Popper Péter nekem rém zavaros
pasi, a könyvei csapongóak, hanyagul idézget, ismételgeti önmagát, olykor egészen pontatlan
a tudása vagy pongyolán veti a szemünkre, hogy ostobák vagyunk, gyávák. Mixeli
a vallások, filozófiák, irodalmak tételeit és ebből csinál pszichológiát.
A Részemről mondjunk mancsot c.
állatos könyve szintén magán hordozza a fenti szinkretista vonásokat, előbb
kedves állatainak történeteit írja le (ami nyilván nagyon magával ragadó
lehetett, mert a könyvtári példányomból épp ez a nyomdai ív hiányzik), majd
néhány közismert (de persze mindig érdekes) állatviselkedés-lélektani
kísérletet (Lorenz, Köhler stb.) és persze vallásfenomenológia, valláslélektan,
amelyben elég meghökkentő kijelentéseket tesz az állati tudatról vagy az
állatok spirituális képességeiről.
Ezeken persze nem árt
elgondolkodni, s én mint aki együtt él több más fajbéli élőlénnyel (Buksi,
Mitze, KisPipi), elég jóhiszemű is vagyok, meggyőzhető. Igen, mintha Buksi
tényleg mosolyogna és Mitze is talán manókat fixíroz, amikor mereven egy pontra
szegezi a tekintetét, ahol én semmit sem látok. Ugyanakkor mindig is szkeptikus
voltam az embernek az állatokra (és egyáltalán szinte mindenre) vonatkozó
kijelentéseinek helytállóságát illetően, t.i. mennyire kerülhető ki az
antropomorfizmus csapdája.
Már ha csapda.
Már ha ki kell kerülni.
Popper nem sokat foglalkozik ilyen
ismeretelméleti kérdésekkel, még akkor sem, ha maga is idézi az empirista
tételt (semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzékekben), amit
helytelenül egy „német filozófusnak” tulajdonít (valójában Locke) és ezzel
együtt még ellentmondásosabb lesz a könyve.
Mindezek kissé bosszantó dolgok,
de a könyv anekdotázó stílusa miatt mégis olvastatja magát, ajánlom minden
állatbarátnak napos délutánokra.
-----------------------------------------
Drámai, komoly és
továbbgondolásra serkentő könyvet szavazott meg az olvasókörünk és noha én
Kesey Száll a kakukk fészkére c. regényéért lobbyztam, már csöppet sem bánom,
hogy végül Schlink A felolvasó c. könyvére esett a választás.
A narrátor Michael Berg, akit 15
éves fiúcskaként épp hányás közben pillanthat meg a gyanútlan olvasó. Berg
beteges, gyengécske és ráadásul kamaszodik. Az arcára száradt hányadékot Hanna
Schmitz, a 36 éves asszony mossa le, és hamarosan nem ez lesz az egyetlen
jótétemény, amiért a fiatal Berg köszönetet mondhat neki: az érett nő bevezeti
a szexualitás rejtelmeibe. Együttléteik hamarosan rituálissá válnak, amelyben
jelentős szerepet kap a felolvasás aktusa, elsősorban Berg kötelezői hangzanak
el (Schiller, Homérosz, Eichendorff, Tolsztoj) – Hanna mindig érdeklődve,
teljes átéléssel hallgatja. Kapcsolatunk természetszerűleg teli van
konfliktusokkal, veszekedésekkel és félreértésekkel, míg végül hirtelen, szinte
előzmények nélkül megszakad Hanna elköltözésével.
A második részben Berg ifjúkorát,
lelki defektusait ismerhetjük meg, izolálódását, melyet azonban nem kísér
sikertelenség, csak épp bensőséges kapcsolatot nem tud kiépíteni másokkal,
Hanna eltűnése komoly sebeket hagyott hátra. Berg jogásznak tanul, így kerül be
egy szemináriumra, ahol a második világháborús bűnösök ügyeit tárgyalják és így
találja magát szemben a vádlottak padján Hannával, akit mint egy női haláltábor
őrét vádolják. A per során kiderül, hogy Hanna a koncentrációs táborban is
olvastatott fel magának a rabokkal, amit egyértelműen kegyetlenkedésnek
bélyegeznek, de végső soron nem ezért ítélik el. Berg, aki mindvégig szemlélője
az eseményeknek és próbálja interpretálni Hanna korábbi és jelenlegi
viselkedését, egyetlen személyiséggé olvasztani azt, akit szeretett és akire
ugyanakkor neheztel, végül rádöbben egy olyan mély motivációra, amely ebből a
pontból ki is forgatja a regényt, az olvasót arra késztetve, hogy retrospektíve
végiggondolja, mit is jelentett a felolvasás, az írás és az irodalom Hanna
számára: Hanna ugyanis analfabéta. Innentől válik világossá, miért vesztek
össze durván egy írott üzeneten, miért simogatta vágyakozón Hanna a könyvek
gerincét és miért volt olyan zavart a per alatt, hisz magát a vádiratot sem
olvashatta el. Hanna ugyanis mélységesen szégyenli magát. Ez a mozzanat
számomra a legérdekesebb a történetben, ugyanis a könyv többféle szégyent is
bemutat: a fiatal fiú meztelen szégyenét, az apa szégyenét a fia előtt, akire
nem figyelt eléggé, a németek szégyenét a holokauszt miatt, a holokauszt utáni
német fiatal generáció szégyenét a szülők miatt. Ehhez képest Hanna szégyene
banálisnak tetszik, pedig szinte minden tettének, sőt felügyelőnővé válásának
is pusztán ez a kulcsa: elkerülni a lelepleződést. Szerintem Schlink ezt
zseniálisan oldotta meg („Amennyiben Hannát a lelepleződéstől való félelem
motiválta, analfabetizmusának ártalmatlan lelepleződése helyett miért
választotta a bűnöző szörnyű lelepleződését?”[1]).
A második részben is van felolvasás: az ítélet másfél órás felolvasása.
A harmadik részről nem írok, hogy
legyen valami meglepetés is, annyit elárulok, hogy ebben is van felolvasás, de
ezúttal indirekte, térben és időben is távol, csupán halvány mása a korábbi
erotikus és büntető felolvasásnak, ez a vezeklés-felolvasás.
Mindenkinek ajánlom ezt a
könyvet, elgondolkodtató, de nem emészthetetlen, Schlink stílusa pedig nagyon
szép, tiszta, egyszerű és drámai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése