Nincsenek
jó híreim.
Ezt
a könyvet még egy olyan laikus is, mint én, aki csak 10 éve foglalkozik a
koreai kultúrával és nyelvvel, különösebb nehézség nélkül tudja
szakszerűtlennek, sőt akár károsnak is titulálni. Tegnap a 70. oldal magasságában
és a sokadik margóra vetett WTF jegyzetet követően úgy gondoltam, hogy leírom
az eddigi benyomásaimat, aztán pedig jó mélyre süllyesztem ezt a meglehetősen
drága kiadványt könyvespolcom legárnyékosabb bugyrába.
Boyé
Lafayette de Mente hisz abban, hogy a nyelv határozza meg a gondolkodást –
fejti ki az előszóban. Ami nincs a nyelvben, az tehát nincs a gondolatban sem,
ergo ha a koreai nyelvvel foglalkozunk, akkor megismerjük a koreaiak
gondolkodásmódját. Ezen egyszerű, nyilván finomításra váró és a legtöbb
filozófus szerint pedig egyenesen együgyű gondolat feltételezné, hogy a könyv
szerzője kiválóan ismeri a koreai nyelvet, különösen hogy a könyvet magát is
koreai szavak tematizálják. Azonban ha csak átlapozzuk a magyar kiadást,
feltűnhet, hogy egyetlen koreai szó sincs benne koreai írással, csakis latin
betűs, átírt változatokat láthatunk, amikor pedig közelebbről szemügyre vesszük
ezeket a romanizált alakokat, rádöbbenhetünk, hogy egyik szabványos átírási
rendszerhez sem illeszkednek az alakok, olyannyira, hogy egyes szavak
kibogarászása szinte lehetetlenné válik. A kvázi szócikkek fogalmai tehát egyfelől
le vannak írva egy Mente-féle ad hoc átírással, amit ő szabványosnak tart, de
nem az, nem tesz különbséget például ㅈ és ㅊ
között (nála mindkettő ch), vagy sztochasztikus módon az ㅓ ㅜ ㅡ betűket
is ugyanazzal a latin betűvel (u) írja át, komoly fejtörést okozva annak, aki
vissza szeretné keresni koreaiul is a szót. Emellett a magyar kiadásban is
indokolatlanul helyet kapott egy sajátos átirat, ami azt prezentálná, hogyan
ejti ki a szót egy angol, ehelyett sokkal megfelelőbb lett volna, ha a magyaros
átírás kerül a kiadványba, amit Mártonfi koreanológus dolgozott ki, és használata
teljesen alkalmas lett volna egy ismeretterjesztő kiadványban. Először nyilván
hiányoltam az eredeti koreai betűkkel írt szót is, de igazából örülhetünk, hogy
nem szerepelnek benne ezek a torz és helytelen változatok, melyek az angol
kiadásban fellelhetőek. Néhány példa: az arirang koreaiul 아리랑,
Mente-nél 알일앙, a türelem koreaiul 참을성,
Mente-nél 찰물성, a koreai történelem pedig 한국 역사,
Mente-nél 항욱욕사. Természetesen olyan szavakra is akadtam,
amit biztosan rosszul írt le a szerző (pl. a chagun, ami az átírása szerint 차군, jelentése: bambusz művészi kifejezéssel, nála viszont
együttérzés és könyörület), és rosszul fordított szóra is akadtam (pl. 체벌, ami testi fenyítést jelent, nála viszont kollektív
büntetést). Önmagában szerintem már ezen a nyilvánvaló és döbbenetes
inkompetencián sem lehet túllendülni, hisz ha a szerző azt állítja, hogy a
koreaiakat csak a nyelvükön keresztül ismerhetjük meg, akkor vajon mit
gondoljunk arról a kiadványról, amit olyasvalaki írt, aki nemhogy nem ért a
koreai nyelvhez, de mint látni fogjuk, még arra sem vette a fáradságot, hogy
felüssön egy koreai szótárat, vagy megnyisson egy koreai weblapot.
Miután
ugyanis eldöntöttem, hogy nem lifteztetem a vércukorszintem ezzel a könyvvel a
70. oldal magasságában, mégiscsak odalapoztam azokhoz a témákhoz, melyek egy
évtizede izgalomban tartanak. A hangul szócikk, egészen pontosan a
hangul/handzsa szócikk kapásból terminológiai bakival indít (a handzsa a koreai nyelvben használt kínai
írásjegyeket jelenti), ezután át kell evickélnünk olyan gondolatokon, hogy a
koreaiak azokat a kínai írásjegyeket választották ki, ha tehették, amik
leginkább megfeleltek a koreai szavak jelentésének, vagy hogy Hunmindzsongum
volt a hangul eredeti neve (ez a kiadvány címe, amiben ismertették a betűket),
végül odáig jutunk, hogy a hangul karakterekről olvashatunk. Na most, ha csak a
wikipédiáig eljutott volna a szerző, akkor tudhatná, hogy a koreai írás
hangjelölő, így karakterekről nem beszélhetünk. A koreai betűk, azok
egyszerűsége és roppant logikája nem kerül bemutatásra, összességében a 6
oldalas szócikkből, mindössze másfél oldal foglalkozik csupán a koreai
betűkkel. Sokkal nagyobb figyelmet szentel a szerző az átírási mizériáknak,
melynek fejtegetése közben ilyen meghökkentő konzekvenciákra jut: „A hangul
valójában két szó, a Han (Korea) és a gul (írás) összevonásával jött létre, és
számomra úgy tűnik, hogy ésszerűen szétválasztva írni őket, mint ahogy az angol
nyelvben tesszük, sokkal jobb megoldás lenne.” Ebből a mondatból nemcsak a
szerző bicskanyitogató anglocentrizmusa süt, hanem hogy nem ismeri az összetett
szó fogalmát sem. Pár mondattal később elcsodálkozik azon a jelenségen, hogy az
Yi, Lee és Rhee ugyanaz a koreai vezetéknév, és hogy a Pak és a Park „szintén
ugyanúgy hangzanak koreaiul”. Valószínűleg kevesen vannak, akik ne hallottak
volna legalább egy-két koreai dalt, vagy ne láttak volna koreai nyelvű filmet, talán
az ő számukra is meghökkentő Mente nyilvánvalóan végtelenül szubjektív
megállapítása, miszerint a koreaiak az angolhoz hasonlóan ejtik a
mássalhangzókat, míg a magánhangzókat a spanyolhoz hasonlóan. No comment. Az
átírás rejtelmei után Mente a handzsákról ír a szócikkben, kijelentve, hogy a
koreaiak a kínai eredetű szavakat anélkül használják, hogy tudatában lennének a
szavak eredetének (hö?), majd arról ír, hogy a koreaiak mennyire nagyon
hiányolják a handzsákat, ami persze megint valami légbőlkapott ötletnek tűnik.
(Hivatkozások természetesen nincsenek a szövegben.) A handzsák körül mindig is
parázs vita zajlott, de a mai Dél-Koreában a handzsák használata korlátozott,
és inkább tudományos, illetve szépirodalmi művekben bukkanhatunk rájuk, illetve
egy-egy közismertebb írásjegyre a sajtóban, eseményeken, Észak-Koreában pedig –
a szerző állításával ellentétben – a mai napig nem használatosak. A szócikkhez
egy izgalmas lábjegyzet is kapcsolódik, melyben a szerző azt állítja, hogy a
koreaiak nem használnak szóközt, ami a koreai nyelvtanulást rettentően nehézzé
teszi, illetve azt is hozzáfűzi, hogy a koreaiak nem hajlandóak megtanulni a
szabványos McCune-Reischauer-féle átírást, ami nehezíti a kommunikációt. Nos, a
koreaiak valóban egy ideig nem használtak szóközt, de amikor Mente a könyvét
publikálta, már aligha akadhatott olyan szótárra, vagy internetes anyagra, ami
nem használt szóközöket.
Pár
lappal odébb vár a hankuk mal (hahn-kuuk mahl), vagyis a koreai nyelv szócikk.
Most lendüljünk át azon, hogy a koreaiak mit gondolnak a saját nyelvükről (a
legtöbb nyelvész szigetnyelvnek tartja a koreait), de kijelenteni, hogy a „nyelv
valójában inkább kínai, mint koreai”, annyira amatőr és vérlázító, hogy túlmegy
minden határon. Mente azonban még rátesz egy lapáttal, amikor azt állítja, hogy
azok az elvont fogalmak, amiket a koreaiak a kínaiból vettek át a
szókészletükbe, mint amilyen a jóság, vagy bátorság, eredetileg nem léteztek a
koreai nyelvben, azt a benyomást keltve, hogy a koreaiak nem voltak képesek
elvont fogalmak alkotására a kínai kultúrával való találkozás előtt. A koreai
számrendszerbe és személyes névmásokba sikeresen belebonyolódik, ezt talán
bocsássuk meg a szerzőnek, de azt megbocsáthatatlannak tartom, hogy a „mi”
névmás használata kapcsán túldimenzionálva kijelenti, hogy „az emberek gyakran nem
arra használják fel ezt a szokást, hogy a családjuk vagy az adott csoport
érdekeit önzetlenül a sajátjaik fölé helyezzék, hanem egyszerűen csak meg
akarnak szabadulni a felelősségtől”. Az enigmatikus és az irodalomjegyzékben sem
szereplő Shin és Yu professzorok szerint a koreai nyelv tiszta formájában,
jelentsen ez bármit is, „nem alkalmas a logikus gondolkodásra, mert nincsenek
vonatkozó névmások a nyelvben, az állítmány rendszerint hiányzik, a
különbségtétel az egyes szám és a többes szám között bizonytalan, és gyakoriak
az alany nélküli mondatok.” Ha valami igazán vonzó és szeretnivaló van a koreai
nyelvben, az a roppant logikája, ami szinte mindenkit lenyűgöz, és noha valóban
gyakori az alany hiánya, és másképp írnak érvelő szövegeket, aligha okoz
komolyabb megértési nehézséget a kontextus ismeretében. Az anglocentrizmusnak
ez a fajta dominanciája, ami az arcunkba robban a könyvet olvasva, engem
személy szerint eltántorít attól, hogy komolyan vegyem ezt a kiadványt.
Nagyon
nehéz a szívem, ahogy erre a roppant méretű könyvre ránézek. Mert látom, hogy
sok munka volt a kiadásban, a fordító minden bizonnyal megtett minden tőle
telhetőt, szép a kivitelezés, és biztosan minden hozzám hasonló, Korea iránt
elkötelezett embernek a szeme felcsillan, hogy íme, 655 oldal, tele Koreával.
Azonban megtapasztalva ezt a mérhetetlen szakszerűtlenséget, hiányosságokat,
pontatlanságokat, a hivatkozások teljes hiányát, a fel-felbukkanó kulturális etno-
és anglocentrizmust, elszorul a szívem, hogy ma Magyarországon ezt tudjuk adni
a koreai emberekről, noha nyilvánvaló, hogy ebből a könyvből Mente észjárását
ismerhetjük meg, és nem a koreaiakét.
Utánanéztem,
mit reagáltak a koreaiak a könyvre. Szerencsére nem fordították le, de így is akadt,
aki átrágta magát a nagy tömegű szövegen, mégpedig 김지명 (Kim
Csimjong) a Koreai Kulturális Örökség Oktatási és Kutatási Intézetének (한국문화유산교육연구원) vezetője. Mint írja, mélységesen sajnálja, hogy ez
a kiadvány ilyen formában látott napvilágot, és 2015-ben legalábbis igyekezett
felvenni a kapcsolatot a szerzővel a hibák kiküszöbölésére, Mente azonban
2017-ben elhalálozott, így valószínűleg könyve már így marad, a koreaiak és a
koreai kultúrát szeretők nagy bánatára.
Remélem,
másnak több türelme lesz ehhez a könyvhöz, vagy más szempontból, más
mentalitással olvassa, és árnyalja majd ezt a képet.
