A kedves / Mongol apoteózis, farkasokkal / Irtózatos vágyak, irtózatos nyomorúság

Toni Morrisonnal már egy ideje kacérkodtam, ő ugyanis az első afro-amerikai nő, akit Nobel-díjjal jutalmaztak, és csupa jót olvastam a könyveiről, legutóbb Cserinél. A kedvesre esett a választásom, mert a fülszövege állati jó („Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás.”) és persze mert rabszolganőkről szól.

Morrison sokat méltatott stílusa valóban magával ragadó, gyönyörű, lüktető, nagyon tetszettek a tudatfolyam-áradások, melyek olykor a természeti képekkel összefonódva hömbölyögtek, de a történetszövés is mesteri volt, ahogy a jelen szövete fel-felfeslett és kibuggyantak a múlt eseményei.

A XIX. század végi történet mindhárom fejezete a 124-es házzal indít, amely egy kísértetlakta otthon. Itt él az izolált Sethe és még zárkozóttabb lánya, Denver, akik délről átszökött rabszolgák és akiket egy titokzatos, drámai esemény miatt kiközösítettek a faluból, egészen addig, mint Paul D. meg nem jelenik és kiűzi a ház dühöngő szellemét. Sethe örül a férfinak, aki normalizálja kissé a viszonyokat, de hamarosan a kísértet visszatér Kedves alakjában, akit egy karneváli mulatság után találnak a 124-es udvarán és egészen elképesztő momentumokat említ fel Sethének saját múltjából. Kedves jelenléte arra készteti Sethét, hogy újra végiggondolja önmagát, az Édes Otthonban elszenvedett megaláztatásait, melyek közül a legtraumatikusabb anyatejének erőszakos ellopása, vagyis hogy egyfajta szülőgépként kezelik. Sethe identitását ugyanis elsősorban az anyasága jelenti, a rabszolgatartó Dél azonban nem enged meg semmiféle öndefiníciót, a rabszolgák családi kapcsolatait a saját érdekeiknek megfelelően változtatják meg, vagy egész egyszerűen megszűntetik, így a terhes Sethe kétségbeesésében elszökik. A történet során megismerjük embertelen szenvedéseit, hogyan éli meg kiszolgáltatottságát, testéhez, nőiségéhez, női közösségéhez való viszonyának alakulását, szóval mindazt, ami végül egy rettenetes tett, saját gyerekeinek megöléséig vezet.

Toni Morrison abban is zseniális, hogy – merítve a négerek szellemhitéből – végig nem tudjuk meg, valóban szellemlény-e Kedves, a történet katalizátora és hogy Sethe gyermekei valóban meghaltak-e. A „mágikus realizmusa” mellett azonban legjobban a néger nők és férfiak belső világának ábrázolása tetszett, megrázó jelenetekkel mutatta be, hogyan kellett újraértelmezniük a saját nyelvüket, viselkedésüket, kultúrájukat, szerepüket egy (majdnem) szabad társadalomban, mitöbb hogyan képesek ezt megteremteni (Sethe anyósa például egy természetvallás főpapnője lesz).

Megrázó, szomorú, döbbenetes és félelmetes regény A kedves, csodálatos, gazdag stílussal, mindenképpen alapmű.

-----------------------------------------------

Az év egyik legjobban várt könyvén küzdöttem túl magam: Jiang Rong Farkastotem c. regénye csodaszép jin-jangos, farkasos borítójával, a sokat ígérő „Milliós sikerkönyv Kínában!” felirattal, mely így utólag nyilvánvaló retorikai túlzásnak tűnik és a pompás fülszöveggel, mely mongol pusztákkal, természettel és farkasokkal kecsegtetett, mindenképp az év könyve magándíjamra pályázhatott.

Ehelyett egy irgalmatlanul hosszú, száraz, szociográfiai könyvet kaptam, melynek unalma olykor súrolta egy tankönyv sivárságát, bosszantóan sok patetikus betéttel és folyamatos önismétléssel.

Természetesen a mű erényeit mindenképp elismerem, mitöbb: tiszteletreméltó a szerző jártassága a mongol nomád kultúrában, ismeretei mélyek és alaposak, ahogyan részletekbe menően monologizál az Ölön-puszta nomád pásztorainak, csikósainak munkájáról, gasztronómiájáról, természettel való kapcsolatáról, házi- és vadállatokról és a kínai fennhatóságról, az eszetlen földművelési expanzió során kiéleződő kulturális, politikai különbségekről. Sajnos, a nők ebből a könyvből is kimaradtak, talán mert fogyóeszközök: őket illeti meg az éjszakai őrködés, napközben pedig gyereket nevelnek és házimunkát végeznek, nagy valószínűséggel 2-3 óránál többet nem alszanak, korán halnak. A férfiak küzdelmes robotja, különösen a farkasokkal való folyamatos csatározások leírása nagyon élvezetes, de mégis sok, rengeteg, irdatlan. Tulajdonképpen a farkasok és a keleti népek iránti vonzalmam miatt igyekeztem, penitencia-jelleggel végigolvasni ezt a majd 700 oldalas szövegözönt, és valóban sok mindent megtudtam a mongol pusztai farkasok páratlan intelligenciájáról, a mongol kultúrára gyakorolt hatásáról, mégis rettentően fárasztott. Rong számtalanszor, a kifáradásig magasztalja a farkastotemet, a mongol nép régi hadi sikereinek kulcsát (főleg Dzsingisz kán került megidézésre), de kiemeli a költészetre, vadászatra, sőt a vallásra gyakorolt hatását is. Ebben én megint éreztem sok-sok elfogultságot és naivitást, különösen hogy Rong folyamatosan a kínai nép kultúrájával ellenpontozza, így Kínát egy földhözragadt, ostoba és nehézkes népnek titulálva a vad, kitartó és ökológikus, a természet egyensúlyát tiszteletben tartó mongolokéval szemben. Egyetértek ugyan a kínai kommunizmus, különösen a kulturális forradalom és a régi hagyományok eltörlésére irányuló agresszivitás maró kritikájával, különösen nevetséges Pao Sun-kuj figurája, aki a farkasokat védelmező mongolokat osztályidegennek minősíti és feszt politikai átnevelésre akarja küldeni őket, mégis túl egysíkúra sikerültek Rong szereplői: fekete-fehérek.

Történet pedig valójában nincs is: Csen Csen, a kínai „tanult fiatal” átnevelésre kikerül az Ölön-pusztára és pásztornak áll. Megismerkedik a mongolok nagy öregjeivel, a bölcs Bilgé apóval, Öldzijjel és Batuval, akik pontosan látják, hogy a mongol farkas milyen központi jelentőségű a puszta ökológiai körforgásában és folyamatosan igyekeznek meggyőzni a kínaiakat, hogy ne törekedjenek minden eszközzel, végérvényesen kipusztítani ezeket a csodás állatokat, mert ezzel a puszta kényes egyensúlyát veszélyeztetik, mitöbb halálra ítélik. Többszörösen csapnak össze érvek a nomád állattartó, farkastotemet tisztelő pusztaiak és a földművelő, nyugalmas, helyhezkötött életet kedvelő, farkasírtó kínaiak között. Csen Csen előbb-utóbb a farkasok imádójává válik, megfigyeli őket vadászat közben, végül maga is örökbe fogad egy farkaskölyköt, amit jól-rosszul, de igyekszik felnevelni. A vég igen drámaira sikerült, el is morzsoltam egy könnycseppet a 2002-es adatok tényszerű és sokkoló tálalásakor, mely beszámol az Ölön-puszta 80%-os elsivatagosodásáról, a farkasok szinte teljes kiírtásáról és a kínai népszaporulatról.

Jiang Rong történelemből, kulturális antropológiából feltétlenül ötöst érdemel, de szépírásból csak közepest kap. A kevesebb, több lett volna.

-----------------------------------

Szabó Magda megint kicsinált, megnyúzott, földbe döngölt, halálra nyaggatott – eddigi könyvei is megviseltek, de Az őz, mindenen túltesz. Szó szerint gyötrődtem az olvasása közben, sebek tépődtek fel és elhasználtam egy tucat pézsét. Tudom, hogy most meredeken fog zuhanni a népszerűségi indexem, de ahogy a Pilátus Izájával is együttéreztem, úgy most Az őz narrátorával, az irigységbe és gyűlölködésbe belegárgyult Eszterrel is. Félelmetes, de ez van. Mert nagyon hasonlítok rá és épp ez a bosszantó Szabó Magdában, hogy képes ezt a torz figurát úgy ábrázolni, a maga motivációival és részleteivel, hogy képtelenség egy az egyben elítélni, mert mintha magamat köpném szembe. Dühítenek a könyvei, hogy honnan a francból tud rólam ennyit? És milyen szégyellnivaló, hogy tudja és leírja…

A könyv tehát egy hosszú vallomás, utóbb kiderül: egy sírkertben, Eszter a nehéz körülmények közt felcseperedett, szeretethiányos, bizalmatlan lány igen korán elkezdi játszani szerepeit, mellyel mindenki eltávolít magától. Játszmáinak felhajtóerőt mégis leginkább az irigység ad, melynek szimbólummá növesztett figurája az éteri tisztaságú, ártatlan, örökké védelmezett és óvott Angéla (beszélő név!). Eszter egyre elboruló elméjében, ahol már nem tud különbséget tenni valóság és szerep között, Angéla jelképezi azokat az embereket, akiknek minden az ölükbe hull, akiket mindenki védelmez, mert törékenyek és ez ádáz dühöt, őrült féltékenységet generál Eszterben, akinek sorsa lépten-nyomon, szinte fátumszerűen összefonódik ellenpólusával, többek közt az egyetlen ember, aki iránt érez is valamit, épp Angéla férje. Eszter folyamatosan elnyomja vágyait és valódi érzelmei helyett valami egészen elképesztő hazugságkonstrukciót alkot (ebben a szerepjátszásban olyannyira tehetséges, hogy ünnepelt színésznő is lesz egy csapásra), a többség pedig be is dől ezeknek az álarcoknak, ami csak még jobban hergeli narrátorunkat. Lassan, de biztosan elveszti saját kontúrjait is: „Nekem nincs arcom, nincsenek vonásaim, minden összemosódik rajtam, amíg ki nem festem magam; csak maszkjaim vannak, nincs is fejem.”

Hogy hová vezet egy ilyen pusztító személyiség szerepjátszása, milyen tragédiákat idéz elő – mindezt leírja Szabó Magda a maga páratlanul szép, húsbavágó, félelmetes mondataival, hogy csak nyeljük a könnyeinket és félünk. Magunktól.