Miután
Lin Yutang romantikus kalandregényét, az Egy múló pillanatot
botrányosan rossz, már-már kisiskolás stílusa miatt kénytelen voltam a
200. oldalnál félretenni, gondoltam egy olyan igéző című, dicséretesen
rövid könyv, mint Lengyel Józsefé, kárpótolni fog. Hát, nem.
Pedig
a címadó elbeszélés tényleg jó, egy magányos, különös férfi vidékre
vetődik, ahol előbb csőszködésre adja fejét, majd a falu szénégetőjéhez,
Miskához csatlakozik. A történet onnantól lesz érdekesebb, amikor
feltűnik Najda, az erdőkerülő vemhes kutyája, és Andás, akiről ekkor már
furcsa, boszorkányos históriák keringenek, megigézi az állatot. Najda
Andráshoz szegődik, de sorsukat, még a falu szimpátiája ellenére sem
kerülhetik el.
A
többi írás nagyrészt lágerélményekről szól, hol elég drámai
megfogalmazásban, hol viszont álérzéketlen stílusban - én ebben a
témában elég finnyás vagyok, így Lengyel József áthullott a rostán,
pedig ő maga is évekig sínylődött börtönökben. A Kicsi, mérges öregúr
egy professzor története, akit egyik kollégája juttat börtönbe,
olvashatunk itt a megalázó vallatásoktól kezdve a barakk vidámabb
pillanatain keresztül az élelemszerzés kínjáig. A Nefelejcs c.
elbeszélés Szibériában játszódik, ahol halálos betegeket ápol egy
önfeláldozó orvos. A kötet negyedik darabja pedig A német, amely arról a
misztikus eseményről számol be, megidézve még Poe-t is (?!), hogy egy
német is lehet kommunista.
Mostmár csak azon gondolkodom, hogyan került fel nálam az elolvasandók listájára?
----------------------------------------------------
Azt
hiszem, egy ideig nem veszek kézbe Szabó Magdát: mindig sokkol és
érzelmileg kimerít, kezdek besokallni tőle. Ráadásul Az ajtó c.
regényének már másodjára rugaszkodom neki és értem is, miért tettem le
tíz évvel ezelőtt és miért untam annyira a számomra irritáló, igazán
tenyérbemászó öregasszony történetét. Csakhogy Szabó Magda ezúttal
cselesen a végére tartogatta Emerenc, a mindenes házfelügyelő asszony
tragédiáját, így aztán megint felzaklatva tettem le ezt a regényt is.
Szeredás
Emerenc számomra megtestesíti azokat az elnyűhetetlen, szívós
vénasszonyokat, akikből egy-egy még feltűnik vidéken: öt ember munkáját
végzik, mindig okoskodnak, beszólnak, semmit sem fogadnak el és teli
vannak rigolyákkal. Emerenc is egy ilyen bicskanyitogató karakter, aki a
narrátor írónőt, ellenérzései dacára, védőszárnyai alá veszi és noha
megvan a maga sarkos véleménye az értelmiségi munkáról, gyakorlatilag az
író második anyjává avanzsál. Persze konfliktus akad bőven, Emerenc
ugyanis kínosan ügyel a hatáskörökre és a határokra: ő mindenkinek ad, ő
mindenhova bejáratos, de ő maga érintethetetlen, segítséget nem fogad
el, elvárja, hogy hozzá igazodjanak és ajtaja, ez a szimbolikus tárgy,
mindig zárva van. A történések, civakodások és békülés során azonban
Emerenc lassan kinyitja ajtaját, és az írónő bepillanthat tragikus
gyerekkorába, felfedezi az asszony hősies, ösztönös helytállását a
háborúk és politikai viharok alatt, végül magyarázatot talál furcsa
zárkózottságára, őrült kriptaépítési terveire és mind a kilenc
macskájára, akikkel együtt él. Azonban az idő múlásával kivédhetetlenné
válik Emerenc számára is az öregség, a betegség s ezzel együtt
kényszeres elzárkózása, elutasítása is tarthatatlanná válik. Egy hibás
döntés az írónő részéről - és Emerenc, e mitológiai alakká bonyolódó
figura borzalmas, méltatlan halált hal, rettenetes (de persze végsőkig
kegyes) hazugságbokor közepette.
Szabó
Magda már a Pilátusban bizonyította, hogy képes hitelesen beszámolni az
öregkor problémáiról, az idős személyiség összeroppanásáról, arról,
hogyan válik hajléktalanná az individuum, hogyan töretik be a
személyiséget védő ajtó a segítő szándékú, mégis értetlen barátok,
rokonok által.
A
regény számomra legkedvesebb figurája, mert Emerenc bizony nem lett az,
kétségtelenül a keverék kutya, Viola, akit úgy ásnak ki egy éjjel a
nyakig érő hóból és aki olyan okos, hogy szinte megszólal. És az
egyetlen becsületes ember. Így.
--------------------------------------
Kiváló felütése az évnek Borbás Rozália első regénye, a páratlan szépségű, míves nyelven írott Endymion.
Csupa fény és szín a lapokon, mint csillogó mozaikkockákból felépülő,
irizáló festmény, káprázatos ecsetvonásokkal alkot: a sárga a méz és a
napfény, a vörös a csókok és erotikus játékok színe, sötétebb tónussal
pedig a 18. század hányattatott sorsú vándorköltőjének balsorsa
rajzolódik ki. Mert ha hátrébb lépünk ettől a különös káprázattól, a
rokokó festményből egy arc bukkan elő: Csokonai Vitéz Mihályé.
A
regény, amely nem mellesleg a 2006-os Csokonai-regény pályázat
díjazottja, egészen különös, modern szerkezettel villantja fel Csokonai
számtalan arcát, nemcsak belülről, lineárisan ábrázolja egy-egy
jelenetben, hanem emlékekből (Diószegi Sára, édesanyja
visszamerengéseiből), közös asztali beszélgetések visszarévedéseiből,
nagy főúri ebédek anekdotáiból is kikerekedik egy nem éppen koherens,
összetettségében egyedi Csokonai-kép, mely hol mint renitens diákot, hol
mint reformer tanítót, hol mint mecénást kereső vándort, hol pedig mint
szavaival hódító, erotikus férfit mutatja be. Különösen élvezetesek a
kor atmoszféráját megteremtő jelenetek, történetek és jellemek, hiteles
leírást kaphatunk a felvilágosodás kori kálvinista Rómáról, Debrecenről,
Sárospatakról és Komáromról, a kor nagyszájú, léha főurát Csicseri
Zsigmond alakjában, a híresen művelt, magyar nagyasszonyokét pedig épp
feleségében, az ájtatos Borovetczki Mária figurájában rajzolja meg,
akinek sok megaláztatást kell eltűrnie, mire teljesítheti Istennek tett
fogadalmát. Szívemnek legkedvesebbek mégis a rokokó életképek: illatos
virágok, bágyadt ragyogású pasztell-színek, nimfák és puttók, habos
gyolcsok a duzzadó keblek körül, melyek aztán rendre kibuggyannak egy
szép, szerelmes, arabs történetre. A regény, különösen az első felében,
leginkább Csokonai lágy, játékos költészetét juttatta eszembe, olyan
vidámak voltak ezek a lapok, hogy folyton azon kaptam magam, hogy
mosolygok, de ki ne tenné, ha a híres Csokonai-csókokról vagy Lilla
„feredéséről” olvashat télvíz idején. Különösen dicséretes, hogy az
elsőkönyves szerző nem dramatizálta túl a költő élettörténetét, bár a
regény második fele sötétebb tónusú, Borbás Rozália mégis csempész bele
harsányabb színeket: forró öleléseket a debreceni tűzvészbe, Kazinczy
elutasításába öniróniát.
Az Endymion
legnagyobb teljesítménye mégis a kultúrtörténet élvezetes becsempészése
a sorok közé, nemcsak a városi lakosság életéről, a kollégiumok szigorú
szabályairól, szellemtörténetről tudunk meg nagyon sokat, de a
hétköznapi életről, gasztronómiáról, a női budoárok berendezéséről
ugyancsak. Mindezt Borbás Rozália olyan ízes, csodaszép nyelven,
tájnyelvi és archaikus szavakkal ábrázolja, hogy az olvasó szíve
olvadozik a sorok fölött.
Mégis
egy bajom van ezzel a könyvvel: túl okosra sikerült. Vagy kénytelen
vagyok azt a következtetést levonni, hogy én vagyok alulművelt, ezt
pedig nem vagyok hajlandó ehelyütt megtenni. Művelődés- és
irodalomtörténeti tanulmányaim most igen jól jöttek, örömmel
konstatáltam, hogy tudom, kicsoda Hatvany professzor, vagy miről híres a
mitológiai Cythere szigete, és nem idegen tőlem az epopeia és a
subscripcio kifejezések sem, de egyes főurakról egyszerűen még csak nem
is hallottam (pl. a vicces nevű Puky Istvánról), a tájnyelvi
ételnevekről nem is szólva. A következő kiadáshoz kéretik lábjegyzet és
mellékletben életrajzi útmutató a személynevekhez!
Összességében
egy igen élvezetes, modern szerkesztésű, szépséges regény ez, melynek
lapjai közül édes illatok szállnak fel, Borbás Rozália pedig méltán
foglalhat helyet a legreményteljesebb elsőkönyvesek között.
Csokonai-rajongóknak kötelező, ők minden bizonnyal még nálamnál is
jobban élvezik majd a szöveg intertextuális kapcsolatait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése