Kim
Young-ha egy varázsló. Ez holtbiztos, mert amikor egy hónapja a Koreai
Kulturális Központ könyvtárában ráakadtam az Egy sorozatgyilkos mnemotechnikája
c. regényre, egy húzóra elolvastam belőle az első 30 oldalt. De vajon ki tudna
ellenállni az olyan szuggesztív felütéseknek, mint amivel e regény
büszkélkedhet: „Már 25 éve annak, hogy utoljára gyilkoltam, nem is 26 éve,
valahogy úgy.” Ez a mondta nemcsak a maga nyerseségével és érzéketlenségével sokkoló,
ahogy szárazon megállapít egy tényt, de a látszólagos hanyagságával is. Azonban
hamarosan rájövünk, miért is e bizonytalanság az időpontok körül és miért is
van szüksége egy sorozatgyilkosnak mnemotechnikára. Az önvallomást olykor
buzgón és részletezőn, olykor fáradtan és vázlatosan író 70-es éveit taposó
öregúr, Kim Byeongsu Alzheimer-kórban szenved, és nemcsak önmaga megtartása
érdekében igyekszik lejegyezni tapasztalatait, hanem mert utolsó gyilkosságára
készül, ezúttal – látszólag – nem önmaga, hanem valaki más érdekében. A
dörzsölt olvasó persze abban a pillanatban megvonja bizalmát a narrátortól, mikor
kiderül, hogy problémái vannak az emlékeivel, de legyünk bármily szkeptikusak
az elénk táruló emlékekből, eseményleírásokból és elmélkedésekből álló
szöveggel kapcsolatban, önkéntelenül is elhiszünk bizonyos állításokat,
felépítünk egy regényvilágot, szimpátiát szavazunk egyes felbukkanó
szereplőknek, hogy aztán a végén reménytelenül omoljon össze ez a komplett
világ, mert mint mondtam, Kim Yeong-ha egy varázsló.
És
olykor gonoszkodik.
A
regény a leírhatatlan izgalmakon kívül, mélyen elgondolkodtat minket egy olyan
világról, mely megintcsak a gyilkos emlékeiből bukkan fel, a japán kolonizáció
végidőiről, egy kaotikus átmeneti időszakról, mely szinte szükségszerűen hozta
meg vadhajtásait, a magányos szörnyeket, akik nem találják a kapcsolatot világukkal,
társtalanok és reménytelenségük kegyetlen gyilkosságokba torkollik. Kim
Yeong-ha regényében nem véletlenül idéződnek meg Nietzsche, Szophoklész vagy
Homérosz gondolatai, velük együtt fogalmazza meg kegyetlennek tűnő igazságait a
mű narrátora. A regény irodalmi műveken kívül egy filmre is utal különben, A
halál jele c. mozira, melyben szintén felderítetlen sorozatgyilkosságot mutatnak
be.
Sokat
lehetne írni a regény pszichológiai vetületéről, az emlékek szerepéről az
identitás kialakításában és folytonosságának megtartásában, felveti a kérdést,
mi történik, ha ez a folytonosság megszakad, töredezetté válik. A
gyilkosságoknak jó ideig egyfajta rendező szerepe van a gyilkos életében (az
apagyilkosságtól az utolsó, 26 éve elkövetett tettig), de egyértelműen pusztán
múltjának egy lezárt részéről van szó. Vajon az utolsó gyilkosság, mely
látszólag egy számára fontos személy védelmében történne, nem önigazolás-e,
vagy nem kísérlet-e arra, hogy utoljára képes legyen egy emberi kapcsolatra?
A
regény foglalkozik a gyilkosság és költészet párhuzamával, a gonoszság
kérdésével, önnön vadállati mivoltunkkal és nem utolsó sorban saját társadalmunk
vakságával. Mindezt Kim Yeong-ha olyan páratlanul izgalmas módon tárja elénk,
hogy a könyv tényleg magába szippantja olvasóját.
A
szerzői utószóban az író eloszlatja azt a gyanúsítást, hogy ő maga teremtette
volna ezt a jól összeilleszthető világot (hogy aztán a sarkainál fogva
billentse ki), azt állítja, hogy Marco Polóhoz hasonlóan ő csak felderített és
beutazott egy univerzumot, melyről ha úgy tetszik naplót írt. És boldog vagyok,
hogy ezt a világot én is beutazhattam vele.
A
szerzővel különben hamarosan találkozhatunk a hírek szerint június 22-23-án
Budapesten rendezendő koreai irodalmi és filozófiai konferencián. Kiugrok a
bőrömből!
A
könyv reklámja
