aztán olvastam a riasztó munkakultúráról és ezzel összefüggésben a Kis seggfejkalauz népszerűségéről, tanulmányozhattam adatlapot, amit a házasságközvetítőnél adnak le a jelentkezők, olvastam a régi idők munkarendjéről és a keszongi kereskedőkről. 
Összességében bár a készségeim nem fejlődtek, és ez csak részben volt köszönhető lustaságomnak, a 연세 5-1 kötet izgalmas volt, és ha nem is tanultam belőle merőben új dolgokat, nem vitás, hogy azonnal kezdem a következő kötetet.

2018. december 2., vasárnap

이주형: 어른이 되어 보니


Mielőtt elkezdtem olvasni, a könyv írója az IG-n óva intett, hogy ez egy könnyedebb könyve, mégis az 어른이고 싶은 날 után nehezen tudtam ellenállni a gyönyörűen illusztrált, szemnek is kellemes kiadványnak, mely ezúttal is kávé mellé való rövidebb gondolatokat, esszéket és verseket kínált. És valóban, ha úgy vesszük, ezek az írások nem heideggeri mélységűek, nem magasröptűek és bonyodalmasak, olyan megfigyeléseket tartalmaznak jobbára, melyeket magunk is megtehetünk egy kávéházból vagy akár szobánk ablakából kibámulva, forró feketével a kezünkben. 
Amennyire vissza tudok emlékezni az előző 이주형 könyvre, hasonló benyomásokat keltett bennem, de abban mintha nehezebb, kevésbé könnyen felfejthető szövegek lettek volna, mint az 어른이 되어 보니 esetében, ugyanakkor ez utóbbi könyv sokkal több intim és személyes szöveget tartalmaz, mondhatni közel kerültem az íróhoz. 
A kötet négy fejezetből áll, az első a jelen élvezetéről, a körülöttünk elterülő szépség felfedezéséről, és az apró örömök nyújtotta élvezetekről szóló írásokat tartalmaz. A második – kötet leginkább gyógyhatású része – a mindennapok nehézségeinek leküzdésére és a türelem erényének kimunkálására buzdít, hisz minden előbb-utóbb elmúlik. A harmadik fejezet írásai arra irányítják a figyelmet, hogy fordítsunk nagyobb gondot az emberi kapcsolatainkra, a családra, és értékeljük a környezetünkben élők barátságát. A negyedik fejezet pedig arra sarkallja az olvasót, hogy motiválja és buzdítsa önmagát. 
A könyv legnagyobb értéke a kellemes, szívmelengető hangnemen túl, hogy sok utalást tartalmaz izgalmas filmekre, dalokra és könyvekre, a szerző gyakran egy-egy idézet kapcsán lamentál az élet jelenségeiről. Bevallom a Holt Költők Társaságában hallott Frost versrészletre is ebben a könyvben akadtam, pedig de sokat kerestem. 
Összességében most kifejezetten jól estek ezek az egyszerű, de olykor egyszerűségükben is emberi és szívemet megérintő, kávéillatú gondolatok.

2018. augusztus 4., szombat

Han Kang: Nemes teremtmények



„A katonáktól kell félni.
Mitől lennének félelmetesek a halottak?”
Öt napja ülepszik.
És mégis most, hogy újra kezembe veszem ezt a szép kivitelezésű, kellemes színekbe burkolt könyvet, megborzongok, és még mindig visszahangzik bennem a megindultság, a felháborodás és a mélységes szomorúságnak egy vegyüléke, ami napokig nem hagyott nyugodni, ami belém égett és amitől rémálmaim lettek.
Egy könyv tinédzserek lemészárlásáról. Felszámolni egy városban eszkalálódó dühödt, fiatalokban tovább vissza nem tartható felháborodást egy elnyomó, gyilkos rendszer iránt, melyet Pak Csonghi épített ki, és akinek meggyilkolása volt az a pillanat, amikor a népharag kimutathatta szándékát. A diáktüntetések felszámolását az a Cson Duhvan tábornok vezényelte le, aki a mai napig él és virul, 1997-ben amnesztiát kapott, és csak idén volt az első (!) tárgyalása a kvangdzsui mészárlásban játszott szerepe miatt.
Han Kang könyve azonban nem a nyers történelmi tényekkel foglalkozik. Nem olyan nevekkel, akik a történelem lapjaira kerültek ilyen-olyan kontextusban, hanem egy névvel, egy fiúval foglalkozik, akit Tonghonak hívnak, aki nem volt százakat megmentő hős, vagy olyan srác, aki a kellő időben meghúzza a ravaszt. Tongho harmadikos középiskolás fiú volt, aki a kvangdzsui felfordulásban elveszítette barátját, akit vélhetően golyótalálat ért. Így került a kvangdzsui Tartományi Hivatalhoz, ami átmenetileg kór- és hullaházzá alakult, hogy a folyamatosan érkező, bizarr mód fiatal holttesteket valamiképp tárolják és a legminimálisabb tisztelet megadják nekik. Az első fejezet kripta hangulata Tongho belső küzdelmeivel örökre belénk ég, ahogy az ápolónők emberfeletti küzdelme és a nyers erőszakkal szembeni tehetetlenségé is. A második fejezet egy test bomlását, és a felröppenő, megsemmisülésig a test körül keringő lélek eszmefuttatásait írja le, ezzel együtt a perspektíva egyszerre tágul és ismerünk meg további részleteket Tonghoról, és egyszerre szűkül, ahogy a test oszlásának folyamatát egészen biológiai részletekig menően ábrázolja. A Hét pofon fejezetet volt számomra a legmegrendítőbb. A hét pofon, amit a narrátor intenciói ellenére nemhogy nem felejtünk el, de majdhogy mi pusztulunk bele. 1985-ben járunk, és az első fejezetből megismert Unszuk megpróbáltatásait írja le, aki többek közt Tonghonak szeretne emléket állítani egy színdarabbal, amit a cenzúra kegyetlenül megnyirbál, gyakorlatilag előadhatatlanná tesz. Az előadás mégis megvalósul, melybe drámai módon jelenik meg az ittmaradottak kicenzúrázhatatlan fájdalma és keserűsége. A Vas és vér fejezet szinte már lehet mondani, hogy annyira messze túl volt a tűrőképességemen, hogy egyfajta tompaság lett úrrá rajtam, miközben a rafináltan kegyetlen kínzásokról olvastam, amit azok a fiatalok szenvedtek el, akiket nem lőttek vagy vertek agyon az utcán. Az ötödik fejezet egy, az átéltek hatására szocializálódni képtelen, traumáktól terhelt nő egy teljes éjszakája (19:00-5:00), egy kínlódással, emlékezéssel és dilemmákkal teli forró este. Az utolsó fejezet pedig Tongho anyjának fájdalmas visszaemlékezése fiára és arra az estére, amikor életét vesztette. A könyvet egy epilógus zárja, amiben az író érintettségére is fény derül.
Összességében a könyv épp csak hogy túlélhető. Ennek egyik oka Han Kang páratlan nyelvi stílusa, ami a szöveg mélyére rántja az olvasót, oda, ahol nagyon sötét van és a lélek határait a fájdalom jelöli ki. Az író ebben a könyvében túlnyomó részt egyes szám első vagy második személyben szól, így olyan benyomásunk támad, hogy benne vagyunk a történetben, érintettek vagyunk, elszenvedők, vagy épp felelősök. Han Kang különben nem keres felelőst, nem mutogat ujjal, inkább egy tágabb értelembe vett család, egy fiú mikrotörténetét meséli el, miközben lamentál a tömegpszichológiáról és az ember eredendő kegyetlenségéről, vagy a nemesség mibenlétéről, de egyértelműen nem az a célja a szöveggel, hogy vádiratot írjon. És mégis. Azt hiszem, a Nemes teremtmények könyv minden egyes sora egy kopjafa, és Han Kang nem ad felmentést sem, nála nincs amnesztia, nem teszi meg azt a kissé elcsépelt engedményt, hogy a koreai fiatalokat lemészárolókat emberiként, személyként mutatja be. Azoknak az embereknek a többsége, akik akkor meghúzták a ravaszt, vagy halálra kínoztak embereket, ma is élnek.
Végezetül szeretnék írni a fordításról. Ami először szembeötlött, az a cím volt, ugyanis a koreai eredeti cím fordítható A fiú jön, Egy fiú jön, Jön a fiú stb.-ként, az angol cím pedig Human Acts volt, így meglepett, hogy magyarul ennyire más cím áll a címlapon, de már elsőre is nagyon tetszett a fordító bátorsága, hogy mert eltérni. A nemes teremtmények kifejezéssel az Éjszaka pupillája fejezetben találkozunk, ahol eredetiben csak annyi áll, hogy „Nemesek vagyunk”, így a teremtmények betoldás szintén fordítói lelemény. Az így megalkotott címet így triplán ötletesnek találom, mert kifejezi nemcsak a téma és a tüntetésben résztvevők iránti tiszteletet, de mégis emberi, teremtmény mivoltukban ábrázolják őket. Harmadrészt pedig maga a könyvfejezet is átértelmezi a címet. A Kiss Marcelltől mondhatni megszokott színvonalon és kreativitáson túl mindenképp szót érdemel az érzékenysége, amivel a szöveghez nyúlt. Néhány sort összevetve az eredetivel azt mondhatom, sikerült neki teljesen ráhangolódnia, egyfajta szinergiába kerülnie az íróval, és képes volt Han Kang kíméletlen tőmondataiból és sötéten tekergőző gondolataiból egy kiváló fordítást alkotnia. Ha lesz egyszer időm, mondatról mondatra össze fogom vetni a két szöveget. Kiss Marcell azonban nemcsak fordítást, de egy nagyszerű, és gyanítom azok számára, akik nem ismerik a koreai modern történelmet életmentő utószót is írt, melyből szerintem érdemes előre tájékozódni azoknak, akiknek ez terra incognita.

PS. A könyv most (újfent) nagyon pörög Dél-Koreában. Mun Dzsein elnök ugyanis melegen ajánlotta a nyári szabadságra. Hát… döntsétek el Ti, hogy vinnétek-e Balcsira.

A Május 18-ika Megemlékezés Alapítvány honlapja



2018. július 2., hétfő

박준: 운다고 달라지는 일은 아무것도 없겠지만


Park Jun (Pak Dzsun / 박준) prózakötete 2017 egyik legnagyobb sikerű irodalmi megjelenése volt Koreában, már szokatlanul hosszú és talányos címével (Semmin sem segít a sírás, de…) is felkelti a figyelmet, de a borítón látható, arcnélküli páros is mélyen elgondolkodtatja azt, aki a szép kivitelezésű könyvet a kezébe veszi. A kötet vonzerejét személyességének, költői stílusának és fiatalos őszinteségének köszönheti, igazi élmény volt olvasni, több darab is mélyen megérintett és bizony, hiába nem segít semmin a sírás, néhány esszé fölött mégiscsak el kellett morzsolni egy-két könnycseppet.
Én magam a kötetre az 이번생은 처음이라 (Because This is My First Life) c. sorozatban figyeltem fel, melyben többek közt az azóta elhíresült idézet is felhangzik: 

„A szavak az ember szájában jönnek világra és a másik ember fülében halnak el. De egyes szavak nem pusztulnak el, hanem az ember szívében életben maradnak.”  (어떤 말은 죽지 않는다)

Annyira vonzónak találtam a sorokat, hogy beszereztem a könyvet, ami ugyan prózának (산문) aposztrofálja önmagát, de minden ízében magán viseli a költőiség jegyeit, olyannyira hogy a kötet közel 10%-át konkrétan költemények teszik ki, és a prózai alkotások java része is inkább a szabadvers irányába tendál. Nem csoda, ugyanis Park Jun költő, és ez a fajta érzékeny, plasztikus, költői képekben való gondolkodás teljesen áthatja ezeket a szövegeket, érezhető, hogy nem egy kívülálló pozíciójából meséli el, figyeli meg és írja le az élményeit, hanem belülről átélve, naplószerűen, elképesztően szépen megformált mondatokkal, legtöbbször az oly sokszor mesterkéltnek hangzó szentenciák nélkül.
Ahogy a cím maga is befejezetlen (az egyik esszében olvasható a befejezés, de nem lövöm le a poént), úgy a kötet írásaira is jellemző a kihagyás, az ellipszis és a(z el)hallgatás, ami sokszor annyira átütő, hogy az olvasó maga is megneszül. Különösen jellemző ez a stilisztikai megoldás a 그해 versciklusra. A 그해 önmagában is olyan évre utal, melyről a beszélő mesélni akar és a múlt eseményeihez, megélt élményhez kapcsolódik, és valóban ezek a versek valamiképp kopjafái egy-egy város, falu valamely megélt történésének, melynek az olvasó nem része ugyan, nem feltétlenül érti az utalásokat, mégis nem képes kivonni magát a hatásuk alól.

Kjongdzsu, anno (그해 경주)

Egy hatalmas sír előtt
Kinyitottad markomat
Hogy ujjaddal néhány írásjegyet belevéss.
Újra becsuktam tenyerem.
Nem tudtam, mit írtál
De egy idő után bólintottam rá.

Az írások különben lassú sodrásúak, de a legkevésbé sem unalmasak, és olyan szépek, hogy egyes darabokat, amiket a buszon olvastam el, később intimebb környezetben hangosan is elolvastam, mert annyira káprázatosak és nemcsak a szemhez szólnak, de a fülhöz is, különösen igaz ez a hanghatásokat sorjázó Hangok (소리들) c. darabra.
És hogy miről szólnak ezek az írások? Meglehetősen személyes tapasztalatokról, helyekről, helyszínekről, melyeket a múlt emlékei megtöltenek, gyerekkorról, a költővé válásról, ételekről, magányról, évszakokról, sírásról, hangokról, utazásokról és a kötet végének főszereplője kétségtelenül az apa lesz.
Vitán felül a Park Jun első prózakötete körüli ováció nem túlzás, értékes, szép és szuggesztív, mindenképp olyan alkotás, amihez jó lesz időről időre visszatérni.  
A költővel készült interjút érdemes megnézni, nagyon sok izgalmas kulisszatitkot elárul (koreai felirattal is megtekinthető):