Farkasok, láncok nélkül

Vargas Llosa Édenkert a sarkon túl c. regénye tipikus példája a vallomásomban korábban említett kötelességszerű olvasásnak – mert nem rossz könyv, de túl jó se, a téma rém izgalmas, de a terep taszítóan fülledt, a történet egyik felében bemutatott feminista vezéralak, Flora Tristan érdekelt, de a maorik közt csellengő, tizenéves lányokkal hentergő Paul Gauguin csöppet sem. Szóval ez a könyv csupa felemásság, de nem volt kedvem abbahagyni sem, főleg Flora sorsa érdekelt, aki különben Gauguin nagymamája, és ha lehet két jellem oly különböző, akkor ők tényleg azok voltak, noha mindketten azt a bizonyos Édenkertet kergették, ami persze mindig épp az aktuális sarkon túl volt.

Flora azonban itt a földön akarta ezt az édenkertet, ahol minden nő szabad, elsősorban a házasság rabigájától, minden ember egyenlő és a munkások érdekeit egy palotában védi a Nép Védelmezője. Gauguin, vagy ahogy a tahitik nevezik, Koke viszont nem hisz abban, hogy Európában vagy az úgynevezett civilizált társadalomban lehetséges lenne megtalálni bármit is, ami édeni, helyette elutazik, akkor már szifiliszesen, Tahitira, hogy egy vad, embertől érintetlen kultúrában találjon rá az ösztönökre, az életerőre és a jó értelembe vett primitív paradicsomra. Koke persze csalódni fog, a maorik kultúrája hanyatlóban van, a titokzatos tetoválások misztériumába nem nyer beavattatást, ugyanakkor legsikerültebb festményeit mégis ez a vidék ihleti. Az édenkert utáni vágyon kívül közös pontjuk még hőseinknek, hogy magasról tesznek a társadalmi konvenciókra, különösen azokra, melyek a családhoz kötik. Flora egy brutális házasságból menekül el és éli páriaéletét, könyveket ír, agitál és bejárja a fél világot, felfedi a munkások nyomorát, bepillantást nyerhetünk a 19. század vadkapitalizmusának leggyomorforgatóbb bugyraiba, és a civilizált házasság nyomorába, ugyanakkor ő maga különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül hagyja ott gyerekét egy panzióban. Paul szintén szakít középpolgári családjával, akik nem értik meg művészetét, s miután sikeres tőzsdeügynöki karrierjét feladja, el is fordulnak tőle. Koke ezt szabadságként éli meg, elindul a nagyvilágba, cipeli magával öt gyereke közül az egyiket, míg végül valahol ő is elhagyja, eltűnik a történetből.

A családhoz, konvenciókhoz való viszonyon és édenkertesditől eltekintve a két jellem: tűz és víz, érdekes volt úgy olvasni a történetüket, hogy Varga Llosa egy-egy fejezetet szentelt nekik felváltogatva. Flora akaratos, öntudatos, önmagát nem kímélő, harcos emancipált nő, aki szíve szerint kiiktatta volna a szexualitást, mint a nemes törekvések kerékkötőjét, Koke viszont buja, érzéki vágyait követő, mindent a művészetnek feláldozó fantaszta volt, aki nem riadt vissza a nemiség legbizarrabb változataitól sem. Kis képzavarral Apollón és Dionüszosz nietzschei párját idézték számomra.

Összességében nem volt rossz könyv, különösebben nem kötött le, de dacosan fogyasztom a várólistámat.