Nagyvilág - Kína-szám

Miután megvolt a nagy kalandom Kao Hszing-csiennel (aki nekem csak Gao Sing-csen koreaiasan) igencsak vágyódtam a többi szövege után is, és mivel olyan nagy megtiszteltetésben részesültem, hogy megismerkedhettem a Lélek-hegy fordítójával, Kiss Marcellel, karácsonyi ajándékként egyenesen tőle kaptam meg a 2012. évi novemberi Nagyvilág számot, mely nagyobbrészt Gao írásokat tartalmaz. A kiadvány azonban nem várt meglepetéseket is hozott, ugyanis Gao művein kívül különleges atmoszférájú képeiből is került bele fotó illusztrációként, ráadásul a folyóiratot Ma Jian elbeszélésfüzére zárja, aki viszont nekem A tollnok óta igen jó barátom.

A Nagyvilág Kína-száma egy összefoglalóval nyit Kao Hszing-csien életéről, melyet A Tökéletes Adomány temploma c. elbeszélés követ. A történet egy mézesheteiben leledző nászúton lévő párról szól, akik ad hoc módon kiszállnak egy kisvárosnál a vonatból, és ott a Tökéletes Adomány templomának romjait látogatják meg. Az idilli képet nemcsak a kulturális értékek romlásának ábrázolása zavarja meg, de egy különös ágrólszakadt férfi érkezése, akinek a tökéletes adomány valószínűleg teljesen mást jelent. A történetben felsejlik a szakadék nemcsak a korszakok között, de a jelenkori társadalmi rétegek között is.

Az elbeszélést Gao előadása követi a 2000-es Nobel-díj átvételekor. Nagyon sokat töprengtem ezen a szövegen, sokszor volt bennem valamiféle plebejus ellenállás az olykor túl arisztokratikusan művészi ars poeticát olvasva, mely az író érzékenységét, az ábrázolás szabadságát, politikától való távolságtartását, vagy akár közönyét is hirdeti, mégis volt benne valami mélyen megindító. „Az irodalom nem más, mint az önmagára tekintő ember pillantása, amely a tudatosság egyre ragyogóbb fényével világít be énünk rejtelmeibe.” Szeretnék hinni a politikától független irodalom eszméjében, de tény, hogy Gao többek közt épp azért érdekes, ahogy kritizálja a maga finom eszközeivel korának kínai társadalmát és politikáját.

Az Egyszemélyes Biblia c. elbeszélés hangulatában és narrációs technikájában is emlékeztetett a Lélek-hegyre, több ponton feltűntek benne életrajzi elemek, nagy szerepet kap benne az intimitás, a fennálló hatalom jellemtorzító hatásának ábrázolása.

A részletet egy beszélgetés követi a szerzővel, melyben Gao világképe bontakozik ki, beszél a szükséges magányról, rafináltan megkerüli a gyerekkorára vonatkozó kérdéseket és elmagyarázza a saját metafizikus elképzelését Istenről, vagy amit ő dolognak nevez. Nagyon érdekes interjú!

A Gao-részt egy teljes, három felvonásos darab zárja, az Augusztusi hó, melyet az interjúban is említenek. A darab a csan (japán: zen, koreai: szon / 선) buddhizmus alapító atyjáról, Hujnengről szól, aki a darab szerint egy írástudatlan, kétkezi munkásember volt, de megvilágosodásra jut és a szerzetesrend legnagyobb megrökönyödésére, ő örökli meg a dharma-t. Ezután elmenekül a kolostorból, és a természetben él, de tanai mégis terjednek és tanítványok sereglenek köré. A darab különben ismerteti a csan buddhizmus legfontosabb vagy épp legpregnánsabb tanait és érveléstechnikáját, sajnos, ezek engem annyira nem hoznak tűzbe, nem úgy Határtalan Kincs, akinek a bánata határtalan és nem a bölcsessége, mégis jellemző módon ő volt a kedvenc szereplőm. A darabban különben posztmodern módon maga az író is szerepel, sőt a mű is.   

A folyóiratot egy igazi meglepetés zárja, Ma Jian (Ma Csien) Nyújts nyelvet! c, elbeszélésfüzére, mely olyan döbbenetes és megrázó, hogy bizony a kedves olvasónak komoly lelkierőt kell gyűjtenie, ha egy húzóra szeretné elolvasni ezeket az írásokat. (Ne tegye!) Nekem bevallom, nem is sikerült. A tibeti kultúrában járatosak már a címről megsejtik, hogy a helyszín Tibet lesz, és Ma Jian történeteiben szisztematikusan demisztifikálja Tibet olyan, nyugaton is, főleg filmekből (Kundun, Hét év Tibetben) ismert szimbólumait vagy épp rituáléit, mint amilyen az égi temetés, a sztúpa vagy a buddhista beavatási szertartás. Mindezt ráadásul teszi női sorsokon keresztül, az elbeszélésfüzér összekötő eleme ugyanis fiatal lányok keserves halála, vagy nehéz sorsa. Nem is próbálom meg körülírni, milyen megrázóak ezek az írások, különösen a Végső beavatás nem véletlenül kétértelmű című írást sirattam meg, mely egy fiatal szerzetes kislány tantrikus beavatásáról, majd haláláról szól.

Szeretném még egyszer nagyon megköszönni a fordító kedvességét, hogy ezt a számot elküldte nekem. Kiss Marcell ezúttal is kiváló munkát végzett, próza és dráma mellett vers- és dalbetéteket is fordított, elképesztő kreativitással és sokszínűséggel. Belekóstolva, milyen nehéz is ez a hivatás, minden elismerésem az övé. Remélem, a jövőben is sok-sok fordítással hozza közelebb hozzánk a kínai kultúrát.  

초머 모세: 헝가리 최초의 한국학 학자 북한을 만나다

Csoma Mózes nemrég megjelent Sövény Aladár életét, munkásságát és kutatásait feldolgozó könyvének Koreában is komoly sikere van. A kiadvány koreai nyelvű változatát teljesen meglepetésszerűen kaptam meg a szerzőtől, amit határtalan örömmel fogtam a kezembe. A könyv külső megjelenésre teljesen más, mint az ELTE gondozásában kiadott magyar nyelvű változat, a koreai kiadás műnyomó papírra készült, így a képek szebben látszanak, a törzsszöveg több, rövidebb fejezetre tagolódik, ezen kívül pedig egy mutató is gazdagítja a kötetet.

A tartalomról nem írok bővebben, hisz természetesen a magyar nyelvű változatot követi, azonban nem mondhatnám, hogy teljesen, pontról pontra fedi egymást a két szöveg. A koreai nyelvű könyv kicsit bővebb, és ezt a kibővítést csak részben indokolja, hogy a szerző a magyar irodalomban és történelemben kevésbé jártas koreai közönségre van tekintettel. Így gazdagabb a lábjegyzet-apparátus, hisz a magyar irodalom jeles alakjaihoz, vagy a délen kevésbé ismert észak-koreai személyiségekhez is készült lábjegyzet, de egyes jelenségekhez is íródott kiegészítés (például a tormához^^). Ezek a jegyzetek különben nekem is sok újdonságot tartogattak, így például az úttörővasútról, vagy a szerző és Mártonfi Ferenc kapcsolatáról koreaiul tájékozódhattam először. A jegyzeteken kívül a könyv törzsanyaga is bővült, így például külön fejezet kapott az a fotó is, melyen Sövényék Észak-Koreában amerikai katonákkal fotózkodnak a határon, az ötvenes évek irodalmáról szóló részbe bekerült Szor Dzsong-sik (설정식), és meglehetősen bizarr anekdoták színesítik Han Szor-ja budapesti látogatását. A magyar kiadásban szintén nem szerepelnek az észak-koreai kiadású 조선력사상식 vonatkozó részei, melyek Sövény történelmi kutatásai kapcsán kerülnek megemlítésre. A könyvbe különben több kép is került, így Sövény Aladár első levele felségéhez, vagy táncoló lányokat ábrázoló észak-koreai életkép, illetve könyvborító fotója.

És hogy milyen volt olvasni? Bevallom, féltem attól, hogy nagyon nem fogok érteni belőle semmit, különösen, hogy ez volt az első tudományos, történeti jellegű koreai nyelvű könyv, amit olvastam. Természetesen többször is elveszítettem a fonalat, de végig mellettem volt a magyar nyelvű változat is, és nem mondhatnám, hogy annyira bonyolult lett volna, hogy ne gyönyörködtessen, és ne kössön le teljesen. Nagyon élveztem a könyv elegáns, kifinomult stílusát, ragadt is rám jó pár olyan szerkezet, amit mindenképp sűrűbben szeretnék használni az írásaimban (pl. N을 배경으로, vagy 은/는 셈이다 stb.). Különösen káprázatosak lettek Sövény leveleinek fordításai, melyet a szerző két stílusban fordított, 하소체 stílusban a feleségének, és 하요체 stílusban a családjának. A könyv nagyon tanulságos volt olyan tekintetben is, hogy sok kifejezést megtanultam, melyek kiadványszerkesztéskor vagy tanulmányíráskor nagyon jó szolgálatot fognak tenni (pl. forrás, idézett mű, a szerző megjegyzése stb.).

