Lila színű

Alice Walker Kedves Jóisten c. levélregényének eredeti címe Lila szín, aminek biztosan van egy csomó furfangos interpretációja, engem mindenesetre a lila foltokra asszociáltat, regényünk főhősnőjének, Celie-nek ugyanis bőségesen ki fog jutni a véraláfutásokból. Celie a már felszabadított, de szokásaiban, attitűdjeiben még mindig rabszolgatartó déli államokban tengődik, apja (később kiderül, mostohaapja) tizennégy éves korától kezdve molesztálja, két gyereket is szül neki, akiket aztán eltüntetnek (szerencsére később felbukkannak), és amint lehet hozzákényszerítik egy nálánál idősebb férfihoz. És még sorolhatnám a továbbiakban Celie testi és lelki szenvedéseit, a regény első fele olyannyira nyomasztó és iszonyatos volt, hogy erősen gondolkodtam azon, hogy majd egy későbbi, nyugalmasabb időszakban veszem elő. De aztán elkezdett a kín és nyomor sötétségében pislákolni egy kis fény: Celie életébe berobban, meglehetősen drámai körülmények között férje szeretője, a környék dívája: Shug. Betegen, dölyfösen és gyűlölködőn tér be Celie házába, de Celie mégis gondot visel róla, mert a nőkről alkotott kényszeres negatív torzképét, ami köré önmagát is felépítette, és amit a környezetében élő férfiak szuggeráltak belé, ez az öntörvényű nő, ahogy lassan megenyhül Celie iránt, felülírja. Shug ráébreszti Celie-t, hogy elnyomása igazságtalan, megismerteti vele saját testét, mitöbb köztük leszbikus kapcsolat szövődik (ámbár igen diszkréten). Shugnak sikerül Celie-t felépítenie, kiszabadítania gondolkodásbeli béklyóiból és segít neki újra felvenni a kapcsolatot szeretett húgával, Nettie-vel is. Nettie élete is kibontakozik előttünk a Celie-nek írott levelekből, misszionáriusnőként eljut Afrikába, az olinkák földjére és tanúja lesz az afrikaiak nyomorúságos helyzetének, az európai kizsákmányolásnak, összedől a néger mítosz az őshaza tisztaságáról és érintetlenségéről.
A regény egyik hőse pedig nem más, mint a Jóisten, akihez Celie kozmikus magányában írja leveleit, míg ki nem ábrándul a fehér, hosszú szakállú, férfiistenből. Shug azonban beszél neki egy mindenütt jelenvaló, dolgokban rejtezkedő, szerető lényről, amely benne van az ég madaraiban, az erdő fáiban és aki nem lakik templomokban (ott is csak azért van, mert oda visszük a szívünkben). És ez az Isten nem férfi és nem nő, nem fehér és nem néger. "Sehogyse néz ki. Mert nem képkiállítás."  A történet legvégén Celie újra ír egy levelet ennek az Istennek, ekkor már élete helyreállt - de nem szpojlerkedek arról, hogyan is jut el idáig.
A regény sokban mutat rokonságot Morrison A kedves-ével, sokkolt, sokszor megsirattam, sokszor felháborított, de mégis erőt adott, hisz a történet végére a niggerszegénycsúnya, ráadásul nő Celie-ből egy független, bölcs, reménykedő, önálló jövedelemmel bíró és szeretni tudó ember lesz, aki képes másokon is segíteni.