온유 - 키 - 태민: 태양의 아이들

Aki ismer, tudja, mennyire irtózom a mediterrán éghajlattól és soha életemben nem vágytam Magyarországnál sokkal délebbre, mégis a koreaiak kedvéért, ha csak képzeletben is, de hajlandó voltam kiruccanni Barcelonába. Sőt. Egészen megkedveltem ezt a nyugodt és kellemes várost, már ha lehet hinni Dél-Korea egyik legjobb fiúbandájának, a SHINee három tagjának, akik a várost körbejárták és tapasztalataikat megosztották a „Nap fiai” c. útikönyvükben.

A könyv írói, Onew (이진기), Key (김기범) és Taemin (이태민) fiatal popzenészek, akik kvázi kimenőt kapnak menedzserüktől Spanyolországba, de persze jó koreai módra összekötik a kellemest a hasznossal, így szabadságukról egy képekkel gazdagon illusztrált, izgalmas és olvasmányos, ugyanakkor nagyon hasznos és informatív könyvet készítettek. És ha igazságosak szeretnénk lenni, akkor egy rejtélyes K nevű illetőt is a szerzők közé illene sorolni, aki nagy valószínűséggel egy Spanyolországban élő koreai srác, akivel véletlenül futnak össze Macba városrészben, ahol K előzékenyen gördeszkázni tanítja a SHINee-fiúkat, de ezen túlmenően elkalauzolja őket a városban.

A könyv logikus felépítésű, jól áttekinthető, a könyv elején megismerhetjük a várost és a fontosabb

városrészeket, az utakat, látnivalókat, jó éttermeket, múzeumokat, kávézókat, üzleteket, és nemcsak rövid leírásokat olvashatunk ezekről a helyekről térképpel, de jelzik az árakat is. A koreaiak jellemzően nem a legdrágább helyeket részesítik előnyben, inkább a jó hangulatot és az előzékeny kiszolgálást. A könyv második része személyes beszámolókat, benyomásokat is tartalmaz, a SHINee rajongói, így jómagam is, élvezettel olvastam Onew, Key és Taemin naplóbejegyzéseit, amelyeknek a legizgalmasabb része persze a kulturális sokk-hatások leírása. Taemint például ledöbbentette, hogy a tengerparton tusolás közben levetkőztek (ahogy ő fogalmaz: „hirtelen előtűnt egy fehér ülep”), Onew-t pedig meglepte hogy egyáltalán van rizs Spanyolországban, ráadásul ugyanolyan jó, mint a koreai. De meghökkentőnek találták a sziesztát és laza munkaidőt (későn nyitnak, sok üzlet 15 órakor bezár, és a legtöbb 19 óránál nincs tovább nyitva), a teraszokat és az együttélés intézményét, és eléggé lelombozta őket, hogy a spanyolok alig használják a légkondit (a koreaiak nyáron szeretik 18 fokra hűteni a belső tereket). A beszámolók alapján a SHINee-fiúk igencsak élvezték a koreai palli-balli életstílushoz képest lelassult európai fílinget, sokat írtak a koktélokról és a teraszokról, a szieszta csöndjéről, amikor csak lődörögtek, az embereket pedig nagyon segítőkésznek és kedvesnek találták, de persze a negatív tapasztalatokat is leírták. Key például imádja David Guetta-t és szeretett volna bejutni a koncertjére, de hiába öltözött át kétszer is, az ajtónálló hölgy a dress code-ra hivatkozva nem engedte be, egy alkalommal pedig majdnem meglovasították a menedzserük mobilját. De mindezek ellenére a spanyolok nagyon szívélyes emberek, egy kétgyerekes pár például vendégül látta a srácokat egy paella-partira, ahol Onew is szakácskodott, és ugyancsak Onew találkozott egy bácsival, aki kólával kínálta volna, miután Onew a Ringdingdong „rocka rocka rocka…” sorait dúdolta (ami rejtélyes módon kólának hangzik). A legizgalmasabb rész Key fejezete, ami az utcai művészetet mutatja be, nagyon sok jó graffiti-fotót is közölnek és főleg a deszkások világát ismerhetjük meg. Természetesen jó sok gasztro rész is van, az éjszakai életről is fejezetek, a flamenco és tabullao bárokról, de ezek engem nem nagyon fognak meg. Jóval érdekesebb volt a város építészetének bemutatása, elsősorban Gaudi, de nagyon izgalmas volt a focimán Taemin fejezete is az FC Barcelona-ról, itt nemcsak a sportcsarnok, múzeum és a szuvenírbolt került bemutatásra, de a csapat történetét is röviden összefoglalták és még arra is fény derült, hogy valójában a csapat katalán. Természetesen nem marad ki Picasso és Miro sem – ez szintén Key asztala volt, a lusta, hangulatos mellékutcákat pedig Onew mutatta be.

A könyv végén a legfontosabb utazási infókat olvashatjuk, így az információs bódékról, tömegközlekedésről, taxikról, bicajkölcsönzésről, terület és úti cél szerint csoportosítva a szálláslehetőségekről is olvashatunk, hasznos weboldalakkal, de itt tájékozódhatunk a spanyol márkákról is. Egy kétoldalas jegyzetben megtanulhatjuk a legalapvetőbb spanyol kifejezéseket, persze muris koreai átirattal.

Nem véletlen, hogy a könyvet a Talk to me in Korean csapata is ajnározza, ugyanis kiváló anyag a koreaiul tanulóknak, szerintem középhaladósoknak elsősorban. Nincsenek benne bonyolult szavak, bár én vagy tíz oldalnyit kiszótáraztam, és változatos szövegtípusokat tartalmaz a leírásoktól kezdve a naplón keresztül a párbeszédig. Nagyon meglepő volt a konglish szavak aránya, például 식당 helyett rendre 레스토랑-t írtak, de olyan rémségek is előfordultak, mint a 컬러풀하다 (az angol colorful szóból).

Mondanom sem kell, hogy a shawoloknak a könyv egyenesen kötelező, a város látványosságai mellett nagyon szép, ízléses képeket készítettek a SHINee három tagjáról séta, mókázás, szieszta vagy épp macskázás közben. Köszönöm Nominak, hogy kölcsönadta féltve őrzött kincsét és elutazhattam Onew-val, Key-jel és Taeminnel ebbe a kellemes, fűszeres és meleg hangulatú városba.    

A könyv trailere: http://www.youtube.com/watch?v=mWa3bnFbg3I

Philip K. Dick: A halál útvesztője

Ezzel a könyvvel végre levegőhöz jutottam a lassan két hónapja tomboló olvasási csömörömben, mert annyira remek volt, hogy nem is tudtam letenni, két nap alatt kivégeztem. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, PKD mestere a sci-finek, a rejtélynek, a metafizikának. A halál útvesztőjét is belengi az a fajta referenciapont nélküliségből fakadó bizonytalanság, ami olyannyira jellemző PKD-re, nem tudjuk belőni, mi is a valóság, mert a felvázolt világban a metafizika valóságos testet ölt. PKD-nél ezúttal ez a világ: hívő, bár nem vallásos, bármikor válaszolhat az imára a Létrehozó, esetleg közvetít a Közbenjáró, vagy épp megváltoztathatja az életedet a Földönjáró. Így jár az egyik hősünk is, aki tizenharmadmagával egy különös bolygón találja magát, ahonnan nincs menekvés, ellenben különös, időnként feltűnő „épület” teszi izgalmassá a mindennapokat, egy meghökkentő sárkány duplázza a tárgyakat, esetleg válaszol a kérdésekre, ráadásul a vegyes társaság tagjai egyszer csak hullani kezdenek. Kicsit Tíz kicsi néger fílingje van, de annál sokkal, de sokkal izgalmasabban tekeri a szálakat PKD, és nem maradnak el a pszichológiai-filozófiai eszmefuttatások sem arról, hogyan is lehetne túlélni egy ilyen szituációt. A történet vége elképesztő fordulatot vesz, amit előre talán részben lehet is sejteni, de még így is kapunk egy kis sokkot és egy kis metafizikát a végére, úgy tűnik az ember szorult helyzetében önkéntelenül is megálmodja a segítő szándékú Istent. És az álmok olykor valóra válnak.  

Robert Harris: A szellemíró

Egy elképesztő méretű, közel 1 hónapja tomboló olvasási csömörrel küszködök, ha elkezdek olvasni, mindenféle zavaros gondolat támad bennem, aminek semmi köze az olvasottakhoz, rém bosszantó. Ez lehet különben, hogy a végigerőltetett Lessing-mű hatása, mert azóta egy, azaz egy könyvet sikerült elolvasnom, ha leszámítjuk azt az angol nyelvű tanulmánykötetet, amely a koreai hagyományos maszkjátékokról szólt és persze elképesztően izgalmas volt. Azóta bepróbálkoztam egy Huxley-val, ez volt A vak Sámson, és szerintem az egy jó könyv, csak én nem voltam abban a hangulatban, hogy az élet nagy kérdéseiről merengjek, hogy akkor bal vagy jobb, fekete vagy fehér, a szavak vagy a dolgok satöbbi. Ekkor gondoltam, hogy leemelem a polcról Harris A szellemíró c. könyvét és az első, amit konstatáltam, hogy ez nem az a szellemírós könyv, amire gondoltam, mert azt Michell írta, de azt nem árazták le mostanában a Szandiban... De végül is adtam esélyt a politikai kriminek, mert a fülszöveg szerint lebilincselő és izgalmas, pont erre vágytam. De hát, bevallom, a krimi műfaj úgy egy az egyben eléggé untat, ha nincs mondjuk jó kis sci-fibe ágyazva (Asimov), vagy nincs megfűszerezve valami posztmodern  kavarással (Borges, Auster), és Harris könyve szerintem vajmi kevés izgalmat vagy meglepetést tartogatott. Ráadásul semmi közöm az angol politikához, így nem tudtam együtt örülni Pávellel, aki rögtön tudta, mi a szitu, és hogy a könyv milyen kritikákat fogalmaz meg Tony Blairrel kapcsolatban. Nekem, mint politikailag alulművelt embernek, ez a regény meglehetősen közepeske volt, erőltetett humorral (okés, a Harry Potter-t olvasó biztonsági őr tényleg telitalálat), rettenetes szófordulatokkal és itt-ott komoly nyelvhelyességi bakikkal. A sztori legérdekesebb része egyértelműen a „szellemíró”-ságról szóló merengések voltak, vagyis azoknak az íróknak a műhelyproblémái, akik mások helyett írnak életrajzot, memoárt. Ja, és hogy miről szól? Van egy szellemíró, akit felkérnek, hogy egy épp kevésbé népszerű politikus életrajzát írja meg, és miközben kutat, persze beletenyerel a kakiba és a végén kiderül egy-két érdekes dolog. Hát, ennyi.

Doris Lessing: Megint a szerelem

Nagy ára van a rajongásnak, ezúttal teljes három hetet vacakoltam Doris barátnőm regényével, a már címében is baljós Megint a szerelemmel, mert akárhogy forgatom is, ez egy dögletesen unalmas regény az időskori szerelemről és úgy általában a szerelmi vágyakozásról, búsongásról, nagy magányosságról, meg persze elmúlásról. Önmagában különben az időskori szenvedély, nagyon is érdekes téma, különösen ha egy színházi dramaturgban, egy igen művelt hatvanas asszonyban lobban lángra egy nálánál fiatalabb férfi iránt, mitöbb férfiak iránt, de Lessing valahogy túl sokat pepecsel, túl sokat beszél mellé, vagy egyszerűen csak én vagyok érzéketlen, a lényeg hogy rettentően untam. A regényben, az eddigiekhez hasonlóan, a főhősnőt belülről ábrázolja az író, megismerjük a gondolatait, az érzéseiből bőségesen kapunk és olykor még történés is előfordul, bár azt ezúttal – ötszáz oldal ide vagy oda – néhány mondatban össze is lehetne foglalni. A könyvben persze nagyon szép, tartalmas gondolatok vannak az öregségről, a szerelemről és a színházról, és ha nem lengte volna be az egész regényt Julie Vairon-nek, ennek az emancipált, a természetbe kivonulva élő, folyton szerelmes francia nőnek a története, valószínűleg nem olvasom végig a könyvet. Julie kétségtelenül a legizgalmasabb hőse a történetnek, aki szerelmi bánatával és egzotikus zenéjével valahogy mindenkit kiforgat magából, egyeseket öngyilkosságba kerget, másokat tönkretesz, Sarah-ban, az idősödő asszonyban pedig mintha misztikus módon felélesztené a szerelem összes fajtáját, a szexuális vágyat, a gyöngédséget keresőt és a barátot kutatót egyaránt, míg végül mindet elveszítve, elhagyva átadja magát az elmúlásízű életnek. 

Stephen King: Cujo

Először is szeretném megköszönni Dórának, akivel a nagy Korea-rajongás köt össze, hogy ismeretlenül is kölcsönadta nekem ezt a könyvet, amit különben már rég terveztem elolvasni. Gerillaakciója, azonban részben sikertelennek bizonyult, ugyanis a Cujo, az elvárásaimmal ellentétben, vajmi kevés izgalmat hozott az életembe. El is méláztam azon, hogy is van ez, mert legutóbb a Hasznos holmikat sem tudtam már elolvasni, King elég hullámzó stílusban ír, ez biztos.

A Cujo alapsztoriját szerintem mindenki ismeri a megveszett nagy bernáthegyiről, de valójában ez csupán mellékszál Castle Rock kisváros két családjának elfojtásokkal és szorongásokkal teljes életéhez képest. Van egyrészről a látszólag rendes Trenton család, másrészről pedig a széthullóban lévő Camber család, ahol az erőszak sem ritka és ahol a családhoz egy nagy, lomha bernáthegyi is tartozik. King igyekszik bemutatni a két család drámáit, különösen jól alkalmazza, mint oly sokszor a regényeiben, a legkiszolgáltatottabbak, a gyerekek látószögét, akik félelmeiket rémálmokba, szörnyű látomásokba, képzelgésekbe vetítik ki. Különben a könyv legfélelmetesebb jelenetei is ehhez kapcsolódtak, hisz a könyv végéig nem lehetünk biztosak abban, hogy a makacsul újra és újra kinyíló szekrényben valóban nem lapul-e valami sötét és gonosz, vagy a családtagok mind csak egyfajta közös pszichózis áldozatai lesznek, miután mindőjüket összeköti a félelem.

A félelem pedig egy veszett bernáthegyiben ölt testet, amitől szerintem csak a kutyafóbiásoknak lesznek rémálmai, nekem speciel épp a bernáthegyikhez sok szép gyerekkori emlék kötődik, amikor a nyakukba csimpaszkodva lenyalták rólam a szemüvegemet. Hiába, akárhányszor előkúszott Cujo a fészerből, képtelen voltam elvetemült fenevadnak látni.

Összességében nem volt rossz könyv, de mindazt a katartikus borzongást, mint amivel a Tortúrában vagy A ragyogásban találkoztam, sajnos a Cujoban nem találtam meg.

Faulkner: Megszületik augusztusban

Faulkner regényei kezdenek nálam eseményszámba menni, idén a második könyvét olvastam el, a Megszületik augusztusban-t és elmondhatom, olyan hidegrázós katarzissal csuktam be a kötetet, hogy szívem szerint nyúltam volna a következő Faulkner után, mert hál Istennek bespejzoltam belőle. Pedig. Utálom a meleg éghajlaton játszódó történeteket, ott mindenki izzad és bele van hülyülve a hőségbe, de Faulkner valahogy más. Nála már az első sorokból mocsárszag szivárog elő, aztán jönnek a fegyencek, a bűnözők, a megkeményedett szívű farmerek, a lincselések és az őrült vándorprédikátorok, a déliek meghasadt élete a négerek mellett és persze a négerek iszonytató nyomora. És bevallom, én dagonyázok ebben a mocsárban, mert Faulkner olyan gyönyörűen, szívszaggatóan ír, hogy az olvasónak vonítani lenne kedve a lapok fölött, bele a moszkitós jeffersoni éjszakába, hogy miért, de miért olyan nehéz boldognak lenni egy ilyen vidéken.

Hát, miért is? Például mert valaki kitalálja, hogy egy csepp néger vér folyhat az ereiben. Így jár a beszélő nevű Christmas, akiről a történet végéig nem lehet tudni biztosan, hogy van-e benne néger vér, vagy valójában félig-meddig mexikói, de ez a hír is elegendő ahhoz, hogy élete egy rémálom legyen, és mindez predesztinálja a korai vég felé. Aztán vannak monomániás vallási fanatikusok, belőlük mintha minden bokorban lenne egy, egyikük, Hightower ragaszkodik Jeffersonhoz és lelkészi szerepéhez, annak ellenére, hogy egy bukott ember, mert polgárháborús múltja és egyfajta bizarr vezeklési vágy köti örökösen kunyhója ablakához, hogy onnan tanulmányozza Jefferson életét. A híreket pedig Byron szállítja neki, ez az önfeláldozó, csendes férfi, aki etikájával szinte kirí a poros városka züllöttségéből, ő lesz az, aki Lenát, a városba várandósan zarándokolt lányt pártfogásba veszi és szinte rögtön el nem múló szerelemre lobban iránta. Lena története különben keretbe foglalja a szereplők rizómaszerűen előgomolygó történeteit és szerintem a végén olyan csattanóval zárul, ami teljesen kilendíti az olvasót, az amúgy is nyughatatlan szövegvilágból. Nagyon tetszett a számtalan biblikus áthallás, jellegzetes keresztény képek, amik ebben a déli világban profánnak, sőt sokszor blaszfémikusnak tűntek föl, ilyen volt Lena alakja, aki Máriára emlékeztetett, vagy maga Christmas, aki épp krisztusi korban gyakran pózolt egyfajta messiási szerepben, és talán a végső ítéletet végrehajtó Grimm is valamiféle arkangyali minőségben vágtat végig a városon.      

Faulkner ezzel a regényével immár végérvényesen magánparnasszusom csúcsára telepedett, a Megszületik augusztusban egy csodálatosan megírt, fifikásan komponált, lenyűgöző könyv.  

Blogköltözés

Mégis meg kellett lépnem, a könyvkukac-freeblogomnak (és úgy általában a freeblognak) sokak szerint annyi, keresztet vethetek rá, soha többé nem fog életre kelni, szóval muszáj volt közel 3 órát azzal töltenem, hogy átemeljem a bejegyzéseket. És bizony egy idő után egyszerűen három freeblogos posztot nyomtam be egy blogspotosba, mert kicsit irritált, hogy folyton arról érdeklődött a blogger.com, nem vagyok-é véletlenül robot. Hát, de.^^ Nagyjából úgy éreztem magam, mire átkerült a sok írás, de megérte mégis. Szép utazás volt látni, mi mindent olvastam, látni a nagy Koreás korszakot, a Mikszáth-, Szabó Magda- és Sansa-rajongás termékeit és jókat rötyögtem a vallomásos bejegyzéseimen is. Szóval most ebben a blogban per pill minden a feje tetején áll, a legkorábbi olvasmányaim vannak a legfrissebben, de majd szépen lecsordogál és helyreáll a lineáris rend is. 

Nagyon szépen köszönöm Shizoo-éknak a tippeket a költözéshez, nélkülük nem sikerült volna, adom is tovább:

http://pupillaolvas.blogspot.hu/2013/09/freeblog-halal-mentsuk-menthetot.html

és

http://konyvszibilla.blogspot.hu/2013/09/a-freeblog-vegso-halala.html

És ha úgy jártok, mint én, hogy csak az első oldalt látjátok a freeblogotoknak, akkor nyomjatok a blogotok  alján a "régebbiek" linkre, ekkor bejön a server error-os felirat - jelöljétek ki ennek az URL-jét (nagyjából így néz ki pl. http://konyvkukac.freeblog.hu/page/2/) és ezt az URL-t keressétek le a google-be, majd ott is a tárolt változatot szedjétek elő (kis nyíl a zöld színű URL mellett). Nagyon macerás, de nagyon meg is könnyebbül az ember, hogy megszabadult végre a megbízhatatlan freeblogtól.

Hármak / Utazás Karinthy-val / Hamvas: Karnevál

A regény a bibliabeli három királyok történetét dolgozza fel, akik három különböző kultúrából érkeznek, három korosztályból, életükben három különböző kérdéssel. Három felől érkeznek a kereszténység felé, ahol a betlehemi jászol mellett választ kapnak dilemmáikra: Gáspár, Meroe néger királya a szerelem és a test (bőrszín), Menyhért, Palmüra száműzött hercege a hatalom és az államigazgatás, Boldizsár, Nippur királya pedig a művészet és a vallás kérdéseire kap világos kinyilatkoztatást. A könyv érdekessége, hogy megjelenik benne egy negyedik király is, az édességfaló Taor, aki önfeláldozásán keresztül maga is a krisztusi utat választja és eljut az édestől a sósig. Külön tetszett a regényben, hogy megszólaltatta a jászol környéki állatokat is, így megismerhettük a szamár és az ökör történetét is.
---------------------------------
Avagy a magyar betegségregény, de sallangoktól, önsajnálattól mentesen. Karinthy itt (is) olyan bravúrt képes végrehajtani, amely nem billen át sem a naturalizmus felé (ámbár az agyműtét leírása azért nem ajánlatos gyengébb idegzetűeknek), sem a szentimentalizmus felé. Talán nem véletlen, hogy az orvosi karon a legidézettebb szépirodalmi mű az Utazás, hisz leírásai, Karinthy lelkes öndiagnosztikája teljesen hiteles, ugyanakkor kétségtelenül megrázó is. Az író kíméletlenül írja le a rajta lefolyó, olykor teljesen személytelen vizsgálatokat és sehol sem olvastam olyan érzékeny, de nem nyavalygós leírásokat a beteg ember izolálódásáról, szinte eltárgyiasodásáról. Persze a regény nem nélkülözi a Karinthytól megszokott pazar humort és iróniát  sem A könyv rövid, mindenkinek kötelező!  
-----------------------------------

Hamvas Béla (1897-1968) a tradíció filozófiai rendszerének legnagyobb alakja, Magyarországon a kilencvenes évek vége óta reneszánszát éli. Művei közül a Karneválra szeretném felhívni az érdeklődők figyelmét.

Hamvas Béla Karneválja azon könyvek közé tartozik, amely bámulatosan sokféleképp olvasható, épp ezért le kell ülni mellé, olykor félre kell tenni és meditálni fölötte. Aludni rá. Bevallom, magam is második nekifutásra tudtam végigolvasni ezt a több mint 370 szereplőt felvonultató 1500 oldalas mesterművet. Elsőre már a „küszöbön” elhasaltam.

A regényt, talán az egyedüli beavatásregényként tartja számon a magyar irodalom, hét részből áll, a hét ezoterikus és a hét alkímiai lépcsőfoknak megfelelően: a küszöb, mindenki átváltozik (metamorphosis), az elmélyítés (descensio), a lélek kettéválása (separatio és multiplicatio), időutazás a kezdetekbe (reductio és fixatio), a kiégetés (calcinatio és coagulatio) és végül a megtisztulás (sublimatio).

A történeti sík tulajdonképpen Bormesterékről szól, előbb Virgilről, aki elkezdi keresni önmagát (vö. Hérakleitosz), ártatlanul börtönbe kerül és Tépelődéseit írja élete végéig. Aztán Virgil fia, Mihály lesz a "főhős" (bár valójában nincs ilyenje a regénynek vagy másképp: számtalan főhőse van), aki tönkrement házasságából más földrészekre menekül, megkettőzött önmaga bejárja a Nyugatot és a Délt, ugyanakkor a Keletet és az Északot, míg ismét egyesül önmagával. Ezután visszatérve otthonába mentora segítségével az időt járja végig, a mitikus kezdetektől a jelenig, végigbarangolja a túlvilágot és felfedezi a világ körforgás jellegét. Visszatérve ezoterikus útjáról a két világháború világégését írja le belső szemszögből és meglepő módon saját halálát is (az elbeszélő ugyanis maga Mihály). Az utolsó részben Vidal könyvtáros fogja a szálakat kibogozni (pl. Bormester Mihály és ifj. Herstal Raimund összecserélését megszületésükkor) és levonni némi konzekvenciát.

Azért mertem ilyen részletességgel összefoglalni a történetet, mert ez csupán egy töredéke, ha úgy tetszik a felszíne mindannak a mély, sokszínű, karneválszerű kavalkádnak, ami a regény szépségét és lényegét jelenti. A számtalan szereplő által képviselt filozófiák, magatartások, egzisztenciák (vagyis álarcok, lárvák, monomániák, őrületek) újra és újra megcáfolódnak, kifigurázódnak és nevetségesekké válnak. A regényt meg-megszakító elbeszélői és regényírói (a kettő különbözik!) dialógusokból is kiderül, hogy az eredeti szándék sem a történetmesélés, hanem egy sorskatalógus (képeskönyv és karakterológia). Hamvas érdeme, hogy önmagát és minket, olvasókat is inventárba vesz: nincs kivétel, mindenki benne van (a pácban).

Aki érdeklődik önmaga és mások iránt és nem állnak tőle távol a filozófia (elsősorban az egzisztencialista) és a vallás kérdései (hogyan keressem önmagam? van-e szabadság? mi a szeretet? van-e Isten? van-e visszatérés? milyen a normális ember?) és olyan könyvet kíván, amin sokat törheti a fejét, az vegye kezébe ezt a különös, rafinált és végtelenül bölcs könyvet. A regény azonban bátran ajánlható kevéssé filozófikus szemléletűeknek is páratlan humora és élvezetes stílusa miatt.

Rokenról / Szeretet és kézmosás / Babits Tímár Virgil fia

Nagy-nagy kedvvel és persze némi fanyar ízzel a számban csuktam be Háy János novellaciklusát A bogyósgyümölcskertész fiát. A könyv szépen beáll a kamaszlélekről szóló, kultikus könyvek sorába, amikért annyira rajongok, hisz úgy akarni a szabadságot, úgy köpködni az aszfaltot, úgy lázadni a fennálló felnőtt rend ellen, csak a kamaszok tudnak. Ezért imádom a Zabhegyezőt (Salinger), a Madárkát (Wharton), a Pompásan buszozunk!-ot Garaczitól, Vámos zenga zénekét vagy a tavalyi év katarzisát, Márai Zendülőkjét. Bizsergető fílingje van az ilyen agyonolvasott könyveknek, eszembe jutnak róluk a saját kamasz-vágyaim, a kitöréseim és a letöréseim. Még akkor is, ha ez a műfaj pasikategória (az lenne? azért ott van Colette Zsendülő vetése vagy Gordon Agáta Kecskerúzsa...). A női mellhez való ambivalens viszony alakulását például itt is (meg a Madárkában is) kuncogva konstatáltam. 

A bogyósgyümölcskertész különösen jó könyv, a stílusa kissé Salingert idézi a tizenévesek pongyola nyelvjárásával, a sztorik kiválóak, poén rengeteg, nyomon követhetjük, ahogy zenei babérokra pályázó hősünk felcseperedik és szépen, lassan belenyomódik a sok magyar sz*rba, ami van. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy többszöri szárnypróbálgatásának is szárnya szegik hol anyagi okok, hol érdektelenség miatt. Nem lesz Magyarországon vúdsztok. A történetek nagy része is lefelé tendál hangulatilag, mégis azt mondom, olvassátok el, mert kordokumentumnak is elsőrangú. (Én persze megint nosztalgiáztam, mint Tóth Krisztina Vonalkódjánál.)

A fül- vagy hátlap-szövegét muszáj ide nyomnom:

„Ez egy tiszta, megbízható érzés. Ebben minden benne van különben, meg mindenki. Én is például. Aki ezt elolvassa, az biztosan tovább él. Azt most nem tudom, hogy mennyivel: egy vagy két évvel vagy tízzel, csak hogy tovább.”

Csináltak belőle színházat és kisfilmet is. 

----------------------------------

Az olvasókörben többször is megemlítettük ezt a regényt, ezért is vettem a kezembe. Nehéz, komoly könyv, páratlanul szép stílussal és olyan témával, amely már Beauvoir öregségről írott monográfiájában is felkeltette az érdeklődésemet: mit jelent öregnek lenni a társadalomban? A Pilátus Vince halálával kezdődik, megrázó sorok ezek, ahogy Etelka fokozatosan magára marad és ahogy lánya, az orvos Iza, automatikusan szinte gyermekévé fogadja, elrendezi a gyászát és magával viszi Pestre. Szabó Magda hitelesen írja le az idős nő érzésvilágát, olyan tevékenységeit, amit a fiatalabb generáció pusztán időskori habókosságnak titulál, ahogy Etelka igyekszik megkapaszkodni saját, otthonos világában, de Iza, elsősorban rosszul értelmezett gyermeki szeretetből mégis brutálisan kiragadja őt kontextusából és egy zsúfolt, érthetetlen világba helyezi, ahol semmilyen lehetőséget nem ad meg arra, hogy anyja berendezze magának a világát. Etelka egyre inkább fölöslegesnek érzi magát, magába fordul és kapcsolatuk Izával tragédiával ér véget.

Iza alakját még izgalmasabbnak találtam, mint Etelkáét. Egyrészt mert rettenetesen hibátlan, de épp hibátlanságában rettenetes. Ez a hibája. Iza egy végtelenül feszes, racionális, elhivatott nő, aki igyekszik anyja kedvére tenni, de szeretete steril munka. Saját érzelmeit sem érti igazán és talán mindez gyermekkorával okolható, ahol édesapja baloldali kiállása miatt sokáig elszeparálódtak a környezetüktől. Talán ekkor határozott úgy Iza, hogy kemény lesz és irtózatos önfegyelmet parancsolt magára, még akkor is, ha emiatt szerető férje is elhagyja. Szabó Magda Pilátusként is őt jelöli meg, aki jót akar, meg is tesz érte mindent, amit lehet, mégis érzelmileg különáll, mossa kezeit („Meghaltál anyám (…), mert a Balzsamárok meg az Antal meg az értelmetlen tárgyak erősebbek voltak annál a szeretetnél, amellyel szerettelek. (…) Én ártatlan vagyok.”) Bonyolult, sokrétű regény ez, nagyon jó lenne olvasóköri beszélgetésnek! 

-------------------

Életem egyik legmegrázóbb kisregénye. A történet egy Virgil nevű szerzetestanárról szól, aki magához veszi Vágner Pistát, a volt prostituált gyermekét. Virgil igyekszik mindent átadni neki önmagából, korábbi zárkózottsága, szigorúsága feloldódik a serdülő fiú mellett, saját nézeteit is átgondolja. Kapcsoltuk ábrázolása nagyon érzékeny és hiteles (Babits tanáréveiből meríti az önéletrajzi ihletettségű történetet), de ugyanakkor a fiú apjának megjelenésével tragikussá is válik. A regény egyik keserű tanulsága számomra, hogy milyen kevéssé vagyunk képesek hatni azokra, akikről azt képzeljük, hogy hozzánk tartoznak és milyen kevés kell ahhoz, hogy elszakadjanak tőlünk. A könyv nagyon szépen megírt, tiszta stílusú, viszont erősen borúlátó, olykor komor, a katarzis garantált.  

 

Evolúciós istenérv - Teilhard de Chardin

Pierre Teilhard de Chardin (később TdCh) könyvével régóta kokettáltam már, pedig lassan négy éve porosodik a polcomon. Most a Darwin-évforduló kapcsán is aktuálissá vált egy olyan, különben besorolhatatlan könyv (tudomány? filozófia? pszichológia?), amely az evolúcióelméletet veszi górcső alá, de annak egy meglehetősen meghökkentő változatát adja.

Az emberi jelenség egy holisztikus szemléletű, intelligens, élvezetes, ugyanakkor minden hivatkozást nélkülöző tudományos-filozófiai mű, amely mindenképp figyelemreméltó az efféle szintézisek közül. TdCh sok olyan fogalmat alkotott, amelyek mind a mai napig termékenyítőleg hatnak a tudományra, különösen a modern metatudományokra, amelyek igyekeznek egyesíteni (olykor akár egyetlen nagy elméletben) a különböző diszciplínák tanulságait. A könyvben TdCh nem kevesebbre vállalkozik, mint az emberi jelenség, az ember kozmoszban elfoglalt helyének és kitüntetett szerepének bemutatására és megokolására oly módon, hogy ehhez az evolúció elméletét használja fel. Könyvében sorra veszi az anyag evolúcióját a szerves molekulákig, fehérjékig, majd az élet megjelenéséig. A legjelentősebb evolúciós lépésnek a gondolat megjelenését tartja, amely egy új, sajátos, szellemi szférával gazdagítja az addig kialakult rétegeket (litoszféra, hidroszféra, atmoszféra, sztatoszféra stb.), ez pedig a nooszféra, amely egyfajta idegrendszere a Földnek. Az emberi szellem e pszichikus-technikai rétege kitüntetett szerepet kap, mert képes átalakítani a korábbi evolúciós erőket, amelyek itt nem a Darwinnál alapvető mutáció és szelekció, hanem az elemeket összekötő, külső tangenciális energia és a komplexitás felé ható belső, tudati, radiális energia. TdCh szerint míg az ember megjelenését megelőzően a külső energia uralkodott, addig a gondolkodás segítségével az ember és csakis az ember vált képessé arra, hogy a belső energia segítségével alakítsa környezetét és saját magát. Ezáltal az ember képes arra, hogy a korábban legyezőszerűen szétterülő fejlődési vonalat végül egyetlen középpontban, az ún. Omega-pontban gyűjtse össze, amely a személyes tudatok egyfajta szuper-személyes egységtudattá való összefonódásából adódik. Ez a Középpont lesz képes majd univerzálisan gondolkodni és gyakorlatilag egy felsőbbrendű emberré válnia, azaz istenné.

A könyv persze ennél sokrétűbb, bonyolultabb, most csak igyekeztem a fő vonalat kiemelni.

Mondanom se kell, hogy TdCh elméletét egy az egyben hajmeresztőnek találom, ugyanakkor mélységesen szépnek és ötletesnek nemkülönben és ez nálam többnyire elegendő ahhoz, hogy kivívja tiszteletemet egy gondolkodó iránt. Elég nehéz volt ráhangolódnom egy olyan szövegre, amely amellett hogy tisztességesen mentegeti magát a tudományos megítélés és a spiritualisták esetleges ellenvetései alól, mégsem számol a filozófia ismeretelméleti gubancaival, például hogy hogyan képes egy evolúcióban eleve bennelevő személy önmagán felülemelkedve ítéletet alkotni egy folyamatról anélkül, hogy ne esne az antropomorfizmus hibájába. Már ha hiba. Az evolúciót képtelen vagyok fejlődésként értelmezni, TdCh például nem vesz tudomást a zsákutcákról, a kihalásokról sem, bár erre egyfajta predesztinációs (kissé vallásos) választ azért ad. Nem tudok egyetérteni a teleologikus gondolkodással, vagyis hogy a cél felől magyarázza a szükségszerűséget, azzal sem, hogy az evolúciót egyfajta racionálisan megragadható, pozitív erő viszi előre, azzal pedig végképp nem, hogy épp a keresztény vallás lesz az az eszmerendszer, ami az Omega-pont felé visz.

Mindezen kukacoskodás ellenére Az emberi jelenség tiszteletre méltó és előremutató könyv, benne fellelhetők azok a holisztikus gondolatok, amik korunk tudományában és különösen az ökológiában (Gaia-elmélet) oly nagy szerepet töltenek be. TdCh nagy hatással volt II. János Pál pápára is, talán épp az ő érvelése győzte meg arról, hogy nem istentelenség az evolúcióelméletet elfogadni. A tudat kialakulásának és szerveződésének magyarázata, miszerint a tudat ugyanúgy „szemcsés”, mint az anyag és ugyanúgy megtalálható már az anyag elemi szintű megjelenésekor is, igen meggyőző, a játék (TdCh-nél „tapogatózás”) szerepét is zseniálisan megsejtette, de legnagyobb vívmánya mégis, hogy összefogó rendszert, világmagyarázatot volt képes létrehozni, egy szintézist, gondolatai nem csak a természettudományos gondolkodásra, de a katolicizmusra is nagy hatással voltak.

Teilhard de Chardinről annyit még, hogy jezsuita szerzetes volt, kiváló tudós, paleontológus kutató, nevéhez kapcsolódik a „Pekingi embernek” nevezett lelet felfedezése. Könyvét világos fogalmazásmódja, közérthetősége és nem utolsósorban pozitív töltése miatt mindenkinek ajánlom.

Überzahliges Dasein entspringt mir im Herzen / Steinbeck: Kék öböl / Szellemes kísértetek

Vagyis „Megszámlálhatatlan ittlét zsendül fel szívemben” (Rilke). Audrey Niffenegger Az időutazó felesége c. regényben Henry DeTamble jelenvaló létével van egy kis bibi. Számtalan van belőle. Ugyanis Henry időutazó.

Ha most valaki unottan legyint, hogy a Vissza a jövőbe, a Terminátor vagy a 12 majom után egyáltalán mit lehet még mondani az időutazásról, annak kifejezetten ajánlom ezt a különös regényt, ugyanis itt még véletlenül sem a furcsa időhurkok, az önmagával való találkozás vagy a jövő megváltoztatásának problémája tematizálódik, hanem kifejezetten az időutazó társas kapcsolatainak gondja, nyűge, szépsége, különlegessége. A cím is elárulja ugyanis, hogy időben száguldozó hősünk: nős. A regény ötletesen két narrátort alkalmaz: Henryén kívül jövendőbelije, Clare is végigkommentálja az eseményeket, megismerkedhetünk érzéseivel, gondolataival. Henry egy genetikai rendellenességgel születik: képes saját életének korábbi és későbbi időpontjaira ugrani, többnyire stresszhelyzetben nyomtalanul eltűnik, csak ruháit hagyja hátra. Különösen 28 és 43 éves kora között utazgat, így mikor 28 évesen megismerkedik a könyvtárban Clare-rel, meglepődik, hogy a lány már 6 éves kora óta ismeri őt, mármint Henry 40 éves változatát. Rém izgalmas, ahogy az olvasó sorra összefűzi a szétszóródó idősíkokat, hisz egyszerre van jelen Clare és Henry közös életidejének linearitása, Clare múltbéli találkozásai Henryvel és Henry kószálásai saját múltjába, sőt két alkalommal még a nem létező jövőjébe is, ugyanis akkorra Henry már halott.

Képzeljétek el, hogyan zajlott le az az esküvő, ahol az oltár előtti pánikreakcióban a férj eltűnik (elárulom: egy másik időből egy idősebb Henry fogja kimondani a boldogító igent), vagy ha épp a munkahely nyitása előtt egy olyan ketrecben találod magad, ahonnan nincs kijárat vagy ha a gyermeked örökli a betegséged és az anyaméhből utazik (ehhez csak annyit, hogy ezek a regény legbrutálisabb részei). Végül Henry családi élete kiteljesedik, megszületik Alba, a szintén időutazó lánya, de a vég mégis elkerülhetetlen.

Annyi minden miatt lehet szeretni ezt a regényt! Tisztán ábrázolja a házasságot, minden romantikus maszlag nélkül, nem ragozza túl az identitás-problémákat, mert Henry végig Clare-hez tapasztja saját, labilis jelenvaló létjeit, Clare az a biztos pont, ahová mindig visszatérhet. Az sem utolsó szempont, hogy Henry könyvtáros (mégpedig egy jól fizetett könyvtáros a Newberry könyvtárban!), sok szép idézet van a regényben eredeti nyelven és dugig van tutijó zenei utalásokkal. Élvezetes, elsőrangú, lenyűgöző, megrázó, szép könyv! 

-----------------------------------

John Steinbeck egyre magabiztosabban lépdel fölfelé a személyes ranglétrámon, hogy helyét elfoglalhassa privát Parnasszusomon. A Kék öböl c. könyve lenyűgöző, végtelenül szellemes, lírai kisregény, amely már az első soraival rabul ejtett. Így ír a megjeleníteni kívánt kikötői világról és egyben írói módszeréről:

„Hogyan is lehetne megeleveníteni e költeményt, bűzt, fülsiketítő lármát, sajátságos fényt, hangulatot, magatartást és álmot? Ha az ember tengeri állatot gyűjt, talál néha apró rovarokat, amelyek oly törékenyek, hogy lehetetlen őket megfogni, mert már a puszta érintésére is széttöredeznek, széthullanak. Hagyni kell hát, hadd szivárogjanak, kússzanak rá önszántukból a kés pengéjére, és akkor aztán óvatosan beemelhetjük őket a tengervízzel telt palackba. Talán ezt a könyvet is így kell megírni – üssük föl a fedelét, és hagyjuk, hadd kússzanak bele maguktól a történetek.”

És ezek a történetek a külvárosi kikötő figuráiról szólnak: Li Csongról, a bizalmatlan szatócsról, az előbb csövekben, később düledező viskóban lakó csavargók bandájáról, Dokiról, aki az Élettani Labor önkéntes száműzetésben élő kutatója és persze prostikról. Steinbeck kiváló jellemábrázolásával egészen közel hozza hozzánk ezeket az outsider-karaktereket, szívünkbe zárjuk őket mulatságos csetlés-botlásaik és mélységes humanizmusuk miatt. A kisregény főleg egy, a Dokinak szervezendő buli körül forog, a csavargók igyekeznek hálájukat ilyen módon kimutatni, de első próbálkozásuk dévaj dorbézolássá fajul. Másodszorra azonban mindenki önmaga fölé nő és bár Doki laborja újra az enyészeté lesz, mégis nagyon megható, szívbemarkoló befejezésre számíthattok.

A figurák közül legjobban Doki tetszett, ez a keleties nyugalmú, megfontolt, elhivatott kutató, aki önmagát nem kímélve igyekszik fenntartani a kék öböl állati és emberi ökoszisztémáját. Igazi humanista, de alakja mégis hús-vér. Íme, egy megkapó mondat róla, már csak a kutya miatt is tetszik: „Doki kalapemelintéssel üdvözli a kutyákat, amikor elhajt mellettük, és a kutyák fölnéznek és rámosolyognak.”

Ilyenek vannak benne.

--------------------------

Ezt a könyvet 50 forintért vettem meg egyik olvasómtól, aki épp a kuka felé szambázott vele, mert rongyos is volt, szakadt is volt, büdös is volt: nem vette be az antikvárium. Én viszont odavagyok a rongyos, szakadt, büdös könyvekért, érződik rajtuk, hogy van múltjuk, olykor igen viszontagságos, mint épp ennek a Krúdy-kötetnek is.

A podolini kísértet egy romantikus történet Görbeországból, a Mikszáth-tól ismert kellékekkel: különc, nőgyűlölő várúr, szerelmi bánat és vérbosszú, halavány ifjú hölgy és mulatságos figurák. A történet helye az akkor épp lengyel és középkori viszonyokba ragadt Podolin, ahol Riminszky várúr éli különös életét, míg be nem toppan Ancsurka és gyengédebb érzelmeket kezd táplálni irányában. Ámde ahogy megismerjük Riminszky múltját, benne egy szerelmi tragédiával (diákéveiben közvetve megöli házigazdája lányának, Wart Lizinek egyetlen szerelmét), lassan kiesik kegyeinkből. És nem csak a mienkéből, hisz Wart Erzsébet „kísértetként„ visszatér és igazságot szolgáltat. Persze van benne furfang, ármány és kemény lélektan is.

A regény kellemes időtöltést ígér mindenkinek, aki szeretne visszaszakadni a Mikszáth által már bejárt és zseniálisan prezentált Szepességbe, a tót figurák közé, különc várurakhoz, pillekönnyű várkisasszonyokhoz. Krúdy ifjúkori és különben első sikeres regénye olyannyira tele van Mikszáth-áthallásokkal, hogy olykor szinte már bosszantó. Vagy uncsi. Nem kell komparatisztika szakosnak lenni ahhoz, hogy felfedezzük a nem is olyan láthatatlan szálakat Mikszáth Beszterce ostromától A podolini kísértetig: Ancsurka és Apolka, Beszterce és Nizsder, Pongrácz és Riminszky közt egyértelmű párhuzamok vonhatók. Mindez persze nem csökkenti a könyv élvezeti értékét, külön bónusz benne Mik, a lakatmániás tót és Poprád, a magyar komondor (egy helyen kuvasz?) szerepeltetése.  Be is rakok ide egy képet  (a könyv gyönyörűen illusztrált!) Mikről, ahogy épp lakatokban gondolkodik:

 

 

Buja virágok, szexi szorongások / Különösen uncsi / Ki őrzi az őrzőket?

Hát, átrágtam magam újfent egy beteg szövegen, a diagnózisom: rák. Ez a szöveg rákos, főleg saját magától, egy bizarr komplexus érzéki metasztázisa. Menthetetlen.

D. H. Lawrence Szülők és szeretők című regényének túl sok története nincs, egyetlen hevesebb mozdulat sem történik benne, egyedül Baxton és Paul verekedése, de minta azt is lassított felvételről néznénk. A könyv elején megismerkedhetünk Morel asszony fásult házasságával: Morel reggeltől estig bányában rohad, utána nincs kedve Morelné zsörtölődéseihez, ezért a kocsmákat látogatja. Morel asszony ezért szeretetét fiaira árasztja, előbb Williamre, aki korán meghal tüdőbajban (áttételesen egy nő miatt), majd Paulra, a reményteljes festőpalántára. A regény nagy része Paul vívódásait mutatja be, ahogy nőt próbál szerezni, előbb a vallásos, szűzies Miriamot, majd a feminista Clarát, de anyjával egyikük sem veheti fel a versenyt, s így Morelné haláláig csak szüvődözik a két nő között. Addigra mindkét nő megtalálja valódi szerelmét, Miriam Krisztust, Clara pedig volt férjét, Baxtont. Paul levonja a következtetést, miszerint nem ér semmit az anyja nélkül.

A téma különben nem lenne rossz, de Lawrence valahogy ügyetlenül nyúlt hozzá, bő lére ereszti, elaprózza, ismétli önmagát, az olvasó bágyadtan tekint fel a sokadik erdei séta után, ahol nem történik semmi, csak szagolgatják a virágokat és érzelegnek. Még azzal sem vigasztalódhatunk, hogy a könyv erotikus, Lawrence bizony szűkmarkúan bánik az érzéki jelenetekkel.

A figurák ábrázolása idegesítően felszínes marad, olyan benyomásom volt, mintha Lawrence nem egy átlagos bányászcsalád átlagos gondjait akarná bemutatni, hanem sejteti, hogy Morelné milyen erős asszony, Paul micsoda nagy művész, Morel pedig egy mocskos alak, de a regényből semmit sem tudunk meg Morelné gondolatairól, fogalmunk sincs Paul művészetfilozófiájáról és Morel úr küzdelmes bányamunkáját is mintha hányavetin, olykor romantikus színekben ábrázolná. Talán még Miriam és Clara ábrázolása a legmélyebb, de szegények olyan torzra sikeredtek, hogy elment a kedvem az élettől is. Miriam fél, retteg, szorong, bámul, legeli a virágokat. Clara a feminista nő groteszk képe, aki érzelmi elfojtásokkal küszködik, míg Paul rendesen meg nem dugja. Brrr.

És végül a bosszantóan rossz fordítás adja meg a kegyelemdöfést. Róna Ilona szolgai hűséggel követi Lawrence kopogós tőmondatait, olykor képtelen összerakni egy többszörösen birtokos szerkezetet (pl. „a vonat indulása órája” – ilyeneket ír!) és annyira egysíkú a szókészlete, hogy olykor képes egy bekezdésen belül háromszor (!) leírni ugyanazt a szerkezetet (pl. azt, hogy „Miriam félt” ha nem olvashatjuk ötvenszer nagyjából 30 oldalon, akkor egyszer sem!), sőt nem átallja egy mondaton belül kétszer is ugyanazt a jelzőt használni.

Egyetlen pozitívumot mégis kiemelnék: a virágokat. Tavasz van, ez a könyv szerintem csak tavasszal elviselhető: árad belőle a zsongító virágillat. A könyvnek alig van lapja, ahol ne tűnne fel egy-egy rózsa, frézia, nárcisz, gyöngyvirág – a szereplők bámulják, simogatják (Freud), szagolgatják, sőt meg is eszik őket (Miriam rendszeresen lelegeli a csokrokat).

Ez szép, csak épp kevés egy katarzishoz.

--------------------------------

Amikor tíz éves voltam és a kiszombori könyvtárban bolyongtam, érdeklődve figyeltem fel a polcok oldalára kiragasztott rajzokra, amik egy fura házaspárt ábrázoltak: a fehér ruhás nő aléltan, szemét lehunyva lebegtette kacsóját a jövendőbelije felé, míg a hetyke bajuszú férfi kezét egy köpcös figura tartotta erővel a papi stóla alá. Már ekkor sejtettem, hogy egy napon szembe fogok kerülni Mikszáth Különös házasság c. regényével, de a könyv engem mégsem ihletett színes alkotások festésére. (Persze gyanítom, hogy a kiszombori iskolásokat is tanári önkény vette efféle akciókra.)

Olyannyira nem, hogy majd egy hét kellett ahhoz, hogy átrágjam magam ezen a könyvön, pedig az elején felvillanó Kossuth Lajoska, aki egy jól irányzott parittyahajítással kólintja fejbe a csirkéket, vérmesebb reményeknek adott tápot. De mégis, a 200. oldalnál már el-el kellett nyomnom egy-egy ásítást.

A történet a XIX. századi Olaszröszkén és környékén játszódik, jogi stúdiumuk utolsó éveiben járó fiatal emberek (Buttler János és Bernáth Zsigmond) vendégeskednek a Dőry-birtokon. Itt ismerkedünk meg Mária baronesszel, aki a háttérben az ifjú pappal kavar, így sikeresen teherbe is esik. Dőry kitalálja, hogy a Bornócról visszatérő ifjak közül foglyul ejti Buttlert és erőszakkal hozzáadja lányához, aki így megmenekül a szégyentől. Buttler, aki időközben eljegyzi régi szerelmét, Horváth Piroskát, igyekszik ellenállni, de sikertelenül és minderre természetesen a bűnös pap adja az áldást. Innentől a történet a pereskedés történetévé válik, Buttler az egyház masszív ellenállásába ütközik, akiknek kínos ez a különös házasság, hamis tanúzás, korrupció stb., ami egy bíróságon általános. Az évek telnek, Buttler kesereg, Piroska vár, Mária lebabázik és sorra hullanak a gonoszok, de az egyház mereven ragaszkodik a házasság érvényéhez. Végül drasztikus megoldáshoz folyamodnak, de ezt már nem kötöm az orrotokra.

A regénynek számos erénye van: Mikszáth ebben is brillírozik, ami a humort, a nyelvi, stiláris réteget illeti, öröm olvasni. Romantikus elemekben is bővelkedik, Piroska és János románcának alakulása melengeti a szívet. Mikszáth nem kíméli az egyházat, nyíltan antiklerikális elveket vall, ráhúzza a vizes lepedőt a szemforgató, hatalmukkal visszaélő papokra: ez is nagyon rendben van.

Mégis vacakoltam a könyvvel. Persze fájt is a fejem, mint ilyenkor tavasszal, meg teli vagyok most egzisztenciális (sajnos, nem filozófiai értelemben vett) gondokkal, szóval végeredményben a figyelmetlenségem számlájára is írható, hogy erre a könyvre csak négy, azaz négy pontot tudok adni. Fogjuk rá.

----------------------------------

Nagy szerencsémre kölcsönkaptam egy buszos ismerősömtől a Watchmen három kötetét és éjszakába nyúlóan habzsoltam. Különös, kusza világban találtam magam, felkészültem az erőszakra, a szövegbuborékokból kifröccsenő vérre és rengeteg akcióra, ehelyett egy szolid kivitelű (egyszerűségében nagyszerű!), politikai-társadalomkritikai mondanivalóval megpakolt, lassú folyású drámát kaptam. És egyáltalán nem bánkódtam. Sőt.

A történet a 80-as években játszódik, Amerika és Oroszország a hidegháborús farkasszemezést atomháborúra kívánja váltani, a harmadik világháború előestéjén vagyunk. A 60-as évek ifjú, álarcos hősei az átlagemberek életét próbálják élni, amióta a Keene-törvény illegálisnak bélyegezte a magányos bűnüldözést és csak azok kaphattak erre engedélyt, akik a kormány hűbéresei lettek. Azonban történetünk elején valaki irtóhadjáratba kezd, a sort Komédiáson kezdve. A nyomozást egy rejtélyes álarcos vezeti: Rorschach. A szálak végül oda vezetnek, ahová nem is gondolnánk, a krimi végig izgalmas és feszült, a 40-es éveiket taposó csapat újra összeáll és igyekeznek megállítani azt, amiről a végén kiderül, nem is kell. Remélem, elég zavaros vagyok.

A történet számos filozófiai, politikai és morális problémát feszeget, például hogy az élő anyag előbbrevaló-e, mint az élettelen, hogy feláldozható-e több millió ember az egész Föld bolygó megmeneküléséért vagy hogy a részekben való elmerülés, az osztályozás, nem vonja-e el figyelmünket az egész látásától. A képregény egyes fejezeteit kiváló idézetek zárják és önéletrajzok, újságkivágások, ornitológiai tanulmányok, pszichiátriai jelentések segítik az olvasót jobban megérteni a karaktereket.

Kedvencem közülük a monoton hangú, pszichopata Rorschach, az erkölcsiség megszállottja, a regényben fel-feltűnnek komor hangulatú naplójegyzetei: „Olyan ez a város, mint egy állat, vad és érthetetlen. Az ürülékéből, szagából, élősködőinek mozgásából próbálom megfejteni.”

Bonus még a képregény a képregényben megoldás is, Alan Moore beleszerkeszti A fekete hajó meséi sorozat Számkivetve c. darabját, így darabokban, de megismerkedhetünk egy magányos matróz küszködéseivel, őrületével és kárhozatával, ami párhuzamba állítható a képregény elsődleges fikciós síkján zajló eseményekkel. Zseniális!

Annak ellenére, hogy a Watchmen számos szállal kötődik az amerikai kultúrához és történelemhez, mégis izgalmas olvasmánya lehet ez a képregény bárkinek, akinek nincs ínyére a fennálló társadalmi rend, aki úgy érzi, szükség van arra, hogy időnként, ha kell drasztikus eszközökkel, de felhívja a figyelmet arra, hogy léteznek más értékek és érdekek is az anyagiakon kívül. A regény elítéli a kapitalizmust, a fasizmust, a materializmust, a szélsőségeket, a közönyt és az apátiát. Szerezzétek meg! Olvassátok!

 

 

Buddhák és majmok

Ezennel ünnepélyesen „A világ legszórakoztatóbb könyve” díjjal tüntetem ki Vu Cseng-en regényét, A nyugati utazás, avagy a majomkirály történetét. Egy sorát el nem unnám soha, csupa kaland, ármány, fordulat és közben móka, kacagás, önfeledtség ugyancsak. Elsőrangú könyv!

A történet hosszú és szövevényes (majd 1200 oldal), ezért csak vázlatosan adom elő: az első száz oldalon a majomkirály eredetét és halhatatlanná válását ismerhetjük meg. A tündérszikla kőtojásából születik egy csodás majom, akinek szeméből arany sugár szökken föl az égre, de a népes mennyei társaság lekicsinylőn legyint az új jövevényre: vesztükre. A kőmajom gyorsan a majom faj királyává növi ki magát, elfoglalja a Virág-gyümölcs Hegy Vízfüggöny Barlangját, majd hamarosan mestert keres magának, akitől megtanulja a szent tanokat és a hetvenkét-féle átváltozást. A neve ekkortól lesz Szun Vu-kung (Világ Hiúságára Ráébredt Majom). Hebrencs és erőszakos majomtermészetét a tanok hatására sem vetkőzi le, folyton csintalankodik és muris dolgokat művel, így mestere ki is ebrudalja kolostorából. Szun Vu-kung azonban nagyratörőbb terveket dédelget magában, előbb elveszi a nyugati tenger sárkányának csodafütykösét, amely bármikor a kívánt méretre nő és a majomkirályon kívül senki sem tud bánni vele, még csak megmozdítani se. Ezzel a csodalőccsel veri szét aztán a fél démonvilágot hősünk. (Persze Freudnak lenne egy-két szava a különleges falloszhoz, szerintem nem is lenne elrugaszkodott, noha Szun Vu-kungra nem hatnak a női bájak.)

Csodafegyvere segítségével előbb az alvilágban forgat föl mindent, kitörli nemzetségét a halál könyvéből, így válik halhatatlanná, de ez sem elég, mert a felsőbb világba is be akar törni, s miután senki nem képes legyőzni, még a felsőbb istenek sem, kénytelenek beereszteni és ellátják egy alantas pozícióval, ti. istállómester lesz. De nem sokáig, mert egy-két jól irányzott ütéssel és háborúskodással eléri, hogy ő legyen az Éggel Egyenlő Nagy Szent és a csodabarackok őrzőjévé teszik. Mondanom se kell, hogy behabzsolja a halhatatlanná tevő gyümölcsöket, plusz némi taoista-alkimista elixírt és végül a Nagy Szent kemencéjében keményre edződik teste. De nem sokáig bitangkodhatott Szun, mert Buddhával mégsem tudott elbírni, ő pedig 500 évre a Vuhszing-hegy alá zárja.

Talán kissé bő lére eresztettem… Rövidítek: a további oldalakon elhagyjuk a majomkirályt, hadd bűnhődjön és kacskaringós utakon megismerkedhetünk egy kiváló írástudó szerzetessel, Hszüan-canggal, akit Kuan-jin boddhiszattva (az egyetlen pozitív nőnemű lény, a könyörületesség megtestesülése) keres fel és Csanganból elindítja nyugatnak, hogy India szent földjéről hozza el Buddha írásait és így terjesszen világosságot Kína földjén is.

Hszüan-cang elindul gyalogosan, de hamarosan társakat kap, természetesen Szun Vu-kungot, akinek vehemens természetén ötszáz év mitsem változtatott, de csatlakozik hozzájuk egy sárkányparipa, az örökké éhes Csu Vu-nang, vagyis Nyolctilalmas és Sa Vu-csing, a Homoki Barát.

És kezdetét veszi a kalandokban bővelkedő, megpróbáltatásoktól hemzsegő út nyugat felé, útközben elhagyatott vidékeken járnak, ahol a földistenkék gyáván átadták helyüket mindenféle démonoknak, akiket hol erővel, hol fortéllyal, hol isteni segítséggel győznek le. Gyakran ismétlődő motívumok tűnnek fel a kalandokban, a legtöbb démon ugyanis Hszüan-cang tiszta, szent testére áhítozik, in concreto fel akarják falni, mert húsa halhatatlanságot ad (női démonok kellemesebb módon is megszerezhetik). A megmentő többnyire maga Szun Vu-kung, aki hol apró bogárrá változva bejut a démonok tanyájára, hol utánajár valamelyik mennyben, honnan is származik a gonosz (többször kisül ugyanis, hogy valamelyik isten vagy boddhiszattva háziállata vagy szolgája szökött le a földre, csak épp ami a mennyben egy nap, az a földön egy egész esztendő), olykor pedig a nyers erő is elegendő. Egyre nehezebben küzdenek meg a démoni erőkkel, de közben azért mindig jut idő a civakodásra (különösen mulatságos a majomkirály és a disznópofájú Nyolctilalmas szurkálódása). Végül pontosan nyolcvanegy próbatétel és több száz oldal után megérkeznek a csodálatos hegyhez, ahol Buddha trónol udvartartásával és elnyerik méltó jutalmukat, a szent könyveket, majd isteni segítséggel visszajutnak Csanganba. A legvége pedig felemelő és magasztos.

A regényt olvasva nagyon sokat megtudhatunk a kínai plurális világképről, hogyan élt együtt a Tao, a buddhizmus (elsősorban csan-buddhizmus) és a konfucianizmus. Olykor ízelítőt is kapunk ezekből a tanokból, de emészthető mennyiségben. Az istenek világa nagyon emberies és esendő, csalnak, hazudnak, nyerészkednek, rémes bürokrácia jellemzi, viszont nagyon jó a humorérzékük is. Hszüan-cang karakterében Vu Csen-en szatírát alkot, passzív, gyáva, félős, gyámolítani kell, csupán a szútrák olvasásához, elmélkedéshez ért, életidegen figura, az ő ellentétpárja Szun Vu-kung, aki aktív, rafinált, bolondos, praktikus és fittyet hány az isteni előírásokra, etikettre. A nők ábrázolása rosszhiszemű, a szép nők többnyire démonok.

Végül pedig mi mást kívánhatnék, mint tízezer évet Csongor Barnabásnak, a fordítónak, aki csodásan ültette át magyarra a kínai szöveget, ami bőségesen tartalmaz verses betéteket és ritmikus prózát ugyancsak. Bátran merített a modern szókincsből, nem archaizált a szöveg, így tette felülmúlhatatlanul élvezetessé a majomkirály történetét.

Állatos / A felolvasás metamorfózisai

Popper Péter nekem rém zavaros pasi, a könyvei csapongóak, hanyagul idézget,  ismételgeti önmagát, olykor egészen pontatlan a tudása vagy pongyolán veti a szemünkre, hogy ostobák vagyunk, gyávák. Mixeli a vallások, filozófiák, irodalmak tételeit és ebből csinál pszichológiát.

A Részemről mondjunk mancsot c. állatos könyve szintén magán hordozza a fenti szinkretista vonásokat, előbb kedves állatainak történeteit írja le (ami nyilván nagyon magával ragadó lehetett, mert a könyvtári példányomból épp ez a nyomdai ív hiányzik), majd néhány közismert (de persze mindig érdekes) állatviselkedés-lélektani kísérletet (Lorenz, Köhler stb.) és persze vallásfenomenológia, valláslélektan, amelyben elég meghökkentő kijelentéseket tesz az állati tudatról vagy az állatok spirituális képességeiről.

Ezeken persze nem árt elgondolkodni, s én mint aki együtt él több más fajbéli élőlénnyel (Buksi, Mitze, KisPipi), elég jóhiszemű is vagyok, meggyőzhető. Igen, mintha Buksi tényleg mosolyogna és Mitze is talán manókat fixíroz, amikor mereven egy pontra szegezi a tekintetét, ahol én semmit sem látok. Ugyanakkor mindig is szkeptikus voltam az embernek az állatokra (és egyáltalán szinte mindenre) vonatkozó kijelentéseinek helytállóságát illetően, t.i. mennyire kerülhető ki az antropomorfizmus csapdája.

Már ha csapda.

Már ha ki kell kerülni.

Popper nem sokat foglalkozik ilyen ismeretelméleti kérdésekkel, még akkor sem, ha maga is idézi az empirista tételt (semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzékekben), amit helytelenül egy „német filozófusnak” tulajdonít (valójában Locke) és ezzel együtt még ellentmondásosabb lesz a könyve.

Mindezek kissé bosszantó dolgok, de a könyv anekdotázó stílusa miatt mégis olvastatja magát, ajánlom minden állatbarátnak napos délutánokra.

-----------------------------------------

Drámai, komoly és továbbgondolásra serkentő könyvet szavazott meg az olvasókörünk és noha én Kesey Száll a kakukk fészkére c. regényéért lobbyztam, már csöppet sem bánom, hogy végül Schlink A felolvasó c. könyvére esett a választás.

A narrátor Michael Berg, akit 15 éves fiúcskaként épp hányás közben pillanthat meg a gyanútlan olvasó. Berg beteges, gyengécske és ráadásul kamaszodik. Az arcára száradt hányadékot Hanna Schmitz, a 36 éves asszony mossa le, és hamarosan nem ez lesz az egyetlen jótétemény, amiért a fiatal Berg köszönetet mondhat neki: az érett nő bevezeti a szexualitás rejtelmeibe. Együttléteik hamarosan rituálissá válnak, amelyben jelentős szerepet kap a felolvasás aktusa, elsősorban Berg kötelezői hangzanak el (Schiller, Homérosz, Eichendorff, Tolsztoj) – Hanna mindig érdeklődve, teljes átéléssel hallgatja. Kapcsolatunk természetszerűleg teli van konfliktusokkal, veszekedésekkel és félreértésekkel, míg végül hirtelen, szinte előzmények nélkül megszakad Hanna elköltözésével.

A második részben Berg ifjúkorát, lelki defektusait ismerhetjük meg, izolálódását, melyet azonban nem kísér sikertelenség, csak épp bensőséges kapcsolatot nem tud kiépíteni másokkal, Hanna eltűnése komoly sebeket hagyott hátra. Berg jogásznak tanul, így kerül be egy szemináriumra, ahol a második világháborús bűnösök ügyeit tárgyalják és így találja magát szemben a vádlottak padján Hannával, akit mint egy női haláltábor őrét vádolják. A per során kiderül, hogy Hanna a koncentrációs táborban is olvastatott fel magának a rabokkal, amit egyértelműen kegyetlenkedésnek bélyegeznek, de végső soron nem ezért ítélik el. Berg, aki mindvégig szemlélője az eseményeknek és próbálja interpretálni Hanna korábbi és jelenlegi viselkedését, egyetlen személyiséggé olvasztani azt, akit szeretett és akire ugyanakkor neheztel, végül rádöbben egy olyan mély motivációra, amely ebből a pontból ki is forgatja a regényt, az olvasót arra késztetve, hogy retrospektíve végiggondolja, mit is jelentett a felolvasás, az írás és az irodalom Hanna számára: Hanna ugyanis analfabéta. Innentől válik világossá, miért vesztek össze durván egy írott üzeneten, miért simogatta vágyakozón Hanna a könyvek gerincét és miért volt olyan zavart a per alatt, hisz magát a vádiratot sem olvashatta el. Hanna ugyanis mélységesen szégyenli magát. Ez a mozzanat számomra a legérdekesebb a történetben, ugyanis a könyv többféle szégyent is bemutat: a fiatal fiú meztelen szégyenét, az apa szégyenét a fia előtt, akire nem figyelt eléggé, a németek szégyenét a holokauszt miatt, a holokauszt utáni német fiatal generáció szégyenét a szülők miatt. Ehhez képest Hanna szégyene banálisnak tetszik, pedig szinte minden tettének, sőt felügyelőnővé válásának is pusztán ez a kulcsa: elkerülni a lelepleződést. Szerintem Schlink ezt zseniálisan oldotta meg („Amennyiben Hannát a lelepleződéstől való félelem motiválta, analfabetizmusának ártalmatlan lelepleződése helyett miért választotta a bűnöző szörnyű lelepleződését?”[1]). A második részben is van felolvasás: az ítélet másfél órás felolvasása.

A harmadik részről nem írok, hogy legyen valami meglepetés is, annyit elárulok, hogy ebben is van felolvasás, de ezúttal indirekte, térben és időben is távol, csupán halvány mása a korábbi erotikus és büntető felolvasásnak, ez a vezeklés-felolvasás.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, elgondolkodtató, de nem emészthetetlen, Schlink stílusa pedig nagyon szép, tiszta, egyszerű és drámai.