Cserinek
Az igen népszerű Veszíts el egy könyvet! játék során igencsak meghökkentem, amikor kedvenc könyvesbloggerem egy magyar klasszikust ajánlott, ráadásul történelmi regényt, amik köztudomásúlag unalmasak (különben nem is), szóval Cseri képes volt Móra Ferenc Aranykoporsó c. regényét felnyomni. Kicsit ideges is lettem, mert azt már korábban elhatároztam, hogy a referenciaszemélyként tisztelt Cseri ajánlását el fogom olvasni, már csak meg kellett nyerni az első elvesztés jogát. Nem sikerült, de ezzel sem úsztam meg, ugyanis kollégám, Mesi nyerte meg, aki olyan ügyesen veszítette el, hogy nem lehetett nem megtalálni (konkrétan kipostázta nekem és ezúton is köszi).
Izzadó tenyérrel kezdtem neki a vaskos kötetnek: Antiochia, a nagy Római Birodalom, III. évszázad. Egészen megzavarodtam az első oldalak nemesi titulusaitól, ahol Nonnus notárius okítja az újoncokat az udvari etikettre - jesszus, mit keresek én itt az ókorban, sóhajtottam fel. Aztán egyre inkább magával ragadott Móra plasztikus leírása a szétbomló Római Birodalomról, ahol az idősödő Diocletianus, aki ráadásul súlyos titkot cipel magával, minden erejével azon van, hogy megszilárdítsa a folyton megingó politikai és területi egyensúlyt. Diocletianus konzervatív, de eleddig stabil rendszerét két oldalról éri támadás, egyrészt a tetrarchia tagjai közül Galerius áhítozik a bíborpalástra, és nem mellesleg bizonyos sérelmek megtorlására is, másrészt a birodalomban egyre népszerűbbé váló láthatatlan Isten, a keresztények Krisztusa tör az uralkodói sokistenhit babonás, de sokféle igényt kielégítő rendszere ellen. Móra Diocletianus keresztényüldözéseit, vérengzését olyan pszichológiai motívumokkal ábrázolja, hogy az olvasó nem képes meggyűlölni a történelem egyik legkegyetlenebb császárát, sőt a regény utolsó lapjain bizony egy-két könnycseppet is el kell morzsolni felette.
A regényben mégis az ókori szerelem megfestése tetszett leginkább: soha nem olvastam még ilyen szépséges, bájos, könnyfakasztóan tragikus szerelmi történetet, mint a rejtélyes rabszolga, az Apolló-szépségű Quintipor és a határozott, kacér, domináns, pajkos nobilissima, Titanilla meséje. A két fiatal kapcsolata idilli körülmények közt bimbózik ki, majd Bajaeben szökken szárba, hogy aztán olyan borzalmas véget érjen, hogy ott és akkor muszáj volt eltrombitálnom egy csomag pézsét. Mórának kiváló érzéke volt az ókori szerelmi idill ábrázolására, de minden pasztorál giccs nélkül és ráadásnak zseniális érzéki erotikával fűszerezve. Kis Tit és Gránátvirág párbeszédei páratlanul szépek, annyi könnyed romantika és ugyanakkor okosság is volt bennük, olyan játékosság és rafinéria jellemezte kettejük szerelmi évődését, hogy ezeket a részeket csak mosolyogva tudtam olvasni és olykor nagyokat kuncogtam rajtuk.
A regény elárulom rettentő véget fog érni, tényleg nagyon megríkatott, igen, nincs igazság a földön és minden, ami szép és jó elmúlik, hogy másnak adja át a helyét, ami majd ugyanúgy megtermi a maga szépségét és jóságát. És ehhez sok-sok vérnek kell hullania, szerelmeseknek meghalniuk, isteneknek tűzifává, rejtélyes, vad ligetté, árucikké válniuk.
Köszönöm Cseri a könyvet, életreszóló élmény volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése