A poszt címe csak egy a sok jó és
szeretnivaló Esterházy-mondat közül, melyek dögivel akadtak a Fancsikó és Pinta, illetve a Pápai vizeken ne kalózkódj! c. kötetben.
Rég olvastam Esterházy-könyvet, a sok édesapám, édesanyám és foci után
egyáltalán nem voltam vevő az utóbbi könyveire. Pedig: ahogy ezeket a korai,
zsengének egyáltalán nem nevezhető, pajkos, közvetlen és ugyanakkor fifikás
novellafüzéreit (egyik-másik madzagra fűzve) olvastam, teljesen ledöbbentem,
hány mondatot, kifejezést használok a hétköznapjaimban, ami Esterházytól
származik (kedvencem: „örül, hogy él, s ezen elszomorodik” vagy „nincs mese: a
napnak lenni kell”, vagy „itt, ahol állunk”, esetleg a „megírom mindezt majd
pontosabban is”).
A Fancsikó és Pinta novellái (olykor inkább novellácskái)
napfényesek, derűsek, visszarepít minket a gyerekkor fikcióval dús világába,
ahol akár képzelt barátok segítségével lehet biztonságosabbá, kiszámíthatóbbá
tenni a tárgyak vonalait, a jelentések csúszkálásait és különösen a felnőttek
viszonylatait. A narrátor két fura figurát talál ki magányában: Fancsikót és
Pintát, akik „okos és lusta, buta és lelkes kis srácok, akik időnként mesélnek,
hazudnak, leteremtik a szülőket, ha kell megalázzák őket, ha kell,
megsimogatják arcukat, mindezt azért, hogy egyensúlyban tudjanak két életet
tartani, mert erre a felnőttek a SOKMINDENFÉLE-ELFOGLALTSÁG miatt nem képesek.”
Az egyensúly, a családi harmónia megteremtésére való törekvés az egyik központi
motívum (Leitmotiv – mondaná EP, imádom a germanizmusait (ebben a veszettül
anglomán világban)), hisz édesapa és édesanya persze rögtön az első darabban
máris veszekedik (a veszekedés fátylai lassan beborítják a másik szobában
lődörgő gyereket) és persze elérkezik a végső ajtócsapkodás pillanata is, a
válás. Az elbeszélő ezalatt két barátjával igyekszik felfejteni a szavak
rendjét, melyet a felnőttek építenek köré, hogy ne szembesülhessen a valósággal
(bár a valóság, a tárgyak határai is egymásba mosódnak, így teljes a
bizonytalanság – létezik-e lényeg egyáltalán): a madzag, ami két részből áll
(apa, anya) úgy tűnik, inkább körbetekeredik, önmagára hurkolódik, minthogy
szép rendet teremtsen az események és kapcsolatok között.
Nagy élvezettel olvastam ezt a
könyvet, lírai, pontos mondatok, melyek fölött olykor átvonulnak a vészterhes
felhők, Esterházy itt is (már) elegáns, egymásra boruló, önmagukat (is) firtató
mondatai, tipográfiai leleményei (pöttyös labda valódi (?) pöttyökkel) és nem
utolsó sorban poénjai most is beváltották a hozzá fűzött reményeket.
Osztályzat: 5 (jeles)
Ámde: a kötet másik darabja, a Pápai vizek, már zavarosabbnak
bizonyult, mitöbb a Pajkos szöveg
ciklusba bele is tört a bicskám és - el nem ítélhető módon - átugrottam. Szerencsémre,
mert a Spionnovella viszont
kihagyhatatlan darab. A Locsi-fecsi
pincérhangra azért tetszett különösen, mert némiképp a szolgáltató munka
nyomorúságáról (kukacoskodó vendégek) és szépségeiről is szól (a rossz
munkahely kedvez a misztikusoknak?). A címadó novella mellett, amely atyai
jótanácsokkal látja el kezdő pincér hősünket a John Lennon emlékére c. írás filozófikus síkja ragadott meg
legjobban, ahogy elegáns átkapcsolással Lennon drótkeretes karika-szemüvegéről
a fehér abrosz, többnyire szintén kör alakú foltjaira, mindenféle elmélkedést
olvashatunk ezen formák sors- vagy véletlenszerű kapcsolatairól, szöveggé/nyelvvé
válásuk lehetőségeiről à la Wittgenstein. A Spionnovella
leginkább a jelentés (minimum kétértelmű szó) jelentésével babrál, a főhős egy
szépfiú, akinek előbb a prostituáltakról kell jelentéseket írni (természetesen olykor
gyakorlati oldalról is igyekszik feltérképezni a kéjnőket, nemcsak teoretice),
de előbb-utóbb a jelentésírás technikái, nyűge, a gyötrő írói kérdések miatt
végül olyan abszurd helyzetekbe kerül, hogy kénytelen egy kékülő tinóru gombát megfigyelni
és azt vád alá helyezni (az már csak pikáns ráadás, hogy a koronatanú nem tud
semmit, a vádlottat nem ismeri).
Osztályzat: ¾ (a pajkosságok
miatt)
Összességében nagyon jó volt újra
Esterházy-könyvet olvasni, talán jövőre befejezem a meglehetősen sztochasztikusan
olvasott Bevezetés a szépirodalomba
c. könyvét is.
--------------------------------------------------
Ez a száguldás eléggé illett az
egész hetemhez, hiába őszi szünet, hiába hallgató- és olvasómentes időszakok,
dugig voltam pakolva háttérmunkával és egy vadiúj munkakör elsajátításával –
szóval ingerülten száguldoztam ide-oda és sodortam magammal mindenfelé Gogol
zaklatott szövegét, a Holt lelkeket.
A regény töredékes, különösen a
második részből hullanak ki kisebb-nagyobb jelenetek, vége pedig nincs – erre
ma azt mondanák, posztmodern mesterfogás. De nem csak ez különösen modern a
regényben: Csicsikov, ez az antihős, aki kezdetben minden különösebb tartalom
nélkül szüvődözik N. városban áfonyapöttyös (!) frakkjában, majd csak valahol a
200. oldalon válik közeli ismerősünkké, addig csak egy fura, komikus burok,
akit másokon keresztül látunk. Egy kreatív szélhámosról van szó, aki halott
parasztokat vásárol lepukkant vagy félig meghülyült orosz földesuraktól,
ugyanis akkoriban még a holtak után is kellett adót fizetni, amíg egy újabb
revíziós vizsgálat meg nem állapítja a halottak halottságát. Mondanom se kell,
egyesek örömmel szabadulnak meg a fölös tehertől, mások viszont sunyiságot
gyanítanak és Csicsikov kénytelen fizetni a holt lelkekért. Hogy mi Csicsikov
célja? Mi más, mint a gazdagság, ugyanis amíg a holtak élőkként vannak
nyilvántartva, addig akár hitel is kérhető rájuk – barátunk is így próbál
eljárni.
A könyv – korában sokat kritizált
– erénye a kopár, pusztuló, műveletlen Oroszország bemutatása, Gogol páratlan
iróniával festi meg az első részben az ábrándozó, lusta (Manyilov), a nehéz
fejű, bizalmatlan (Korobocska), a hazudozó, iszákos, szerencsejátékos
(Nozdrjov), a takarékoskodó, nyers és kapzsi (Szobakevics) és az elhanyagolt,
nyomorgó, zsugori, kleptomániás (Pljuskin) figuráiban az orosz földesúri réteg
torzképét. Kártékony, korrupt, hatalmasodó karakterek, felélik vagyonukat,
birtokukat, földjüket tönkresilányítják, jobbágyaikat vagy elhanyagolják, és
ezzel elzüllesztik, vagy kizsákmányolják, és ezzel szökésre kényszerítik.
Majmolják a külföldi példákat, többen a szakirodalom tanulmányozásába mélyednek,
de nem képesek mindezt a gyakorlat talaján, az orosz viszonyokra alkalmazni,
ezért minden lassan elrothad. Kétségbeesett pesszimizmus árad Gogol soraiból és
még egy kis romantikával sem vigasztal – a könyv tényleg szinte végig csak a
problémákról szól.
Egyetlen fénysugár mégis
kiszabadul a lapok közül, a második részben Csicsikov száguldó csézáján eljut
egy már-már idilli gazdaságba (oldalán a spleenesen ásítozó Platonovval),
Kosztanzsoglo házához: a földesúr együtt munkálkodik a parasztokkal, kezében tartja
az irányítást, ahogyan ma mondanák teljesen környezettudatos (újra felhasználja
a hulladékot, biogazdálkodást folytat ökológikus módszerekkel) és persze hívő
lélek, aki bárkit támogat, ha jóra fordítja pénzét. Csicsikovot is megérinti
egy jobb, tisztességesebb élet reménye, de persze amint kezében a sok-sok
rubel, hirtelen visszazuhan kisszerű ábrándjaiba pétervári bálokról és
táncoslányokról.
Komor, humora ellenére is
nyomasztó könyv a Holt lelkek, nem
hagyja fellélegezni olvasóját, mégis sodró, mély és szörnyen aktuális.
-----------------------------------------------------------
Aki látta a Hullajó! c.
horror-paródiát, az emlékezhet arra a jelenetre, amikor az egyik zombi fojtogatja
egyetemista áldozatát, aki azt hörgi kínjában: "Én nem állítottam, hogy Nabokov
pedofil!" Innen is lehet ismerni Nabokovot, de talán mégis inkább a Lolita ugrik be mindenkinek, ami egy
csodálatos könyv, különösen ha az ember bátran fellibbenti a fátylakat…
A Pnyin professzort viszont a sors sodorta elibém egy 400,- Ft-os
leértékelés formájában és miután Náfiszi is emlegette (vajon hová fognak még
elnyújtózni Náfiszi könyvének intertextuális csápjai): belevágtam.
Egy pazar humorú, ironikus
szemléletű, hallatlanul élvezetes Nabokov-regény ez, főhőse Tyimofej Pnyin, aki
Oroszországból Németországon keresztül előbb Párizsba, majd Amerikába emigrál,
és itt próbál beilleszkedni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Pnyin ugyanis
nemzeti identitása mellett még meglehetősen érzékeny is, olykor kifejezetten
ügyefogyott és muris szituációkba keveredik, noha Nabokov, aki narrátorként
olykor ki-kiszól hozzánk, kedves olvasókhoz, semmiképpen sem sorolja a
szórakozott professzorok közé. Olyan ember inkább, aki állandóan résen van az
új világban, amely számára kaotikusnak tűnik fel, egy aszimmetrikus ember, aki
beleszeret egy csalfa és dilettáns pszichológusnőbe, aki természetesen
megcsalja és kihasználja, aki képes mostohafiát ennek ellenére pénzelni, és aki
egyik albérletből a másikba költözködik, mert nem találja helyét.
A könyv egyik legélvezetesebb
vonása az elképesztő humora, hangosan nevettem egy-egy jelenet vagy sor fölött,
itt a kedvencem:
[Joan, Pnyin szállásadónője épp
egy képregényt mutat Tyimofejnek, aki egyáltalán nem ismeri a műfajt.]
„ - …Nézze inkább a képet. Tehát ez itt a
tengerész, meg egy cica, és itt egy ugyancsak kacér sellő, és nézze csak ezeket
a kis kövér felhőket a tengerész és a cica fölött.
-
Atomrobbanás lesz – mondta borúsan Pnyin.
-
Ugyan, szó se róla. Sokkal viccesebb dologról
van szó. Látja, ezek a felhőbuborékok a gondolataikat vetítik ki…”
Pnyin nemcsak az amerikai
élettel, mentalitással és egyetemi sumákságokkal nem tud megbarátkozni, hanem
az angol szavakkal is hadilábon áll. A nothing
nála nofing, oroszosan ismételgeti a
tagadószót (nonono), oroszosítja (vagy épp az orosz hagyományoknak megfelelően
németesíti/franciásítja) az angol hangrendet, kerékbe töri a morfológiát: a
nyelve is otthontalan, mégis ez az egyetlen, amely identitását leghívebben őrzi
és persze a csodálatos orosz irodalom.
Szomorú és mégis nagyon szeretnivaló
könyv a Pnyin professzor, Nabokov
rajongóinak pedig egyenesen kötelező, hisz telis-tele van önéletrajzi elemekkel
és egy csomó különös mókussal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése