Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig

 

Kína újkori történetének viharos eseményeit mi mással is lehetne szebben és stílusosabban illusztrálni, mint egy újraszületések sorát megélő férfi sorsával, akit Mo Yan regény-monstrumának középpontjába állít. Vagyis rosszul mondom, a történet elején a pokolbéli uralkodó által újraszületésre ítélt Ximen Nao inkább egyfajta szervezője, motívuma a szövegnek, hisz egyszer a történések katalizátora, másszor csak megfigyelőre, máskor meg pusztán mellékszereplője. Állattestben való újra- meg újraszületésével azonban mintha Kína új és új korszakai tárulnának fel - egy fél évszázad történései - melyben állati hősünk figyelemmel kísérheti háztartásának alakulását egy kis falucskában.   

Ximen Nao Ximenfalva jólelkű földesura, akit azonban a kommunista hatalomátvételkor kivégeznek, s lett légyen bármennyire is ártatlan, a túlvilágon arra ítélik, hogy előbb szamárként, majd ökör, disznó, kutya, végül majom képében térjen vissza saját udvarába. Újjászületései közben fokozatosan halványul el benne emberi öntudata, ezzel együtt bosszúvágya és gyűlölete, és az állatokra jellemző tulajdonságok is befolyásolják karakterének formálódását. Így szamárként heves, csökönyös és környezetét alakító lényként igyekszik kifejezni felháborodását és ellenállását a kialakuló kommunista berendezkedés ellen. Ökörként passzívabb, de annál heroikusabb szerepet tölt be emberi életében fogadott fia, Lan Lian mellett, aki egyetlen szabad, független parasztként hamarosan a kommunalizálódó falusiak számkivetettje lesz. Arcát hatalmas, kék anyajegye teszi egyedivé, egyszerre kap démonikus és vonzó karaktert, és ahogy anyajegyét, úgy az átlagtól való eltérésre való hajlamot is örökíti több generáción keresztül - mondhatjuk, az ő sorsukat ismerhetjük meg a regényből. Lan Lian fiai a második részben két eltérő utat követnek, egyikük egy ideig képes megmaradni a függetlenség mellett apjával és az ökörrel, míg másik fia, valójában mostohafia, ádáz dühvel és erőszakkal igyekszik Lan Lian-t betagosítani, ebbéli törekvéseinek áldozata lesz az ökör is, akinek tragikus és heroikus halálát nem lehet könnyek nélkül olvasni. A regény leghosszabb része a disznóként visszatérő Ximen elbeszélése, aki a mao-i nagy ugrás eredményeként létrehozott kapitális sertéstelep egyik első példányaként látja meg a napvilágot. Okos, rafinált és manipulatív játszmáival alakítja a falubeliek és a sertéstelep életét, az ő szemén keresztül láthatjuk a groteszk népi operákat, az éhínséget, ami a falubeliekre szakad, a Mao elnök halála után beálló zűrzavart, melynek leple alatt hősünk megszökik és végül a kommunák eltűnését. A negyedik részben kutyaként tér vissza Ximen, és a faluról a városra, Gaomira helyeződik át a történések színhelye. Kutyaként hősünk okos, megfontolt, erkölcsös és hűséges Lan Lian fiának, Jiefangnak feleségéhez, Hezuo-hoz. Ebben az időszakban már nem a társadalom átszervezése, a termelékenység vagy a kultúra kipurgálása áll a középpontban, hanem a szenvedélyes szerelem, ami Jiefang és egy fiatal könyvesboltos, Chunmiao között bontakozik ki, és amely Hezuo-t szégyenbe hozza, és aki így magára marad gyerekével. Eközben a kapitalizmus is egyre inkább előretör Kínában, Lan Lian másik gyermeke, Jinlong "kulturális forradalom" tematikájú falut tervez csinálni szülőfalujából. A kutya halálát követően Ximen még egy rövid időre majomként tér vissza, ekkor már teljesen elvesztve emberi tudatát szolgál a történet harmadik generációjának, Lan Lian unokájának és kedvesének. Az utolsó részben a narrátor igyekszik lezárni a történetet és elvarrni a szálakat, noha a regény utolsó mondata egybeér a kezdő mondattal, ahogy az újra emberként megszülető Ximen elmeséli mindazt, amit elolvastunk.

A történet nemcsak fordulatos eseményeivel, izgalmaival köti le az olvasó figyelmét, hanem a bravúros elbeszélési technikákkal, így a narrátorok cserélgetésével, vagy - különösen az utolsó részben - a regényírás kulisszatitkaival. Legparádésabb megoldásnak Mo Yan szerepeltetését tartom, sokszor nevettem fel a történetben felbukkanó, nem létező elbeszélésein, regényein, amikből a szerző hosszan-rövidebben idéz is, és jellemzően lesújtó a véleménye róluk. Mo Yan mint maga is ximenfalvi, a szemünk előtt cseperedik fel,  gyerekkorában ügyefogyott és idétlen, később minden lében kanál, tudálékos, és végig egy gennyes kis alak, de azért lehet rá számítani, segítőkész és végeredményben ő kapja meg az utolsó rész elbeszélőjének tisztét is. Jellemző rá, hogy az egész mű épp az ő neve alatt jelent meg, :)

Mindenképp szólnom kell a kiváló műfordításról, amit Kiss Marcellnek köszönhetünk. Kiváló érzékkel festette meg a holdfényes, hallucinatórikus jeleneteket, a heves dialógusokat és szenvedélyes sorokat, a komikus versbetéteket rímestül. Kiss Marcell képes visszaadni a kínai próza sajátos lüktetését, miközben európai olvasók számára is befogadhatóvá varázsolja a szöveget. Páratlan szókincse, fordítási bravúrjai, kreatív jelzői megmelengetik az olvasó szívét.

Mai Jia: Kódfejtő

A legfrissebb megjelent kínai regény izgalmakkal kecsegtető címéhez híven estéimbe különlegesen hangulatú borzongást csempészett, ugyanakkor címével ellentétben mégis úgy éreztem, különösen a regény végén, hogy kívül rekedtem egy olyan világon, melybe beavatódni kívántam volna, tudniillik a kódfejtők világába.

Mai Jia tulajdonképpen egy legendát ír meg, olykor utalva a megírás körülményeire, a források bizonytalanságára, és úgy önmagában a teljes igazság feltárásának lehetetlenségére. Mindezen posztmodern fogások ellenére különben egy egységes szöveget kapunk, melynek főhőse kétségtelenül az óriási fejkörméretű Jinzhen lesz (mondhatni halálosan nagy koponya, hisz anyja halálát is okozza hatalmas feje). Már a tragikus sorsú, zseniális felmenők, és a zavaros hátterű nevelők és tanítók némiképp előrevetítik Jinzhen sorsát, aki egyetemi éveit követően saját belső zárt világával együtt egy térben is izolált helyre kerül, a 701-es egységhez kódfejtőnek. Az egységnél sajátos munkamódszerrel fejti meg a Bíbor nevű kódot, majd vág bele egy még nehezebb, a Fekete kibogozásába, de addigra elméje megbomlik, ha úgy tetszik a külvilág egy meglehetősen hétköznapi megnyilvánulása miatt.

Mint látható a történet nem túl fordulatos, s bár nem tudom, milyen egy kémregény, én sokkal több izgalmat és meglepetést vártam volna. A másik, amit talán az író kíméletből nem kötött az olvasó orrára, de engem mérhetetlenül izgatott volna, hogy voltaképpen milyen is egy ilyen kódolás, és a megfejtés módja. Noha a regény üzenete nyilvánvalóan az, hogy a kódolás folyamata metafizikai és lelki dimenziókkal is bír, ugyanakkor némi konkrétum színesítette volna a művet.

A metafizikai síkra visszatérve, Jinzhen azt mondja, hogy a kódolási folyamat során a kód készítői egyszerre törekednek arra, hogy valami vadonatújat, eddig nem létezőt kreáljanak, ugyanakkor mégis egyfajta ideát teremtenek maguknak, melyhez folyamatosan finomodik a rendszerük, vagyis egyfajta finom dinamika alakul ki a múlt (egy klasszikus idea) és a jövő (újdonság, változás) között. Ezt a kettős ösvényt fedezi fel Jinzhen és képes alkalmazni, felhasználva ehhez aktívan álmait.

A történetben szereplő másik bonyolult kód, a Fekete megfejtője már nem a megtört Jinzhen lesz, hanem Yan Shi, aki Jinzhen jegyzeteit olvasva döbben rá a kód kulcsára, ami Poe Az ellopott levél c. novelláját megidézve az egyszerűségben, a nyilvánvalóban leledzik. A legbosszantóbb, hogy a szerző ugyan elárulja, hogy ezek a jegyzetek, melyek időleges elvesztése Jinzhen megrendüléséhez vezettek, léteznek, de csak egyes részleteit olvashatjuk a könyvben mintegy függelékként. Ezek a töredékes jegyzetek Jinzhen belső világát mutatják be, mely a történetben nem mutatkozik meg, mivel személyisége izolált, szinte már az Asperger-szindróma határit súrolja.

Összességében tehát egy vonzó atmoszférájú élettörténetet kaptam, melyben nagyobb szerepet játszott a kódfejtő magányossága, szorongása és a kódolás művészetének romboló hatása, mint a fordulat, kaland vagy cselszövés.   

Nagyvilág - Kína-szám

Miután megvolt a nagy kalandom Kao Hszing-csiennel (aki nekem csak Gao Sing-csen koreaiasan) igencsak vágyódtam a többi szövege után is, és mivel olyan nagy megtiszteltetésben részesültem, hogy megismerkedhettem a Lélek-hegy fordítójával, Kiss Marcellel, karácsonyi ajándékként egyenesen tőle kaptam meg a 2012. évi novemberi Nagyvilág számot, mely nagyobbrészt Gao írásokat tartalmaz. A kiadvány azonban nem várt meglepetéseket is hozott, ugyanis Gao művein kívül különleges atmoszférájú képeiből is került bele fotó illusztrációként, ráadásul a folyóiratot Ma Jian elbeszélésfüzére zárja, aki viszont nekem A tollnok óta igen jó barátom.

A Nagyvilág Kína-száma egy összefoglalóval nyit Kao Hszing-csien életéről, melyet A Tökéletes Adomány temploma c. elbeszélés követ. A történet egy mézesheteiben leledző nászúton lévő párról szól, akik ad hoc módon kiszállnak egy kisvárosnál a vonatból, és ott a Tökéletes Adomány templomának romjait látogatják meg. Az idilli képet nemcsak a kulturális értékek romlásának ábrázolása zavarja meg, de egy különös ágrólszakadt férfi érkezése, akinek a tökéletes adomány valószínűleg teljesen mást jelent. A történetben felsejlik a szakadék nemcsak a korszakok között, de a jelenkori társadalmi rétegek között is.

Az elbeszélést Gao előadása követi a 2000-es Nobel-díj átvételekor. Nagyon sokat töprengtem ezen a szövegen, sokszor volt bennem valamiféle plebejus ellenállás az olykor túl arisztokratikusan művészi ars poeticát olvasva, mely az író érzékenységét, az ábrázolás szabadságát, politikától való távolságtartását, vagy akár közönyét is hirdeti, mégis volt benne valami mélyen megindító. „Az irodalom nem más, mint az önmagára tekintő ember pillantása, amely a tudatosság egyre ragyogóbb fényével világít be énünk rejtelmeibe.” Szeretnék hinni a politikától független irodalom eszméjében, de tény, hogy Gao többek közt épp azért érdekes, ahogy kritizálja a maga finom eszközeivel korának kínai társadalmát és politikáját.

