Filozófus, pöröllyel

Friedrich Nietzsche talán legrosszabb hírű könyvét olvastam, A hatalom akarását, ebben a könyvben állítja ugyanis, sok más egyéb között, hogy a nagy formátumú ember érdekében tömegek is feláldozhatóak. Nietzsche filozófiája mindig delejes hatással van rám, könyvei örvénylőek, érzelmesek, erősek és szédítőek. Nietzsche a legköltőibb filozófus, ugyanakkor a költők széplelke nagyon is távol áll tőle: brutális, erőszakos, indulatos, beszól Kantnak, Spinozának, Rousseau-nak, fenntartással kezel minden gondolkodót, dekadensnek, a morál rabszolgáinak bélyegezve őket. Nietzsche filozófiája csábító, vonzó, táncba hívó, olykor még igaza is van, agresszivitása imponáló, de nem szabad, hogy megtévesszen.
A hatalom akarásának alapgondolatai Nietzsche más könyveiben már olvashatóak, a könyv értéke inkább - a filozófusra olyannyira nem jellemző - összefoglalni akarás, szintézis, útmutató és program. A célja egy új, erős, ösztöneiben élő, amorális (morálon túli), uralkodásra termett ember kinevelése, egy magányos harcosé, amelynek kifejlődését eleddig akadályozta a nihilizmus, a pesszimizmus és elsősorban a kereszténység. Nietzsche első könyvében az európai nihilizmus előretörését mutatja be, nihilizmuson értve az élet alapvető értékeinek masszív tagadását és elhazudását, amennyiben az élet erő, erőszak, keménység, „gonoszság”, a valósággal (elsősorban a folyamatos változással, „levéssel”) való szembenézés vagyis annak elfogadása, hogy a világ alapvetően nem jó (vagy nem halad a jó, jobb felé), hogy nincs üdvösség és túlvilág, hogy a középszerűség uralkodik. A kereszténységet kiáltja ki a legnagyobb bódítószernek, mely az egészséges ösztönöket aláásta, bűntudattal bástyázta körbe, projektálta valamiféle unalmas túlvilágba és megtiltotta az élet örömét - így a kereszténységet határozottan károsnak, életellenesnek és pesszimistának tartja. Dekadencia mutatkozik meg abban, hogy a kereszténység üldözi a rosszat, igyekszik kiirtani, de valójában a rossz eltörlésével a jó is eltűnne, tehát a hit csakis ellenféllel szemben működik, vagyis a kereszténység - keresztény szempontból - csöppet sem morális.
Nietzsche a második könyvben roppant szellemesen mutatja ki a keresztény értékek mögött sunyító ellentmondásokat, az istenképzetet részben grammatikai bakinak (minden állítmányhoz alanyt rendelünk), illetve pszichológiai szükségletnek titulálja (és mint szükségletet nem is vet el, úgymond a csordának szüksége van pásztorra). Ugyanakkor meglepő módon Jézusról az elismerés hangján beszél, olyan emberként értelmezi, aki a valóságban élt és nem tagadta meg a gonosz létét, hanem elismerte jogait, a keresztény alapeszme elfajzásáért és egyházzá torzulásáért Pál apostolt teszi felelőssé. „Az egyház a kereszténység barbarizálása.” Hosszan fejtegeti a kereszténység káros hatásait az életre, a nagy formátumú és magányos emberekre és úgy általában a férfiakra. A kereszténység mellett kritizálja a buddhizmust (a kifáradás vallása), a morált (a jó ember kiherélt eszményét), a szocializmust, a nacionalizmust és a liberalizmust (politikai felfogása az arisztokratikus oligarchiához közelít) és végül a filozófiát, amely mint rossz prostituált, folyton lefekszik a morálnak és nem képes az értékek átértékelésére.
A harmadik könyv Nietzsche ismeretelméletét tartalmazza, talán a legizgalmasabb rész volt. Elveti az objektív-szubjektív szembeállítást, tagadva az objektivitást, de szubjektumelmélete is nagyon szkeptikus: tagadja az Ego létezését (szintén hamis következtetésnek tartja, hogy egy cselekedethez szükségszerűen tartozna cselekvő), a szubjektumot történésként képzeli el (folyamatos levés), ugyanakkor egyéniségről, individuumról beszél, amit ezek után inkább eszközként tudunk elképzelni, amit formálhatunk. Kiváló a formális logikáról szóló rész, kimutatja, mennyi egyszerűsítés, előítélet és torzítás lapít a logikai ítéletek mögött, amelynek semmi köze az élethez vagy a Werden (levés) világához. A tudományról és a darwinizmusról szóló részben elég sok zöldség van, azt hiszem Nietzsche nem nézett pontosan utána, mit is írt Darwin (nem a legerősebbek, hanem a legrátermettebbek élik túl). Nietzsche ebben a fejezetben a „hatalom akarásában” jelöli meg azt az erőt, amely képes lesz egy emberen túli ember kitermelésére, ezen erőt véli felfedezni a természetben, de leginkább a művészetben (irodalom, zene).
Az utolsó könyv az Idomítás és tenyésztés kissé hangzatos és rideg címét viseli, de valójában önidomításról van szó, vagyis hogy milyen értékeket és hogyan érhet el a kiválasztott, a „nagy ember”. Legfőbb jellemvonása, hogy rejtőzködik és hazudik, igyekszik a csőcselék elől értékeit elrejteni, így magabiztosságát, erejét, kegyetlenségét, együttérzés-mentességét, magányát, hidegségét. Nietzsche fejtegetéseit imádott Dionüszoszával és az örök visszatérés tanával zárja, kissé patetikus hangnemben.
Élvezet volt olvasni újra imádott filozófusomtól, de úgy tűnik, az évek során kialakult bennem valamiféle kekeckedés vele szemben, ami korábban nem volt jellemző. Most is vonzónak éreztem filozófiáját, de határozottan nem igaznak. A hatalom akarásából például kétségtelenül következne az önfelfalatás ténye, vagyis hogy egy ilyen Übermensch előbb-utóbb nem tudna már min hatalmat gyakorolni, soha nem érne véget vágya, míg végül önmaga ellen fordulna vagyis az egyre többre vágyás ugyanúgy a semmi vágyába torkollna. Bosszantott az is, hogy többször intéz kirohanást az egyenjogúság és az egyenlőség eszméi ellen, de alapvetően mikor a csordáról beszél, akkor az egyformaságra gondol, ez a három fogalom pedig nem azonos. Nietzsche véleménye a nőkről egészen lesújtó, bár ez nem volt meglepő, mégis vérforraló, amikor a nőt csakis a férfi kiszolgálójaként képes látni, vagy bigott keresztényként, esetleg szimplán gyengeelméjűként.
Mindenesetre A hatalom akarása olvasása közben többször is rácsodálkoztam, milyen sok gondolata került be azóta a köztudatba, egyes módszerei az értékek kritikájában még ma is működnek és a történelmi (genealógiai) perspektívája egészen csodálatos. Nietzsche filozófiája nemcsak az agyhoz szól, még csak nem is a szívhez, hanem egyenesen a zsigerekig hatol. Üdítő.