Bábeli harmónia

Amikor kitelik a sok kicsiből a nagyötös, az nagy öröm, nagyjából ilyen nagy örömmel habzsoltam be, két nyalintásra Lomb Kató Így tanulok nyelveket című, besorolhatatlan kategóriájú könyvét. Szerintem ettől a könyvtől sokan várják, hogy valami óriási titokról rántja le a leplet, pedig valójában az alapképleten, és néhány jó ötleten kívül leginkább egyfajta szenvedélyes vallomás ez a könyvecske. Hogy nekem mégis a kisötösök jutottak eszembe, annak oka, hogy elég hamar világossá vált számomra, hogy nekem Kató nagy barátnőm és eléggé egy húron pendülök vele, ámbátor kapcsolatom a nyelvekkel, vagy ha úgy tetszik első reakcióm a bábeli állapotot konstatálva egészen eltérő volt.

Az első nyelv, melyet Kató dómként ír le, az orosz volt, melynek cirill betűit Kátai tanárnő színes kis ábrákkal oktatta, de amikor a Narancsszárga bolygó párbeszédeit kellett szó szerint bevágni, valahogy ez a pajkosság eltűnt az órákról és kapcsolatom az orosz nyelvvel örökre megromlott, pedig hat éven át tartott. A gimiben németet és latint kezdtem tanulni, az előbbit egy vasszigorral megáldott tanár tanította, akinek máig hálás vagyok, a nyelvet ugyan akkoriban nem szerettem meg, de alaposan megtanultam, a latin meg rettentően száraz és élettelen volt. Később az olaszt kellett tanulnom, ezekre a tanulmányokra azonban erősen rányomta bélyegét, hogy akkoriban az angolért lelkesedtem, el is kezdtem gimiben távoktatási anyagból tanulni. Nagyon csodálkoztam, hogy milyen könnyen megy, és hogy mennyire élvezem az autodidakta tanulást, angolul például soha nem is tanultam iskolai keretek között. Aztán jött a fősuli, itt végig németet tanultam, bár nem sok időm volt rá, suli után nyelvvizsgáztam belőle. A német után vissza-visszatértem az angolhoz, de ahogy Kató írja, angolból az első tíz év könnyű, utána nehéz – az alapok jól mennek, de a felépítmény elég bizonytalan, ráadásul a szerelmem is kihűlt azóta. A legnagyobb sikersztori, a mindent elsöprő szenvedély persze a koreai és akkor ezen a ponton ér össze utam Lomb Katóval. Nagyjából az ő soraiban, főleg az oroszról írottakban érzem azt a csodálatot és kiapadhatatlan érdeklődést, ami engem is tüzel a koreai nyelv iránt. És ez nagyon jó érzés, mint egy baráti vállveregetés.

Ráadásul nagyjából ugyanazokat a módszereket követi, mint amiket én alakítottam ki ösztönösen, lásd itt és itt. Kató is esküszik az írásra és olvasásra, mint első számú forrásra, és nem értékeli túl az anyanyelvi környezetet sem. A fent említett képlet különben

ráfordított idő + motiváció = eredmény

---------------------------------

gátlás

A ráfordított időt heti 10-12 órában határozza meg, a motiváció pedig bármi lehet, a kedvenc színészünktől kezdve a kutatásig. Az ötleteiből is csipegetek: a szavakat kontextusukkal együtt tanuljuk meg vagy szóbokrokkal, vágj be „előregyártott elemeket”, olvass el minden felvillanó reklámszöveget („Haribo macht Kinder froh stb.”), és légy meggyőződve arról, hogy nyelvzseni vagy.

Azért a könyv meghökkentő módszereket is ajánl vagy legalábbis felvonultat, ilyen például a komplett szótárak olvasgatása (különben igen, valamilyen szinten én is hódolok ennek a bűnös szokásnak, de csak módjával), vagy hogy a sajátunknál magasabb szintű nyelvtanfolyamra iratkozzunk be. A könyv az ötletek és élmények mellett foglalkozik még a nyelvtanulás történetével, a tolmács- és fordítói szakma szépségeivel és buktatóival, de azt hiszem alapvetően egy jó nagy adag önbizalomnövelő monológ ez az egész, mindenkinek ajánlom.