Pedig
a baljós jelek már az első fejezetekben felvillantak, így az MC által
is minősített, koreai nevek vegyes átírása, vagy épp a fejezetek végére
hanyagul odavetett, árva egy szem hivatkozás (és szinte mindig Hastings
1987-es könyvére). De a legirritálóbb mégis az objektivitásra való
törekvés tökéletes hiánya, noha itt most el lehetne lamentálni azon,
hogy épp a koreai háborúval kapcsolatosan, meg lehet-e őrizni a
történészek, amúgy is kétséges, objektivitását. Földi Pál ugyan
bemutatja a koreai háború hadmozdulatait, használ olyan szavakat mint
amfibikus , mégis elragadja a hév és patetikus kirohanásokat intéz a gaz
kommunisták ellen, akikre legjobb lett volna ledobni az atombombát,
rövidre zárva ezt a három évig húzódó csetepatét. A koreai háború
szereplői Földi szerint az egyik oldalon az elkényeztetett, gettós,
liberális amerikaiak, az ostoba, primitív koreaiak és a hezitáló
ENSZ-katonák, míg a másikon a fanatikus, gyilkos, vörös horda áll, a
kommunista Kína és a buta észak-koreaiak. No comment.
Ha
azonban képesek vagyunk elvonatkoztatni az egész könyvet átható,
émelyítő okoskodástól, azért mégis megtudhatunk sok mindent a koreai
háborúról. A koreai háború (1950-53) minimum kétféleképp szerepel a
koreai történelemkönyvekben, attól függően, melyik térfélre születtünk.
Észak-Korea szerint a kapitalista déliek rohanták le hadüzenet nélkül a
békés északot, míg délen és mindenütt a világon másutt úgy tudják, hogy a
„kedves vezető”, Kim Ir Szen döntött úgy, miután orosz és kínai
elvtársai különösebben nem akadékoskodtak, hogy keblére öleli az
imperialista Dél-Koreát és megszabadítja a dekadens nyugati mételytől.
Az északiak rajtaütésszerű betörése (1950. június 25.)
mindenkit meglepett közvetlenül a II. világháború utáni leszerelési
hullámban, a sebtében összeverbuvált amerikai-dél-koreai csapatok nem
voltak képesek feltartóztatni az északiakat, így azok pár napon belül
elfoglalták Szöult, majd szeptemberre szinte az egész félszigetet. Az
amerikaiak felocsúdva meglepetésükből MacArthur merész, de bátor
manőverével Incshonnál szálltak partra és sikerült visszaverniük a
kínai-észak-koreai csapatokat az eredeti határvonalig (38. szélességi
fok), majd egészen a kínai határig, a Jalu folyóig űzték őket. MacArthur
ekkor szerette volna Mandzsúriát is lekaszálni, de ehhez senki nem
járult hozzá. Kína azonban erre a határmenti provokációra támadással
válaszolt, így végül visszaverték az ekkor már igencsak kiábrándult
amerikaiakat az eredeti választóvonalig, sőt Szöult újra elfoglalták.
Végül, miután majd földig rombolták a dél-koreai fővárost,
visszaszerezték azt, de a háború ezután megmerevedett és hosszú
hónapokig csak egyfajta vérszivattyú volt, különösebb eredmények nélkül.
Végül mindenki belefáradt a meddő csatározásba és 1953. július 27-én
aláírták a tűzszüneti megállapodást Padmincshongban. Békét a két állam
azóta sem kötött, és ahogy elnézem, mostanában nem is igen fognak.
A háború legnagyobb vesztese maga Korea és a koreai nép volt, mindegy 2 és félmillió koreai halt meg a háborúban,
mindkét államban óriási pusztítást végzett az amerikai légierő, Szöul
romokban hevert, ráadásul a háborús zűrzavarban bárki könnyen áldozattá
válhatott, mert nem volt a homlokára írva, hogy déli vagy északi-e. A
civil lakosság mérhetetlen szenvedéseit, a családok szétszakítását Földi
Pál nyilván nem részletezi, ezekről autentikus képet a szépirodalmi
művekben olvashatunk, így például A tigris intelme kötet háborús darabjaiban.
Aki bírja, megnézheti képeken is, például itt:
Archív fölvételek és képek (csak erős idegzetűeknek!):
A háború legnépszerűbb koreai filmfeldolgozása, a Taegukgi (태극기 휘날리며):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése