Neil Gaiman Sosehol
c. könyve olyan volt számomra, mint könnyed, kellemes permet az arcon a
nyári kánikulában (ami ugye most nincs). Az angolozás mellett két
nehéz, érzelmekkel telített könyvet is olvastam/ok, amelyek csöppet
lemerítettek, így kedvenc olvasóm, a viharos életű Anna kölcsönkönyve
maga volt a csoda.
A
Sosehol egy nem túl bonyolult szerkezetű, kedves és vicces figuráktól
hemzsegő mese, amely jórészt London alatt, a lenti világban játszódik.
Hősünk, Richard Mayhew egy kissé szétszórt fiatalember, aki a lehető
legrosszabbkor nyalábolja föl az utcáról Ajtót, ezt a manószerű, koszos,
sebesült lányt. Tette egy pillanat alatt megváltoztatja életét, Ajtó
ugyanis egy különleges képességekkel megáldott szerzet, aki a lenti
világból menekült át két gonoszan kifinomult és kifinomultan gonosz lény
elől (a Sosehol legragyogóbb karaktereiről beszélek: Mr. Croupról és
Mr. Vandemarról). A két figura célja nem más, mint titokzatos megbízójuk
utasításai szerint megkaparintani Ajtót, hogy egy borzalmas cél
érdekében felhasználják ajtónyitogató képességeit.
Visszatérve
botcsinálta hősünkre, miután Richard érintkezésbe lépett a lenti
világgal, többé nem szabadul tőle, kihullik a valóság résén egyenesen a
London alatti kanyargós csatornákba és kénytelen-kelletlen Ajtó
kísérőjének szegődik, akinek ekkorra már ott van védelmezőül a
karamellszínű Vadász és a kiismerhetetlen de Carabas márki. Kalandjaik
során megismerhetjük a lenti világ kedves és kevésbé kedves alakjait,
eszméletlen poénokon kacarászhatunk, és lesz még benne sok „jaj, ne már”
és „hökk”, meg „na, végre”.
A
Sosehol tehát kellemes pajkosság két klasszikus közt, Gaiman megint
ránkzubbant egy valag fantasztikus figurát, és nem fukarkodik a bizarr
megoldásokkal sem. Bár, és itt indoklom a fél pont levonást: több
szörnyet is elviseltem volna, de lehet hogy ezt a földalatti világok
nagymestere, Lovecraft miatt gondolom így. Vagy mert az én tudatom mélye
speciel hemzseg a szörnyektől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése