Nemkislány

Jaj, ez annyira, de annyira kellett! Főleg Ri Hocshol fűrészpor-állagú remeke után, mintha friss vizű patakhoz tévedtem volna: üdítő, kellemes és még okos könyv is Jean Webster Kedves Ellenségem! c. levélregénye. A könyvet a gerillaakcióiról méltán többször emlegetett barátnőmtől kaptam, aki miután korábbi vallomásomból megtudta, legkedvesebb gyerekkori olvasmányom a Nyakigláb apó volt, hamarosan nyomta is kezembe a folytatást.
Szerencsémre azonban ez nem úgy folytatás, hogy újra kellett volna olvasnom Jerusha Abbott élettörténetét, ámbár nem ártana, ez a regény ettől függetlenül is élvezetes és garantált kikapcsolódást nyújt, ráadásul nem kevés tanulságot ugyancsak. A főhős, a levelek buzgó írója ezúttal Sallie McBride, a csöppnyi ír vérrel és rengeteg vörös hajjal megáldott nő, akire Judy-ék, talán nem épp hirtelen ötlettől vezérelve, rábízzák az egész John Grier Otthont, melyben előző kötetünk hősnője senyvedett. Sallie-t azonban főként a bizonyítási vágy sarkallja az újabb és újabb reformokra, bizonyítási vágy Gordonnak, aki New York egyik menő képviselője és történetesen Sallie-nek csapja a szelet. Sallie kisebb-nagyobb megrázkódtatások után, de az intézet élére áll, okosabbnál okosabb terveivel képessé válik arra, hogy az otthont a több, mint száz árva számára egy  olyan intézetté alakítsa, amely nem csupán fenntartja őket, hanem előkészíti a felelős és tevékeny életre. Sallie így hamarosan a társasági kirakatnőből egy határozott, agilis, tanulni vágyó és tudó, ugyanakkor érző szívű, figyelmes nővé válik, aki végül saját sorsának is egészen más irányt fog szabni.
És hogy ki a kedves ellenség? Nem más, mint a John Grier Otthon morózus orvosa, aki bizarr vonzalmat érez az elmebetegek iránt, és akit szintén formálódásra kényszerít Sallie mindent elsöprő jelenléte.
Ez a könyv tényleg napsütést hoz be az erősen őszbe fordult nyár kellős közepébe, Websternek zseniális humorérzéke van és olyan könnyed, szellemes iróniája, amiben önmagunkat pillanthatjuk meg világjobbító törekvéseink és csetlésünk-botlásunk közepette. A haláli illusztrációkról nem is szólva. Külön szívmelengetőek voltak a feminista és transzcendentalista utalások, így szinte könnyet csaltak szemembe Thoreau Waldenjéből vett idézetek és az önmaguktól elszállt domináns hímek orrára kihelyezett gyöngéd fricskák.