Az Egyszemélyes Biblia c. elbeszélés hangulatában és narrációs technikájában is emlékeztetett a Lélek-hegyre, több ponton feltűntek benne életrajzi elemek, nagy szerepet kap benne az intimitás, a fennálló hatalom jellemtorzító hatásának ábrázolása.

A részletet egy beszélgetés követi a szerzővel, melyben Gao világképe bontakozik ki, beszél a szükséges magányról, rafináltan megkerüli a gyerekkorára vonatkozó kérdéseket és elmagyarázza a saját metafizikus elképzelését Istenről, vagy amit ő dolognak nevez. Nagyon érdekes interjú!

A Gao-részt egy teljes, három felvonásos darab zárja, az Augusztusi hó, melyet az interjúban is említenek. A darab a csan (japán: zen, koreai: szon / 선) buddhizmus alapító atyjáról, Hujnengről szól, aki a darab szerint egy írástudatlan, kétkezi munkásember volt, de megvilágosodásra jut és a szerzetesrend legnagyobb megrökönyödésére, ő örökli meg a dharma-t. Ezután elmenekül a kolostorból, és a természetben él, de tanai mégis terjednek és tanítványok sereglenek köré. A darab különben ismerteti a csan buddhizmus legfontosabb vagy épp legpregnánsabb tanait és érveléstechnikáját, sajnos, ezek engem annyira nem hoznak tűzbe, nem úgy Határtalan Kincs, akinek a bánata határtalan és nem a bölcsessége, mégis jellemző módon ő volt a kedvenc szereplőm. A darabban különben posztmodern módon maga az író is szerepel, sőt a mű is.   

A folyóiratot egy igazi meglepetés zárja, Ma Jian (Ma Csien) Nyújts nyelvet! c, elbeszélésfüzére, mely olyan döbbenetes és megrázó, hogy bizony a kedves olvasónak komoly lelkierőt kell gyűjtenie, ha egy húzóra szeretné elolvasni ezeket az írásokat. (Ne tegye!) Nekem bevallom, nem is sikerült. A tibeti kultúrában járatosak már a címről megsejtik, hogy a helyszín Tibet lesz, és Ma Jian történeteiben szisztematikusan demisztifikálja Tibet olyan, nyugaton is, főleg filmekből (Kundun, Hét év Tibetben) ismert szimbólumait vagy épp rituáléit, mint amilyen az égi temetés, a sztúpa vagy a buddhista beavatási szertartás. Mindezt ráadásul teszi női sorsokon keresztül, az elbeszélésfüzér összekötő eleme ugyanis fiatal lányok keserves halála, vagy nehéz sorsa. Nem is próbálom meg körülírni, milyen megrázóak ezek az írások, különösen a Végső beavatás nem véletlenül kétértelmű című írást sirattam meg, mely egy fiatal szerzetes kislány tantrikus beavatásáról, majd haláláról szól.

Szeretném még egyszer nagyon megköszönni a fordító kedvességét, hogy ezt a számot elküldte nekem. Kiss Marcell ezúttal is kiváló munkát végzett, próza és dráma mellett vers- és dalbetéteket is fordított, elképesztő kreativitással és sokszínűséggel. Belekóstolva, milyen nehéz is ez a hivatás, minden elismerésem az övé. Remélem, a jövőben is sok-sok fordítással hozza közelebb hozzánk a kínai kultúrát.  

Gao Xingjian: Lélek-hegy

Az olyan regényeknek, melyek egyes szám második személyt használnak, mindig erőteljesen ellenállok. Teszem ezt felháborodva annak tudatában, hogy én pontosan tudom, ki vagyok, tudom, hogy enyém a kényelmes olvasói szerep, kérem Gao úr, ne tegyen fel engem semmilyen távolsági buszra, ne zötyögtessen 12 órát a kínai délvidék buktatókkal teli útjain és ne akarja, hogy a Lingshanra, vagyis a lélegzet-lélek hegyére induljak. A szerző azonban nem ismer határokat én és te között, ami olykor ő-ként lesz elbeszélve, ugyanakkor mégsem leszünk sosem mi, ezzel is fityiszt mutatva azoknak, akik a nagy katarzist várják a Lélek-hegy (灵山) tetején, ti. az egyesülést. Nincs olyan. A Lélek-hegy nagyon hideg, jeges, havas, és a legnagyobb vágy, ami betölt ebben a fehér, fullasztó térben az, hogy „háttér legyek, háttér, melynek nincs különösebb jelentése”. És hogy mi mindenhez háttér? Kína történelméhez, az irodalomhoz, a kulturális forradalom pusztításához, a nők magányához, a tüdőrákhoz, ami csak egy árny a röntgen-felvételen, tudatunk árnya, ahogy talán minden más is. Vagyis háttér valaminek, amit ugyan el lehet beszélni, de érteni sosem, a legüdvösebb, ha úgy teszünk, mintha lenne egy titokzatos szem, ami mindent egyben tart, és mi is tegyünk úgy, mintha értenénk mindent.  

A saját definíciója szerinti nem-regény (72. fejezet) a filozófiai eszmefuttatások mellett nagyon sok érdekes és megrázó történetet tartalmaz. Elmeséléseket olvashatunk Kína eldugott vidékein élő népcsoportjainak idős asszonyaitól, férfiaitól, akiket mitikus köd vesz körbe, régi rítusokról beszélnek, ősi dalokat énekelnek, hajdanvolt tárgyakat mutatnak be, és történeteket az elbeszélő én/te családjáról, öngyilkosságokról, küszködésekről, és leírásokat a nagy Jangce-menti túráról, mely több ponton is egyszerűen elvész, megfeneklik, hogy aztán megint búvópatakként folytatódjon a történet, mintha nem hagytuk volna a szerzőt elveszve egy misztikus erdő vastag ködébe burkolózva. Emellett az utazás egy pontján megjelenik a nő, ezzel együtt a nők is, akik valahogy mindig fárasztóak az elhagyatottságukban, és akiket valahogy mindig el is kell hagyni, de a történeteik mégis sajátos, melankolikus színfoltot hagynak azon a tusrajzon, ami a regény.

Mert ez egy tusrajz, odavetett tintapacák, melyekből olykor csak a képzeletünk formál jelentést, és melyek csak azért kapcsolódnak össze képpé, vagy épp a Lélek-hegy című alkotássá, mert ott az a bizonyos háttér, ami ugyan nem jelent semmit, mégis túlmutat önmagán azzal, hogy kapcsolatba hoz eseményeket. Még ha ennek tanulsága nincs is a szerző szerint, aki persze téved. De ez a szerzők luxusa.

Én viszont olvasó vagyok, és pontosan tudom, mit akar mondani Gao, és én olyan kényelmesen gázolok a Lélek-hegy havában, mintha sosem lettem volna biztosabb önmagam önmagaságába.

Így.

(Mivel mostanában a fordítással foglalkozom, a könyv olvasása közben nagyon sokszor járt a fejemben Kiss Marcell, aki eredetiből fordította a szöveget, és olyanokat talált ki, mint a „levesesen ragyogó holdvilág”, ráadásul a próza mellett nagyon sok versbetétet is le kellett fordítania. Szerintem lenyűgöző munkát végzett, a regény minden pontján érezhető nemcsak a szakértelme, és kompetenciája, de a fordítói szenvedélye és kreativitása is.)

Buddhák és majmok

Ezennel ünnepélyesen „A világ legszórakoztatóbb könyve” díjjal tüntetem ki Vu Cseng-en regényét, A nyugati utazás, avagy a majomkirály történetét. Egy sorát el nem unnám soha, csupa kaland, ármány, fordulat és közben móka, kacagás, önfeledtség ugyancsak. Elsőrangú könyv!

A történet hosszú és szövevényes (majd 1200 oldal), ezért csak vázlatosan adom elő: az első száz oldalon a majomkirály eredetét és halhatatlanná válását ismerhetjük meg. A tündérszikla kőtojásából születik egy csodás majom, akinek szeméből arany sugár szökken föl az égre, de a népes mennyei társaság lekicsinylőn legyint az új jövevényre: vesztükre. A kőmajom gyorsan a majom faj királyává növi ki magát, elfoglalja a Virág-gyümölcs Hegy Vízfüggöny Barlangját, majd hamarosan mestert keres magának, akitől megtanulja a szent tanokat és a hetvenkét-féle átváltozást. A neve ekkortól lesz Szun Vu-kung (Világ Hiúságára Ráébredt Majom). Hebrencs és erőszakos majomtermészetét a tanok hatására sem vetkőzi le, folyton csintalankodik és muris dolgokat művel, így mestere ki is ebrudalja kolostorából. Szun Vu-kung azonban nagyratörőbb terveket dédelget magában, előbb elveszi a nyugati tenger sárkányának csodafütykösét, amely bármikor a kívánt méretre nő és a majomkirályon kívül senki sem tud bánni vele, még csak megmozdítani se. Ezzel a csodalőccsel veri szét aztán a fél démonvilágot hősünk. (Persze Freudnak lenne egy-két szava a különleges falloszhoz, szerintem nem is lenne elrugaszkodott, noha Szun Vu-kungra nem hatnak a női bájak.)

Csodafegyvere segítségével előbb az alvilágban forgat föl mindent, kitörli nemzetségét a halál könyvéből, így válik halhatatlanná, de ez sem elég, mert a felsőbb világba is be akar törni, s miután senki nem képes legyőzni, még a felsőbb istenek sem, kénytelenek beereszteni és ellátják egy alantas pozícióval, ti. istállómester lesz. De nem sokáig, mert egy-két jól irányzott ütéssel és háborúskodással eléri, hogy ő legyen az Éggel Egyenlő Nagy Szent és a csodabarackok őrzőjévé teszik. Mondanom se kell, hogy behabzsolja a halhatatlanná tevő gyümölcsöket, plusz némi taoista-alkimista elixírt és végül a Nagy Szent kemencéjében keményre edződik teste. De nem sokáig bitangkodhatott Szun, mert Buddhával mégsem tudott elbírni, ő pedig 500 évre a Vuhszing-hegy alá zárja.

Talán kissé bő lére eresztettem… Rövidítek: a további oldalakon elhagyjuk a majomkirályt, hadd bűnhődjön és kacskaringós utakon megismerkedhetünk egy kiváló írástudó szerzetessel, Hszüan-canggal, akit Kuan-jin boddhiszattva (az egyetlen pozitív nőnemű lény, a könyörületesség megtestesülése) keres fel és Csanganból elindítja nyugatnak, hogy India szent földjéről hozza el Buddha írásait és így terjesszen világosságot Kína földjén is.

Hszüan-cang elindul gyalogosan, de hamarosan társakat kap, természetesen Szun Vu-kungot, akinek vehemens természetén ötszáz év mitsem változtatott, de csatlakozik hozzájuk egy sárkányparipa, az örökké éhes Csu Vu-nang, vagyis Nyolctilalmas és Sa Vu-csing, a Homoki Barát.

És kezdetét veszi a kalandokban bővelkedő, megpróbáltatásoktól hemzsegő út nyugat felé, útközben elhagyatott vidékeken járnak, ahol a földistenkék gyáván átadták helyüket mindenféle démonoknak, akiket hol erővel, hol fortéllyal, hol isteni segítséggel győznek le. Gyakran ismétlődő motívumok tűnnek fel a kalandokban, a legtöbb démon ugyanis Hszüan-cang tiszta, szent testére áhítozik, in concreto fel akarják falni, mert húsa halhatatlanságot ad (női démonok kellemesebb módon is megszerezhetik). A megmentő többnyire maga Szun Vu-kung, aki hol apró bogárrá változva bejut a démonok tanyájára, hol utánajár valamelyik mennyben, honnan is származik a gonosz (többször kisül ugyanis, hogy valamelyik isten vagy boddhiszattva háziállata vagy szolgája szökött le a földre, csak épp ami a mennyben egy nap, az a földön egy egész esztendő), olykor pedig a nyers erő is elegendő. Egyre nehezebben küzdenek meg a démoni erőkkel, de közben azért mindig jut idő a civakodásra (különösen mulatságos a majomkirály és a disznópofájú Nyolctilalmas szurkálódása). Végül pontosan nyolcvanegy próbatétel és több száz oldal után megérkeznek a csodálatos hegyhez, ahol Buddha trónol udvartartásával és elnyerik méltó jutalmukat, a szent könyveket, majd isteni segítséggel visszajutnak Csanganba. A legvége pedig felemelő és magasztos.

A regényt olvasva nagyon sokat megtudhatunk a kínai plurális világképről, hogyan élt együtt a Tao, a buddhizmus (elsősorban csan-buddhizmus) és a konfucianizmus. Olykor ízelítőt is kapunk ezekből a tanokból, de emészthető mennyiségben. Az istenek világa nagyon emberies és esendő, csalnak, hazudnak, nyerészkednek, rémes bürokrácia jellemzi, viszont nagyon jó a humorérzékük is. Hszüan-cang karakterében Vu Csen-en szatírát alkot, passzív, gyáva, félős, gyámolítani kell, csupán a szútrák olvasásához, elmélkedéshez ért, életidegen figura, az ő ellentétpárja Szun Vu-kung, aki aktív, rafinált, bolondos, praktikus és fittyet hány az isteni előírásokra, etikettre. A nők ábrázolása rosszhiszemű, a szép nők többnyire démonok.

Végül pedig mi mást kívánhatnék, mint tízezer évet Csongor Barnabásnak, a fordítónak, aki csodásan ültette át magyarra a kínai szöveget, ami bőségesen tartalmaz verses betéteket és ritmikus prózát ugyancsak. Bátran merített a modern szókincsből, nem archaizált a szöveg, így tette felülmúlhatatlanul élvezetessé a majomkirály történetét.

A Halászó macska uccája / Matriarchális elnyomás és serteperte / Virágok árnya a függöny mögött

Földes Jolán nevére egy Könyvjelzőben bukkantam, Vámos Miklós fejtegette, mennyire elfelejtették ezt a regényt, és milyen csúnyán kivetette a (férfi)kánon magából ezt az 1936-ban külföldön olyannyira népszerű, díjnyertes alkotást. Nos, elég irritáló volt, hogy kiadásomban (Új Idő Könyvek) az előszó vitatni igyekszik a könyv értékeit. Szakonyi Károly egyszerűen lelektűrözi és képtelen magyarázatot találni a regény népszerűségére, egyenesen titokzatosnak titulálja („Sem a téma, sem a forma nem indokolja a szenzációt.”), szerinte nyilván azzal okolható a népes olvasótábor, hogy a szöveg nem állítja szellemi kihívások elé az olvasót. (Vagyis érezzük szellemi retardáltnak magunkat, ha tetszik?)

Nos, elárulom én egyáltalán nem találtam sem felszínesnek, sem bájosnak a könyvet, egészen egyszerűen egy jól megírt, túlzásoktól mentes, olvasmányos regény komoly témáról.

A történet a két világháború közötti Párizsban játszódik, ide emigrál a munkahiány miatt élhetetlenné vált Magyarországról az öttagú Barabás-család, akik a sikátorszerűen szűk Halászó macska uccájában kapnak szállást. Mint hamarosan kiderül, a kis szálloda az emigránsok igazi olvasztótégelye, van itt orosz, lengyel, spanyol, olasz, német és nemcsak a nemzetiségek találkoznak itt, hanem politikai nézetek (anarchizmus, nemzetiszocializmus, kommunizmus, pacifizmus) és társadalmi osztályok is. A csodás az, hogy mindez jól megfér egymással a kis utca bisztrójában, mert szereplőinket összeköti az idegenlét, a honvágy és a várakozás, hogy visszatérhessenek. Nagy erénye ugyanakkor a könyvnek, hogy bár honvágyról esik szó, de nem álszent és nem tobzódik az önsajnálatban, Barabásék egészen jól boldogulnak, gyermekeik pedig megtartják francia állampolgárságukat. Legkedvesebb szereplőm Bargyihinov bácsi és Klári, a legifjabb Barabás-lány, egyikük igazi sztoikus, bölcs ember, aki igyekszik kiegyensúlyozni az ellentéteket, Klári pedig egy talpraesett, beszólogatós lány, aki kezdeti morcossága után egészen elképesztő határozottságot árul el.

A regény központi alakja mégis inkább Annus, aki tizenhárom évesként, szerény francia nyelvtudással mint háziasszony kezdi életét az új országban, később azonban varrást, szabászatot tanul és igen előkelő szalonok szabásznője lesz, később vezetői pozícióba is kerül. A politikai és történelmi viszonyok, a gazdasági világválság, majd a második világháború azonban magyarellenes hangulatot hoz magával, Annus és apja Argentínában kötnek ki, hiába azonban az egzotikum és a gyors meggazdagodással kecsegtető pletykák, keserves másfél év telik el nélkülözésben és betegségben. Végül visszatérnek a kis utcába, ez válik otthonukká. A szerelem is fölbukkan Annus életében, előbb az orosz Vaszil iránt táplál gyengéd és viszonzatlan érzelmeket, majd Pista rántja örvénybe, aki egy igazi bájgúnár és persze méltatlan Annus kegyeire, mégis vonzást gyakorol a lányra, talán épp alávalóságával. A történet vége nyitva marad, az ekkor még mindig facér Anna nem tudjuk, hogy fog dönteni két lehetséges jelölt között, nekem úgy tűnt, hogy alakjához örökre valamiféle magány tapad, levakarhatatlanul.

Egyedül a stílust volt nehéz megszoknom ebben a könyvben, Földes szinte végig jelen időben mesél, ami darabossá teszi a szöveget, nyilván ezért sütötték rá a riportregény billogot, noha szó sincs riportról, akkor már inkább szociográfia.

Összességében egy jól megírt, igazán francia-szagú regény, kevés nyavalygással, remek szereplőkkel.

--------------------------------

Olykor úgy érzem, nem szabadna újraolvasnunk kamaszkorunk kedvenceit, mert olyan sokat változunk, formálódunk, hogy korábbi, merészen kultikusnak billogozott könyveink fölött tűnődve értetlenkedünk: mi is volt ebben anno olyan döbbenetes, olyan atomi? Valahogy így vagyok most imádott kultregényemmel, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére c. szövegével, merthogy folyton bosszankodtam fölötte.

Az persze világos, hogy a nyers társadalomkritika eszelősen jó benne, ahogy görbe tükröt tart az amerikai álomnak egy pszichiátriai osztály képében, ahol egészen szadisztikus módszerekkel törik meg az amúgy is ingatag személyiségeket, porig alázzák azt a kevés öntudatot, amelyet ezek a problémás, bénult, de ugyanakkor rém mulatságos emberek igyekeznek megtartani, megerősíteni. A főhős, McMurphy egy torz Krisztus-figura, aki a férfiasság/tökösség megtestesítője és egyszerre játssza a bomlasztó szerepét azzal, hogy felrúgja a biztonságos és jól megszokott házi rendszabályzatot, de egyben erősíti, gyógyítja is a „betegeket” azzal, hogy kirángatja őket pszichotikus nyomorukból, és újra emberré teszi őket. Ellenpólusa Ms Ratched, a vaskezű Főnéni, aki mindent megtesz azért, hogy pácienseit továbbra is kalitkába zárja, elnyomja, vagy ahogy McMurphy fogalmazza meg, kasztrálja őket és természetesen, elsősorban vörös, szőrmók hősünket kívánja megtörni.

A történet narrátora különben egy óriásira nőtt indián, Bromden, aki így második olvasásra sokkal jobban tetszett, mert múltidézései, hallucinációi az Üzemről, a Gépezetről sokkal többet mondtak most, mint húszévesen, amikor még azt gondoltam, nincsenek ilyen láthatatlan kis huzalok a falakban, amivel igazgatni lehet másokat hatalommal.

Viszont rémesnek találtam, hogy a könyv tobzódik a szexizmusban, ez például tíz éve nem tűnt föl. Hogy Ms Ratched maga a megtestesült gonosz, aki kisszerű, hatalomvágyó és ultrakonzervatív, ehhez kétség nem fér, de Kesey ennek okát egyértelműen abban látja, hogy elfojtja szexualitását (McMurphy folyton a nagy melleivel húzza és párharcukat egyértelműen szexuális aktusként, viadalként emlegeti), ezt különben egy fiatal lánnyal mondatja ki, aki szerint „…minden hajadonnak maradt ápolónőt el kellene bocsátani, ha a harmincötöt elhagyta.” Az is kiderül, hogy a férfi ápoltak legtöbbje nők miatt vonult be az intézetbe, vagyis matriarchális elnyomás áldozatai, egyikük dadogással küszködik, mert az anyja domináns, másikuk betegesen féltékeny és kisebbrendűségi komplexusa van a feleségével szemben. A könyvben a nők: mellek és muffok, fapinák vagy kurvák, festett körmeik vércsöppek és ha megtartják saját nevüket férjezettként, egy egész indián törzset ítélnek halálra – kissé erős, nem? 

-----------------------------------------

A Szép asszonyok egy gazdag házban című fergeteges regény kevésbé sikeres folytatása ez a könyv, szinte hihetetlen hogy a hagyomány ugyanannak az ismeretlen szerzőnek utalta ki az alkotó címét, de hát ez az európai irodalomtörténetben is előfordult (Homérosz). A Virágok árnya a függöny mögött ugyanis híján van az erotikus pikantériának, a humornak és a történet szerkesztése is jóval darabosabb, csapongóbb. Ráadásul meghökkentő is a felütés, hisz a Szép asszonyok… végén Holdasszony fia teátrálisan elszublimál, mintegy büntetésül Hszi-men Csing, a „gazdag ház” ura, kicsapongó életéért, a Virágok árnyában viszont már az első lapokon ott találjuk Holdasszony oldalán.

Holdasszony, a „szép asszonyok” egyetlen erkölcsös életet élő tagja, a Hszi-men Csing ház pusztulását követően hű szolgálóival bolyong az amúgy is fölbolydult, tatárjárásoktól feldúlt Kínában. A regény az ő szenvedésein, fia elvesztésén keresztül igyekszik bemutatni, hogy a korábbi bűnös életvitelért hetedíziglen is meg kell bűnhődni, még azoknak is, akik csak passzívan eltűrték a „gazdag ház” orgiáit. Végül Holdasszony buddhista szerzetes lesz, fiát is visszakapja, és mindenki átlibeg a Nirvanába, szóval az erények, a vezeklés szintén megkapják jutalmukat.

Sokkal érdekesebb a Holdasszony történetébe ágyazott Ezüstváza sztorija, aki nem más, mint a korábbi „szép asszonyok” közül a csalfa, cselvető Ping asszony reinkarnációja, így bizony ő egy virágudvarban (kéjtanya) köt ki és borsos áron kínálgatja szüzességét. Hszi-men Csing reinkarnációja is feltűnik egy vak fattyú képében, de ő végig a háttérben marad, és egy betegség végez is vele.

Összességében nem voltam elragadtatva a könyvtől, de a kínai világ ábrázolása most is magával ragadó volt.

 

 

A kedves / Mongol apoteózis, farkasokkal / Irtózatos vágyak, irtózatos nyomorúság

Toni Morrisonnal már egy ideje kacérkodtam, ő ugyanis az első afro-amerikai nő, akit Nobel-díjjal jutalmaztak, és csupa jót olvastam a könyveiről, legutóbb Cserinél. A kedvesre esett a választásom, mert a fülszövege állati jó („Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás.”) és persze mert rabszolganőkről szól.

Morrison sokat méltatott stílusa valóban magával ragadó, gyönyörű, lüktető, nagyon tetszettek a tudatfolyam-áradások, melyek olykor a természeti képekkel összefonódva hömbölyögtek, de a történetszövés is mesteri volt, ahogy a jelen szövete fel-felfeslett és kibuggyantak a múlt eseményei.

A XIX. század végi történet mindhárom fejezete a 124-es házzal indít, amely egy kísértetlakta otthon. Itt él az izolált Sethe és még zárkozóttabb lánya, Denver, akik délről átszökött rabszolgák és akiket egy titokzatos, drámai esemény miatt kiközösítettek a faluból, egészen addig, mint Paul D. meg nem jelenik és kiűzi a ház dühöngő szellemét. Sethe örül a férfinak, aki normalizálja kissé a viszonyokat, de hamarosan a kísértet visszatér Kedves alakjában, akit egy karneváli mulatság után találnak a 124-es udvarán és egészen elképesztő momentumokat említ fel Sethének saját múltjából. Kedves jelenléte arra készteti Sethét, hogy újra végiggondolja önmagát, az Édes Otthonban elszenvedett megaláztatásait, melyek közül a legtraumatikusabb anyatejének erőszakos ellopása, vagyis hogy egyfajta szülőgépként kezelik. Sethe identitását ugyanis elsősorban az anyasága jelenti, a rabszolgatartó Dél azonban nem enged meg semmiféle öndefiníciót, a rabszolgák családi kapcsolatait a saját érdekeiknek megfelelően változtatják meg, vagy egész egyszerűen megszűntetik, így a terhes Sethe kétségbeesésében elszökik. A történet során megismerjük embertelen szenvedéseit, hogyan éli meg kiszolgáltatottságát, testéhez, nőiségéhez, női közösségéhez való viszonyának alakulását, szóval mindazt, ami végül egy rettenetes tett, saját gyerekeinek megöléséig vezet.

Toni Morrison abban is zseniális, hogy – merítve a négerek szellemhitéből – végig nem tudjuk meg, valóban szellemlény-e Kedves, a történet katalizátora és hogy Sethe gyermekei valóban meghaltak-e. A „mágikus realizmusa” mellett azonban legjobban a néger nők és férfiak belső világának ábrázolása tetszett, megrázó jelenetekkel mutatta be, hogyan kellett újraértelmezniük a saját nyelvüket, viselkedésüket, kultúrájukat, szerepüket egy (majdnem) szabad társadalomban, mitöbb hogyan képesek ezt megteremteni (Sethe anyósa például egy természetvallás főpapnője lesz).

Megrázó, szomorú, döbbenetes és félelmetes regény A kedves, csodálatos, gazdag stílussal, mindenképpen alapmű.

-----------------------------------------------

Az év egyik legjobban várt könyvén küzdöttem túl magam: Jiang Rong Farkastotem c. regénye csodaszép jin-jangos, farkasos borítójával, a sokat ígérő „Milliós sikerkönyv Kínában!” felirattal, mely így utólag nyilvánvaló retorikai túlzásnak tűnik és a pompás fülszöveggel, mely mongol pusztákkal, természettel és farkasokkal kecsegtetett, mindenképp az év könyve magándíjamra pályázhatott.

Ehelyett egy irgalmatlanul hosszú, száraz, szociográfiai könyvet kaptam, melynek unalma olykor súrolta egy tankönyv sivárságát, bosszantóan sok patetikus betéttel és folyamatos önismétléssel.

Természetesen a mű erényeit mindenképp elismerem, mitöbb: tiszteletreméltó a szerző jártassága a mongol nomád kultúrában, ismeretei mélyek és alaposak, ahogyan részletekbe menően monologizál az Ölön-puszta nomád pásztorainak, csikósainak munkájáról, gasztronómiájáról, természettel való kapcsolatáról, házi- és vadállatokról és a kínai fennhatóságról, az eszetlen földművelési expanzió során kiéleződő kulturális, politikai különbségekről. Sajnos, a nők ebből a könyvből is kimaradtak, talán mert fogyóeszközök: őket illeti meg az éjszakai őrködés, napközben pedig gyereket nevelnek és házimunkát végeznek, nagy valószínűséggel 2-3 óránál többet nem alszanak, korán halnak. A férfiak küzdelmes robotja, különösen a farkasokkal való folyamatos csatározások leírása nagyon élvezetes, de mégis sok, rengeteg, irdatlan. Tulajdonképpen a farkasok és a keleti népek iránti vonzalmam miatt igyekeztem, penitencia-jelleggel végigolvasni ezt a majd 700 oldalas szövegözönt, és valóban sok mindent megtudtam a mongol pusztai farkasok páratlan intelligenciájáról, a mongol kultúrára gyakorolt hatásáról, mégis rettentően fárasztott. Rong számtalanszor, a kifáradásig magasztalja a farkastotemet, a mongol nép régi hadi sikereinek kulcsát (főleg Dzsingisz kán került megidézésre), de kiemeli a költészetre, vadászatra, sőt a vallásra gyakorolt hatását is. Ebben én megint éreztem sok-sok elfogultságot és naivitást, különösen hogy Rong folyamatosan a kínai nép kultúrájával ellenpontozza, így Kínát egy földhözragadt, ostoba és nehézkes népnek titulálva a vad, kitartó és ökológikus, a természet egyensúlyát tiszteletben tartó mongolokéval szemben. Egyetértek ugyan a kínai kommunizmus, különösen a kulturális forradalom és a régi hagyományok eltörlésére irányuló agresszivitás maró kritikájával, különösen nevetséges Pao Sun-kuj figurája, aki a farkasokat védelmező mongolokat osztályidegennek minősíti és feszt politikai átnevelésre akarja küldeni őket, mégis túl egysíkúra sikerültek Rong szereplői: fekete-fehérek.

Történet pedig valójában nincs is: Csen Csen, a kínai „tanult fiatal” átnevelésre kikerül az Ölön-pusztára és pásztornak áll. Megismerkedik a mongolok nagy öregjeivel, a bölcs Bilgé apóval, Öldzijjel és Batuval, akik pontosan látják, hogy a mongol farkas milyen központi jelentőségű a puszta ökológiai körforgásában és folyamatosan igyekeznek meggyőzni a kínaiakat, hogy ne törekedjenek minden eszközzel, végérvényesen kipusztítani ezeket a csodás állatokat, mert ezzel a puszta kényes egyensúlyát veszélyeztetik, mitöbb halálra ítélik. Többszörösen csapnak össze érvek a nomád állattartó, farkastotemet tisztelő pusztaiak és a földművelő, nyugalmas, helyhezkötött életet kedvelő, farkasírtó kínaiak között. Csen Csen előbb-utóbb a farkasok imádójává válik, megfigyeli őket vadászat közben, végül maga is örökbe fogad egy farkaskölyköt, amit jól-rosszul, de igyekszik felnevelni. A vég igen drámaira sikerült, el is morzsoltam egy könnycseppet a 2002-es adatok tényszerű és sokkoló tálalásakor, mely beszámol az Ölön-puszta 80%-os elsivatagosodásáról, a farkasok szinte teljes kiírtásáról és a kínai népszaporulatról.

Jiang Rong történelemből, kulturális antropológiából feltétlenül ötöst érdemel, de szépírásból csak közepest kap. A kevesebb, több lett volna.

-----------------------------------

Szabó Magda megint kicsinált, megnyúzott, földbe döngölt, halálra nyaggatott – eddigi könyvei is megviseltek, de Az őz, mindenen túltesz. Szó szerint gyötrődtem az olvasása közben, sebek tépődtek fel és elhasználtam egy tucat pézsét. Tudom, hogy most meredeken fog zuhanni a népszerűségi indexem, de ahogy a Pilátus Izájával is együttéreztem, úgy most Az őz narrátorával, az irigységbe és gyűlölködésbe belegárgyult Eszterrel is. Félelmetes, de ez van. Mert nagyon hasonlítok rá és épp ez a bosszantó Szabó Magdában, hogy képes ezt a torz figurát úgy ábrázolni, a maga motivációival és részleteivel, hogy képtelenség egy az egyben elítélni, mert mintha magamat köpném szembe. Dühítenek a könyvei, hogy honnan a francból tud rólam ennyit? És milyen szégyellnivaló, hogy tudja és leírja…

A könyv tehát egy hosszú vallomás, utóbb kiderül: egy sírkertben, Eszter a nehéz körülmények közt felcseperedett, szeretethiányos, bizalmatlan lány igen korán elkezdi játszani szerepeit, mellyel mindenki eltávolít magától. Játszmáinak felhajtóerőt mégis leginkább az irigység ad, melynek szimbólummá növesztett figurája az éteri tisztaságú, ártatlan, örökké védelmezett és óvott Angéla (beszélő név!). Eszter egyre elboruló elméjében, ahol már nem tud különbséget tenni valóság és szerep között, Angéla jelképezi azokat az embereket, akiknek minden az ölükbe hull, akiket mindenki védelmez, mert törékenyek és ez ádáz dühöt, őrült féltékenységet generál Eszterben, akinek sorsa lépten-nyomon, szinte fátumszerűen összefonódik ellenpólusával, többek közt az egyetlen ember, aki iránt érez is valamit, épp Angéla férje. Eszter folyamatosan elnyomja vágyait és valódi érzelmei helyett valami egészen elképesztő hazugságkonstrukciót alkot (ebben a szerepjátszásban olyannyira tehetséges, hogy ünnepelt színésznő is lesz egy csapásra), a többség pedig be is dől ezeknek az álarcoknak, ami csak még jobban hergeli narrátorunkat. Lassan, de biztosan elveszti saját kontúrjait is: „Nekem nincs arcom, nincsenek vonásaim, minden összemosódik rajtam, amíg ki nem festem magam; csak maszkjaim vannak, nincs is fejem.”

Hogy hová vezet egy ilyen pusztító személyiség szerepjátszása, milyen tragédiákat idéz elő – mindezt leírja Szabó Magda a maga páratlanul szép, húsbavágó, félelmetes mondataival, hogy csak nyeljük a könnyeinket és félünk. Magunktól.