Zhang Jiajia: Olyan átlagos embert szeretnék, mint te

Nagy kópé ez a Zhang, amikor ilyen megkapó címet ad a könyvének, vagy amikor a fülszövegre könnyedén odabiggyeszti, hogy „ha könyvemet a kellő figyelemmel olvasod, a szerelmek, a barátságok, a felnőtté válás minden kisebb és nagyobb buktatóján könnyedén úrrá leszel, hiszen így történt velem is.”. Kit ne nyugtatna meg a gondolat, hogy átlagossága (ami természetesen csupán egyik különlegességünk a sok közül) szerethető, és hogy útmutatót kaphat, egyfajta gyógytörténeteket, melyeket elolvasva régi vagy aktuális kapcsolati gubancokat könnyedén oldhat majd meg.

Az igazság azonban a felvezető gondolatokban rejtőzik: „Akik olvasnak majd ezekből az esti mesékből, azonnal látni fogják, milyen csapongó könyv is ez.” Pontosan ezt kapjuk, esti órákra, vagy őszi napokra, kávé mellé szánt rövid, borongós, olykor meghökkentő vagy groteszk történeteket kapcsolatokról, elsősorban párkapcsolati bonyodalmakról, melyek legtöbbször kesernyés esszenciáit a szerző az elbeszélések elé is beilleszti, hogy annál nagyobbat üssenek, amikor kontextusba kerülnek a történetben. Nagyon érdekes különben, hogy az író időnként egyes bekezdéseket egy az egyben újra megismétel egy szövegen belül, ennek később egy frappáns magyarázatát olvashatjuk a Menjünk egy kört! c. elbeszélésben: „Amikor szóról szóra újra elmesélünk valamit, rettegünk attól, hogy valami kimarad a történetünkből.” Tehát fontos az ismétlés, az újramesélés és újragondolás, nemcsak egy szövegben, hanem az emberi kapcsolatokban is – talán ez a könyv egyik üzenete.

A kötet nyolc éjszakából áll, minden éjszakához öt-hat elbeszélés tartozik, melyek – ha úgy tetszik – egy kapcsolat stációit ábrázolják. A történetek ugyan külön-külön is jól olvashatóak, de lazán összeköti őket a nanjingi kocsma, mely mint pulzáló, meleg központ összegyűjti a bánatos és megfáradt lelkeket, a történeteken át- meg átsétáló szereplők, vagy épp maga a szerző („harmadrangú író”), aki maga is a történetek hol aktív, hol passzív szereplője, aki begyűjt, megfigyel és levonja a következtetéseket.  

A történetek többsége beteljesületlen, félresikerült szerelmekről szól, és ilyen tekintetben számomra a könyv nagyon tömény volt, érzelmileg némiképp megterhelő, különösen, hogy számomra a párkapcsolat soha nem volt a boldog, kiegyensúlyozott élet alapfeltétele. A történet szereplői viszont úgy tekintenek párjukra, mint világuk megkonstruálójára, és ahogy ez egy történetben elhangzik: „Sajnos, ha valaki más teremtette meg a világunkat, az a másik bármikor otthagyhat minket benne.” (A friss rákgombóc szerelme). Súlyos gondolat, mely alatt a szereplők egy része érzelmileg, egzisztenciálisan is összeomlik. Nagyon sok elbeszélés szentenciája, hogy mi magunk egy szeretett személy életében bizony csupán a háttér, a kontextus szerepét töltjük be, míg mi teljes identitásunkat a másikhoz tapasztjuk. És amikor a másik ellibben mellőlünk…

Most, hogy a posztomhoz újra kézbe vettem a könyvet, lapozgattam a történetek közt, és újra elolvastam az aláhúzott sorokat, megint átjárta szívemet a borongós melegség. Az járt a fejemben, hogy valóban akkora ráfizetés-e „félreszeretni”, „mellészeretni”, ha közben mégis tanulunk valamit önmagunkról, visszapillantásunk újranézéssé válik (A fiatalságba nincsen visszaút), és képesekké válhatunk újraálmodni önmagunkat. Melankolikusságában is szívmelengető, nosztalgikus érzéseket kavaró, elgondolkodtató kötet.

Szeretném megköszönni a könyvet Kiss Marcellnek, aki eredeti kínaiból elképesztő bravúrral, tehetséggel és érzékkel ültette át magyarra Zhang írását, nagyon tetszettek a beszélő nevek, a szójátékok, a kínai metaforák magyarra fordításai, és különösen tetszettek a fejezeteket felvezető versek fordításai. 

Herman Melville: Moby Dick

A Moby Dick monumentalitása szinte már közhely, ahogy az is közismert, hogy teli van a nagyközönség (?) számára emészthetetlenül száraz és unalmas cetológiai és bálnahalászati fejezetekkel, melyek az amúgy izgalmasnak ígérkező történetet folyton megszakítják. Nyilván nem véletlen, hogy Melville könyve a kedvenceim közé tartozik, így számomra az akkurátus leírások a bálnavadászok életéről, a bálnavadászat kellékeiről és eszközeiről, a rejtélyes ámbráscet minden porcikájának mélyreható elemzése csöppet sem volt érdektelen, sőt kifejezetten izgalmasnak találtam.

A Moby Dick története talán mindenkinek alapvonalaiban ismert, a Pequod bálnavadászhajó a féllábú, megszállott Ahabbal az élén majdnem körbehajózza a Földet a titokzatos fehér bálna nyomában, de vadászatuk kudarcba fullad, és Moby Dick - a narrátoron kívül - mindenkit és mindent elpusztít. Azt már kevesebben tudják, hogy nem az összecsapás a regény lényege, hanem a hajsza, és nem is kifejezetten az albínó cet utáni vadászatról, mint inkább az élet értelmének, a világ szavakba önthető lényegének, vagy ha úgy tetszik a végső igazságok hajszolásának hiábavalóságáról szól, nem is épp leplezetten. Ugyanis a sok technikai leírás közt, mindig ott bújnak a velős megállapítások, olykor filozófusokat citálva, melyek a világ bizonytalanságáról, reménynélküliségéről, esetlegességéről, a szavak gyengeségéről, a határok megállapításának nehézségeiről, összességében a világ, az emberi élet céltalanságáról szólnak. Persze ezeket a keserű megállapításokat nem is vethetjük a könyvtárosi vénával megáldott, de amúgy valóban depressziós narrátor szemére, hisz miközben hónapokon keresztül utazunk a Pequod hajón az olvasót is meglegyinti ez a rezignált állapot.

Narrátorunk, Ishmael tényleg terápiás célzattal csatlakozik a baljós előjelekkel körülvett Pequod legénységéhez, de a kapitány nagyon sokáig nem jelenik meg a színen, amikor pedig feltűnik a féllábú, hangosan kopogó lépteivel kedélyeket borzoló, őrült tekintetű kapitány, már lehet sejteni a drámai véget. Ahab sátáni színekben tűnik fel, akinek hübrisze tulajdonképpen az eget ostromolja, az ismeretlent, a rosszindulatú anyatermészetet, mely megcsonkította, s melynek szimbóluma a fehér bálna. Moby Dick szintén démonikusként jelenik meg, a természet kegyetlen ereje bontakozik ki benne, amikor a többi cettől eltérően viselkedik, vagyis az emberre támad. Ishmael bizonyos szempontból Ahab bűvkörébe kerül, hisz ha meggondoljuk, hogy az olvasandó regény az eset megtörténte után íródik, a leírások aprólékosságában, a gyakorlatilag az élet minden megnyilvánulását a bálnával összefüggésben látó narrátor, aki ily módon képtelen kiszabadulni a bálna hatalmából, tulajdonképpen legalább annyira őrült, mint maga Ahab. Vajon Ishmael képes-e körülírni saját „regénye” tárgyát, vagy alulmarad ebben a vadászatban?   

A könyv másik nagy erénye számomra, hogy fittyet hány a regény műfaji korlátaira, van benne lajstrom, használati útmutató, technikai leírás, természetrajz, taxonómia, néprajz, idézetgyűjtemény, legenda és nagyon sok olyan fejezet, ami konkrétan színműként jelenik meg rendes alkotói instrukciókkal.

Összességében bár második olvasásra nem volt olyan nagy hatással rám ez a könyv, mégis az egyik legnagyobb klasszikusom, mely képes olyan hangulatot idézni, mely egyszerre ringat el, és egyszerre ráz fel.