2017. február 24., péntek

김미리: 늑대소년



Dél-Korea egyik legromantikusabb története a 2012-ben filmre is vitt Farkasfiú története, ami minden kliséje ellenére óriási sikert aratott. A történet ugyanis valóban nagyon sablonos, már-már unásig ismert: adott egy betegeskedő, vidékre szakadt, szomorú lány és egy hallgatag, erős, farkasösztönökkel megáldott fiú, akik egymásra találnak. Mégis sikerült Jo Seonghui (조성희) rendezőnek olyan különleges hangulatú, vonzó filmet készíteni belőle, köszönhetően a kiváló operatőri munkának és a fantasztikus színészeknek, hogy én magam már tízszer is megnéztem, és bizony mind a tízszer megsirattam ezt a történetet.
A filmről írok, pedig a könyvről kellene. Ennek egyik oka, hogy a könyvet szinte egy az egyben, mondhatni sorról sorra adaptálták a filmre. A filmbe nyilván több poénos jelenetet is belecsempésztek, és néhány apróbb változtatást is kieszközöltek, ezek egyike a farkasfiú, Cheolsu által olvasott könyv, ami nem a filmbeli Hóember, hanem az Én, a lepke c. kötet, ami csak azért érdekes, mert a szerző, Kim Miri másik saját könyvéről van szó. A regény azonban kicsit bővebben ír Suni családjáról, vagy a kulcsszerepet játszó gitár történetéről, az epilógusban pedig megtudhatjuk, hogyan reagált Cheolsu Suni távozására. A másik ok, ami miatt a filmről többet lehetne beszélni, hogy a könyv, mely egyértelműen szórakoztató irodalom, önmagában messze nem lenne olyan érdekes, ha nem lett volna mögötte a film, a színészek arca, és a filmben megfestett hangulat.
Összességében tehát egy jól követhető történet, különösebb mély jellemábrázolás nélkül, ugyanakkor meglehetősen plasztikus és romantikus jelenetekkel, szeretnivaló karakterekkel, ezzel együtt talán az egyik leggyorsabban elolvasott koreai nyelvű könyvem lett. A kötet nagyon szép, színes illusztrációkat tartalmaz és Suni dalának teljes szövegét. 

A film bemutatója

 

2017. február 15., szerda

이주형: 어른이고 싶은 날




Lee Joohyung (이주형), ha lehet ilyet mondani, SNS-szerző, vagyis műveit részben a szociális médián keresztül alkotja, és azon keresztül is népszerűsíti, magam is így akadtam instagram fiókjára, ahol naponta osztja meg többek közt korábbi művei részleteit vagy épp készülő könyvei sorait. Ezzel együtt rá is szoktam arra, hogy a reggeli kávém mellett elolvassam ezeket a sokszor nem is különösebben magasröptű, az élet szépségeire vagy épp nehézségeire rámutató sorokat. (Apropó, kávé, a könyv egyik visszatérő motívuma.) Ezek után nem volt kérdés, hogy a tavaly év végén megjelenő A nap, melyen felnőtté szeretnék válni c. könyvét megszerzem és elolvasom.

A könyv nagyon szép tipográfiailag, gazdagon illusztrált és könnyen emészthető, bár sokszor kifejezetten mellbevágó, rövid karcokat tartalmaz. A fő téma a középkorú ember, ha egészen konkrétak szeretnénk lenni, akkor a középkorú koreai apa tapasztalatai, élményei, gondolatai. A középkorú ember koreaiul 중년 (中年) részben azt jelenti, hogy az évek közepén álló ember, részben viszont azt is, hogy egy bizonyos folyamat, történés közepette leledző emberről van szó, tehát egyfajta átmenetiség jellemzi. A középkorú ember már nem vágyik vissza a gyermekkorba, viszonylag stabil az identitása és az egzisztenciája, kevésbé hozza lázba a karrier, inkább a megelégedett élet felé fordul, felértékelődnek a családi és baráti kapcsolatai. Elfogadja, hogy az életben és a világban sok a keserűség, baj és gond, nem menekül el ezek elől, mondhatni kialakul egyfajta túlélési készlete, mellyel átvészeli a bonyodalmakat. Lee Joohyung szerint persze vannak még álmai, céljai a középkorúaknak is, de ezek jobb esetben inkább már mások felé irányulnak, jobbá tenni mások életét, biztatni, támogatni másokat. A könyv nem titkolt szándéka egyben a vigasznyújtás is azoknak, akik elpillednek a köztes létben, a család – munka – magánélet malmában elfáradóknak.

A kötet négy fejezetből áll: Derűs nap (맑은 날), Felhős nap (흐린 날), Esős nap (비온 날) és Kitisztult nap (개인 날), mely jól mutatja a könyv ívét. A Derűs nap fejezetbe több visszarévedő írás került, sok humorral, megismerhetjük a koreai hétköznapokat, a munka világát, a vidéki gyermekkor emlékeit, az író figyelme gyakran terelődik az önfeláldozó kisemberekre és az élet apró örömeire. A Felhős nap kissé már borongósabb szösszeneteket tartalmaz, filozofikusabb, elvontabb szövegeket a mások felé forduló életről, a saját tér fontosságáról, az anyagi javak kultiválásától való elfordulásról, álarcokról stb. Az Esős nap volt persze a kedvencem, ebben a fejezetben több karc is szólt a sztoikus helytállásról az élet nehézségei közepette, az aktív és derűs életszemlélet fontosságáról, és van egy klassz írás a koreai közmondások ellentmondásosságáról is. A Kitisztult nap fejezet leginkább a gyermeknevelés örömeiről szól, nagyon bájos és poénos jeleneteket olvashatunk a szerző magánéletéből, néhány írás szól a gyerekek bölcsességéről, ezzel együtt az iskolarendszer csököttségéről is.

Nagyon ajánlom ezt a könyvet minden koreai nyelvtanulónak, mert a szövegek kellemesen rövidek, középszintű nyelvtudással jól érthetőek, de azért izgalmas, új szavakkal is találkozhatunk, és a szövegek tartalmasak, elgondolkodtatóak vagy épp kacagtatóak.

2017. január 30., hétfő

Osváth Gábor: A koreai irodalom rövid története



Tavaly év végén hiánypótló könyv jelent meg, mely bepillantást enged a Magyarországon alig ismert koreai irodalom világába. A cím ugyan történetet ígér, de belelapozva a kötetbe jól látható, hogy itt részben többről, részben kevesebbről lesz szó. A tartalomjegyzékből jól kiviláglik, amit az előszó is megerősít, hogy a három nagy műnem közül részben terjedelmi okok miatt, a dráma nem szerepel a kötetben, és az is világos, hogy leginkább a lírába vezettetünk be, hisz a több, mint 250 oldalas könyvből mindössze 61 oldalon foglalkozik a szerző prózával.
Ugyanakkor a kötet sokkal több, mint egy irodalomtörténet, ugyanis Osváth Gábor a lírai műveket nem pusztán bemutatja, elemzi, de magukat a költeményeket is közzéteszi, többször koreai eredetivel, nyers- és szabadfordításokkal, értő verstani elemzésekkel. Így a könyv gyakorlatilag megkerülhetetlen mindazoknak, akik a műfordítás műhelytitkaiba kívánnak betekintést nyerni, és mindazoknak akik maguk is koreai fordítással foglalkoznak. Ezzel együtt igazi csemegét kínál azoknak is, akik koreaiul tanulnak, érdeklődnek a klasszikus és modern kultúra iránt.
A könyv kronológiai rendet követ, így a krónikák és mítoszok, klasszikus regények és a szívemet megdobogtató panszorik bemutatásával indít, ezt a kínai nyelven írt koreai versek,és a koreai nyelven írott versek követik, ahol a legterjedelmesebb részt a szerző szakterülete, a sidzso és kászá kapja, majd a modern kor prózája és költészete zárja az irodalomtörténetet. A kötet itt azonban nem ér véget, Osváth részletesen bemutatja azokat a jelentős költőket, akik a koreai költészet képviselőinek tekinthetők, megismerhetjük életüket és műveiket is, mitöbb a szerző több verset is közöl saját fordításában. Az egyes fejezeteket igazi kincsesbánya, forrásjegyzék zárja, ahogy magát a kötetet is két nagyszerű melléklet (sidzso versek lexikai és grammatikai elemzése és egy bibliográfia), illetve egy kiváló név- és tárgymutató zárja, ahol hangeullel is olvashatóak az egyes nevek.
A koreai irodalom rövid történetét olvasni olyan volt számomra mint egy nagy utazás a világ egyik legizgalmasabb helyére. A könyvet szétfirkáltam, összejelölgettem, becsillagoztam (a szamárfülezésről leszoktam) és egy életre való irodalmat jegyzeteltem ki, amiket természetesen eredetiben el akarok majd olvasni. Vannak olyan szerzők, akiknek az életútja iránt is nagy érdeklődésem támadt, ilyen például Kim Szakkat (김삿갓) vándorköltő, vagy Jun Dongdzsu (윤동주), és persze az összes nő. Annak ellenére, hogy Osváth Gábor korábban megjelent A koreai nyelv és irodalom kötetét olvasva, sok mindent tudtam a koreai irodalomról, mégis nagyon sok meglepő, sokszor szívfacsaró tényt ismerhettem meg. Talán ezek közül a legszomorúbb a japán megszállás idején élt tehetségek hányattatott élete volt, nagyon fiatalon haltak meg a költők, írók, sokszor eszembe jutott, mennyit írhattak volna még, ha nem egy börtönben pusztulnak el betegségektől elgyötörten.
A kötet, mint említettem, egyben szöveggyűjtemény is, elsősorban a koreai költészet kiemelkedő alkotásainak gyűjteménye, és ehhez kapcsolódóan tanulmányozhatjuk elsősorban a szerző fordításait. Több esetben is részletesen követhetjük egy-egy fordítás születésének útját, a szó szerinti fordítástól a nyers változaton keresztül a kész műfordításig. Osváth fordító kreativitása, érzéke és tapasztalata megcsillan nemcsak a versek értő magyar fordításában, de a rímtechnikában és a gyönyörű költői képekben is. 
A könyv szép kivitelezésű, de sajnos a fotók nem mind jó minőségűek (a forrás a wikipédia volt, és a szerkesztő nem méretezte át megfelelően a képeket, így pl. a panszori illusztrációja elég homályos lett), és nekem, aki erősen rövidlátó vagyok, rettentően apró betűkkel van szedve a szöveg, így arról szó sem lehetett, hogy a buszon is olvashassam. Mivel nem tudom nem szerkesztői szemmel is nézni, azt kell mondanom, hogy a szerkesztő nem végezte hiánytalanul a dolgát, maradt bőven helyesírási hiba a szövegben, nem volt egységes a szövegmegjelenítés (a versek címe mellett hol szerepelt, hol nem az eredeti cím, néhol csak a magyarra átírt cím volt feltüntetve, szerzők neve mellett hol volt, hol nem évszám stb.), a zárójelek egy része nem záródott be, és a koreai írás is több tipográfiával jelent meg. Tartalmilag nyilván kritika nem érheti a kötetet, hisz a tudásom olyan csekély e területen, de hiányoltam Ra Hidok bemutatását, aki ugyan említésre kerül a tavalyi fórum kapcsán a kötetben is, de mégis később kimarad, noha több verse is megjelent és nagyon érdekes, izgalmas költői világa van.        
A koreai irodalom rövid története tehát egy nagyszerű és izgalmas utazás, melyre mindenki hivatalos, aki a koreai kultúra iránt komolyabban érdeklődik, vagy szeretné megérteni a koreai emberek gondolkodását, érzésvilágát.   

2017. január 2., hétfő

Ted Chiang: Életed ​története és más novellák


Felirat hozzáadása

Mint azt hiszem, a legtöbben, én is a zseniális Érkezés c. film után kértem meg szépen karácsonyra ezt a könyvet, mert mindent tudni akartam a heptapodok nyelvéről azonnal és rögtön. Ilyen szempontból ez a kötet nem volt csalódás, mert az Életed története, melyből a film és készült, és cselesen a kötet kellős közepére szerkesztették,  - ily módon a könyvet a közepén kezdtem el olvasni-, szóval a novella tényleg ad választ néhány kérdésre, elsősorban az idegen lények nyelvének szerkezetére vonatkozóan, ugyanakkor a novella több szempontból is más irányú, mint a film. Elmondható, hogy a film nagyon kreatívan használta fel a történetet és véleményem szerint, leszámítva néhány érzelgős amerikai klisét, talán még jobb is lett, mint maga az eredeti szöveg. A novellában ugyanis nincs karakterábrázolás, Banks minden különösebb szorongás és félelem nélkül társalog az idegenekkel, ami szerintem rém életszerűtlen, a filmben sokkal emberibb lesz a nyelvész alakja. Ugyanakkor a történet végkimenetele sokkal inkább ínyemre való volt, mint a filmben, szeretem az olyan történeteket, melyekben az idegen lények célja tulajdonképpen ismeretlen marad, lehet azt mondani, hogy csak turistáskodtak egyet a Föld bolygón.   
A kötetből a másik nagy kedvencem A pokol mint Isten hiánya c. novella volt, melyben az angyali jelenések, olykor halált is okozó természeti katasztrófák kíséretében, az élet mindennapi részei és halál mellett csodákkal is járnak. Történetünk főhőse nem különösebben van elragadtatva egy ilyen Istentől és annak angyalaitól, különösen amikor egyik ilyen angyali látogatás alkalmával szeretett felesége is meghal, aki azonnal a mennybe jut. Így hát hősünk kénytelen Istent keresni, hogy ő maga is oda juthasson, ámde Isten keresése nem azonos azzal, hogy meg is szeretjük ezt az Istent. A novella másik gondolata, hogy a Pokol nem feltétlenül kénköves tóban rotyogó lelket jelent, hanem az isteni szeretettől való végső elszakadást, még akkor is, ha hősünk épp a halálban ismeri fel ezt a mindent elsöprő érzést.
A bronzérmet Az emberi tudomány fejlődése c. néhány oldalas szösszenetért adnám, amely arról szól, hogy a tudomány olyan bonyolultsági fokra fejlődött, hogy az eredmények közlése más nem is lehetséges emberi nyelven, ily módon a publikációk inkább hermeneutikává és fordítási kérdések köré rendeződött replikákká válnak. A tudomány eredeti szövegei így a vallások szent irataihoz válnak hasonlóvá, amelyeket csak metahumán tudósok képesek értelmezni, akikké némi genetikai módosítás, kvázi beavatódás révén válhatnak a mezei tudósok.
A kötet többi írását nem mutatom be, nekem ezek lettek a kedvenceim, de mind nagyon ötletes, kreatív írások, többször nyúl a szerző sci-fiben ismert témához, de mégis képes belőle valami újat és döbbeneteset kerekíteni. A kötet mégsem ötcsillagos, mert van valami, ami végig irritált Chiang írásaiban. Nagyon eredeti ötletei vannak, egyértelműen Borges vonalát követi, tehát a tudományos-fantasztikum esetében a tudomány nála is inkább társadalomtudomány, mitöbb vallás, vagy mitológia, de sajnos stílusa olyannyira szikár, a karakterei pedig annyira mélység nélküliek, hogy mégsem tudott magával ragadni a világa. Bosszantottak olykor a következetlenségek is, például a Bábel tornyában nem értettem, hogy más jelenségek ábrázolása mellett (pl. hőingadozás, magasság), miért nem esik szó a levegőről vagy a nyomásváltozásról, a Hetvenkét betűben sem értettem, hogy lehetnek a nevezzük így kabbalista genetika oly magas szintjén, de közben más területen még valahol a 19. század szintjén ragadtak. Vagy ez már streampunk?
Összességében mégis ez egy igazán jó kötet, nem lehet letenni és még elgondolkodtató is.