Hol lesz legközelebb a kis zöld emberke? / Politikai dilemmák, egzisztencialista nyűglődések

Meg vagyok lőve ezzel a Philip K. Dickkel, az eddigi könyveitől is el voltam szállva, mondanom se kell, a Kizökkent idő is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, konkrétan le se lehetett tenni, olvastam munkahelyen, a délutáni tömegjáraton, és még a WC-n is, ahol nem is szoktam. Ki is végeztem két nap alatt.
A történet hétköznapinak tűnő szereplők hétköznapinak tűnő hétköznapjaival indít, 1959-ben vagyunk, egy amerikai kisváros álmosító elemeivel: szupermarkettel, unatkozó munkanélküli veteránnal, otthon gyüszménkedő háziasszonyokkal. PKD kiválóan mutatja be a második világháború utáni Amerika kényszeres, már-már terapikus nyugalomigényét, mégis eljön a pillanat, amikor felfeslik a valóság szövete, ahogy ez már lenni szokott. Hétköznapi hőseink, Vic, a szupermarket alkalmazottja és Ragle Gumm, aki megszállottan küldözgeti be a Gazette újság "Hol lesz legközelebb a kis zöld emberke?" megfejtéseit, egyszer csak fura jelenségekre lesznek figyelmesek. Mindkettejüket időnként hallucinációk kísértik sosem volt villanykapcsolókról vagy épp a világ változik áttetszővé, és amikor Vic kisfia, Sammy elképesztő rádióadásokat fog el a felettük időnként átsuhanó repülőkből, rádöbbennek, hogy környezetük, életük csak festett kellékek közt folyik. (Vö. Truman show.) Bár már az elején gyanús volt számomra, hogy ennek a fura, céljanincs feladványnak, amit Ragle szinte kényszeresen fejt meg és ad fel, valami nagyobb horderejű eseményhez lesz köze, de a történet vége mégis eszméletlenül mellbevágó volt, teljesen kifordította a tér- és időperspektívát.
Ahogy azt PKD-től eddig is megszoktam, ezúttal is feszeget filozófiai kérdéseket, megidézi Kantot is (aki szerint a tárgyak igazodnak a megismeréshez, nem pedig fordítva), de szerepelteti Berkeley püspököt ugyancsak, akihez pedig az "esse est percipi" igazsága kapcsolódik (vagyis lenni annyi, mint érzékelve lenni) - ezek mind előre jelzik, hogy Ragle hallucinációi valahol mégis igazak és hogy többre hivatott a meleg sörök tömeges elfogyasztásánál. Azt persze nem árulom el, mire.
Izgalmas, tartalmas és kellőképp fifikás sci-fi, rettentően élvezetes előadásban!
--------------------------------
Ára van annak, ha valaki személyes ikonjává tesz egy írónőt, hisz akiért rajongunk, akibe belebolondultunk, azt követnünk kell - és mi mást is lehetne tenni Simone de Beauvoirral A második nem vagy az Egy jó házból való úrilány emlékei után, mint mámorosan megfogadni: az írónő minden sorát el kívánjuk olvasni. Például a főművének kikiáltott, riasztó hosszúságú, Goncourt-díjjal megöntözött Mandarinokat.
A könyvről legtöbben csak annyit tudnak, hogy önéletrajzi ihletésű, alakjai szinte egy az egyben megfeleltethetőek a huszadik század első felének meghatározó, francia értelmiségi figuráknak, és valóban, Beauvoir már az első fejezetben olyan tulajdonságokkal ruházza fel karaktereit, hogy szinte idegesítő a felismerés: Henri nem más mint Camus, Dubreuilh Sartre, Anne pedig maga Simone. A regény főként Henri és Dubreuilh politikai elkötelezettségének alakulását, Anne érzelmi válságát és az öregséggel való küszködését ábrázolja, némi kitekintéssel a második világháború külpolitikai helyzetére. Talán így leírva nem tűnik túl izgalmasnak, alapvetően nem is az, mégis van dícséretre, sőt irigylésre méltó is ebben a műben.
Beauvoir igen alaposan mutatja be a második világháború után kialakuló baloldal dilemmáit, egyéni döntések sorozatán keresztül mutatja be, hogyan hathat ki a kapcsolatokra a helyes vagy helytelen politikai döntések sorozata, feszegeti a kérdést: maradhat-e becsületes az, aki politikával foglalkozik. Válasza optimista, de a boldog élet reményétől mindenképp el kell búcsúznia annak, aki politizálásba fog. Henri a művészember dilemmáit ábrázolja, többször választja inkább a regényírást, mint hogy kiálljon egy-egy politikai tett mellett, úgy gondolja, a politizálás megöli a művészi ambíciókat vagy pedig kénytelen alárendelni a közösség érdekeinek (vö. szocialista irodalom), mégis enged Dubreuilh-nek, és újságját átengedi a baloldali S. R. L. szervezetének. Henri viszont nem hallgathatja el a Szovjetunióban működő fegyenctáborok, átképzőtelepek létét, amely végül a baloldal megoszlásához fog vezetni és a jobboldal  megerősödéséhez. A kommunisták nyíltan támadni kezdik az S. R. L.-t és hamarosan földbe is döngölik. Dubreuilh képviseli a politikailag elkötelezett, de kevésbé arisztokratikus szemléletű értelmiségit, a tett emberét, aki a távlati jó érdekében a táborokról való hallgatást ösztönzi. Sartre-höz hasonlóan ő is optimistán nyilatkozik kezdetben a baloldalról, az osztálynélküli társadalomról, igazságosságról, de végül a szovjet állapotok hallgatásba, kiábrándultságba kergetik, feladja az S. R. L. igazgatását és visszavonul. A regény végén egyfajta rezignált kompromisszumot kötnek mindketten és új újságot indítanak, de már nincsenek nagyratörő terveik.
Az egyes szám harmadik személyű elbeszélést Anne vallomásai, naplórészletei szakítják meg, az olvasó szinte fellélegzik, a sok politikai diskurzus után szinte kellemes Anne pszichológiai problémáival foglalkozni. Anne a negyvenes éveit tapossa, sikeres pszichológus, nagyon okos, de távolságtartó nő. Lányával, a lázadó, fűvel-fával lefekvő Nadine-nal képtelen kommunikálni, férjével, Dubreuilh-lel kapcsolatuk pusztán intellektuális, számára már kevéssé kielégítő, mégis meghatározó. Miután elfogad egy Amerikába szóló meghívást, megismerkedik Lewis-szal, a sikeres íróval és teste újra életre kell - szenvedélyes szerelem bontakozik ki köztük (újabb kopjafa állítása ez Beauvoir Algren-szerelmének), de a földrajzi távolság miatt az érzés kihűl a férfiban, Anne pedig önnön vélt jelentéktelenségében már-már öngyilkosságba menekül.
A regény hármuk diskurzusai és elmélkedései mellett, még számos más értelmiségi egzisztenciát is bemutat, az elvakult kommunistáktól, az amerikai megváltásban reménykedő jobboldalin keresztül, a monomániás szerelmébe belekergülő, elszigetelt asszonyig - sok-sok élet. És mind boldogtalan. Bizony, az olvasó is azzá válik, nem öröm olvasni a folyamatos illúzióvesztés állapotában élő, halálról lamentáló karakterek monológjait, sokszor vettem észre, hogy elkalandozom és más könyvekről ábrándozom.
A Mandarinok nagyszabású, komoly munka a második világháború utáni értelmiségről, politikai vitákról, az írástudók felelősségéről és asszonyi sorsokról, ugyanakkor mint szépirodalom rettentően sok és vontatott. Szerintem Beauvoir A körülmények hatalma c. emlékirata, ami ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozik, érdekesebben van megírva és vagy kétszáz oldallal rövidebb is.