Csontbrigád

Nah, még egy valamirevaló, kreatív cím se jut eszembe Rejtő Csontbrigádjával kapcsolatosan, ez a könyv ugyanis teljesen lemerített, megizzasztott és egy az egyben halálra untatott. Viszont az alvásgondjaimat kiválóan orvosolta, pár nap után, amikor már csalódottan konstatálnom kellett, hogy ez a könyv nem lesz jobb, hiába vánszorgok előre benne optimistán, szóval elég volt pár sort elolvasni ahhoz, hogy bealudjak.

Az a helyzet, hogy Rejtőt szeretni szokták, ráadásul nagyon sokféle ember szereti, én magam is próbálkoztam az Előretolt helyőrséggel, mondjuk főleg Orbán János Dénes Hümériáda kötete miatt, de elárulom, én akkor sem voltam vevő Rejtő humorára. Ez van. Aztán a tipikusnak mondott rejtői karakterek sem szórakoztatnak, noha épp a Csontbrigád figuráival mélyen együttéreztem, de ennek oka inkább a közelmúlt felaljzott idegállapota, ami döbbenetesen ismerős volt a teljes idegösszeomlás felé száguldó főhősök viselkedéséből.

Az is vitathatatlan, hogy ebben a regényben sok-sok filozófiai allúzió bukkan fel, így Camus, Sartre egzisztencializmusa, Heidegger ontológiája, Schopenhauer metafizikája és zeneimádata, Tolsztoj messianizmusa és Kant is befigyel, de sajnos ettől én még nem élveztem a misztikus nevek mögé bújó, senyvedő rabok képzelgéseit a világról, a bűnhődésről. Talán a titok egyszerűen Szudánban és a Szaharában rejlik, abban, hogy eleve utálok minden olyan regényt, ami forróságban játszódik. Rejtő ráadásul, különben zseniális érzékkel, olyan tőmondatokkal szórja tele ezt a regényt, mintha ő maga is a sivatagban fogalmazta volna meg, erős, delíriumos lihegések közepette, az olvasó önkéntelenül is kapkodni kezdi a levegőt.

A sztori különben jó, büntetőtelep a Szahara közepén, egy ártatlanul és önként szenvedő rab, aki pusztán egy fogadásból kerül áruló-szerepbe, és mégis kiegyensúlyozott a sok megzakkant között. A rabtartók mind szorongásaik közepette igyekeznek ellátni szolgálatukat, Rejtő mély pszichológiai ismeretei kétségtelenek, van itt kényszerevő, alkoholista, szenvedélybeteg, vizionáló, szóval Sirone-t és társait nagyon eltalálta, és jobb szerettem a körükben tartózkodni, mint a Csontbrigád fanatikus csapatával. A Csontbrigád különben nem más, mint egy szerencsétlen robbanás következtében elszakadt, izolálódott társaság, akik napjaikat egy sziklán töltik 60 fokban és az alagutat törik a kövek közt vissza a rabtáborhoz. Szép és pesszimista allegóriája ez az életnek. Aztán persze sok csavar és ármány után minden rendeződik, és végre kiszabadulunk a hőkatlanból.

Megszenvedtem ezzel a könyvvel, vessetek meg, de azt hiszem, egy életre kipipáltam Rejtőt. Hiába, számomra nem megfelelő ez a klíma.