Szeretném még egyszer megköszönni Csoma Mózesnek ezt a nagylelkű ajándékot.

Gao Xingjian: Lélek-hegy

Az olyan regényeknek, melyek egyes szám második személyt használnak, mindig erőteljesen ellenállok. Teszem ezt felháborodva annak tudatában, hogy én pontosan tudom, ki vagyok, tudom, hogy enyém a kényelmes olvasói szerep, kérem Gao úr, ne tegyen fel engem semmilyen távolsági buszra, ne zötyögtessen 12 órát a kínai délvidék buktatókkal teli útjain és ne akarja, hogy a Lingshanra, vagyis a lélegzet-lélek hegyére induljak. A szerző azonban nem ismer határokat én és te között, ami olykor ő-ként lesz elbeszélve, ugyanakkor mégsem leszünk sosem mi, ezzel is fityiszt mutatva azoknak, akik a nagy katarzist várják a Lélek-hegy (灵山) tetején, ti. az egyesülést. Nincs olyan. A Lélek-hegy nagyon hideg, jeges, havas, és a legnagyobb vágy, ami betölt ebben a fehér, fullasztó térben az, hogy „háttér legyek, háttér, melynek nincs különösebb jelentése”. És hogy mi mindenhez háttér? Kína történelméhez, az irodalomhoz, a kulturális forradalom pusztításához, a nők magányához, a tüdőrákhoz, ami csak egy árny a röntgen-felvételen, tudatunk árnya, ahogy talán minden más is. Vagyis háttér valaminek, amit ugyan el lehet beszélni, de érteni sosem, a legüdvösebb, ha úgy teszünk, mintha lenne egy titokzatos szem, ami mindent egyben tart, és mi is tegyünk úgy, mintha értenénk mindent.  

A saját definíciója szerinti nem-regény (72. fejezet) a filozófiai eszmefuttatások mellett nagyon sok érdekes és megrázó történetet tartalmaz. Elmeséléseket olvashatunk Kína eldugott vidékein élő népcsoportjainak idős asszonyaitól, férfiaitól, akiket mitikus köd vesz körbe, régi rítusokról beszélnek, ősi dalokat énekelnek, hajdanvolt tárgyakat mutatnak be, és történeteket az elbeszélő én/te családjáról, öngyilkosságokról, küszködésekről, és leírásokat a nagy Jangce-menti túráról, mely több ponton is egyszerűen elvész, megfeneklik, hogy aztán megint búvópatakként folytatódjon a történet, mintha nem hagytuk volna a szerzőt elveszve egy misztikus erdő vastag ködébe burkolózva. Emellett az utazás egy pontján megjelenik a nő, ezzel együtt a nők is, akik valahogy mindig fárasztóak az elhagyatottságukban, és akiket valahogy mindig el is kell hagyni, de a történeteik mégis sajátos, melankolikus színfoltot hagynak azon a tusrajzon, ami a regény.

Mert ez egy tusrajz, odavetett tintapacák, melyekből olykor csak a képzeletünk formál jelentést, és melyek csak azért kapcsolódnak össze képpé, vagy épp a Lélek-hegy című alkotássá, mert ott az a bizonyos háttér, ami ugyan nem jelent semmit, mégis túlmutat önmagán azzal, hogy kapcsolatba hoz eseményeket. Még ha ennek tanulsága nincs is a szerző szerint, aki persze téved. De ez a szerzők luxusa.

Én viszont olvasó vagyok, és pontosan tudom, mit akar mondani Gao, és én olyan kényelmesen gázolok a Lélek-hegy havában, mintha sosem lettem volna biztosabb önmagam önmagaságába.

Így.

(Mivel mostanában a fordítással foglalkozom, a könyv olvasása közben nagyon sokszor járt a fejemben Kiss Marcell, aki eredetiből fordította a szöveget, és olyanokat talált ki, mint a „levesesen ragyogó holdvilág”, ráadásul a próza mellett nagyon sok versbetétet is le kellett fordítania. Szerintem lenyűgöző munkát végzett, a regény minden pontján érezhető nemcsak a szakértelme, és kompetenciája, de a fordítói szenvedélye és kreativitása is.)

김재진: 엄마냄새

엄마냄새, vagyis anyaszag. Gondolnánk, hogy a kis, szép kivitelezésű, gazdagon illusztrált kiadvány az anyasággal, anya-gyermek meghitt kapcsolatával foglalkozik, de aki ilyen reményeket dédelget, csalódni fog. A kötetet egytől egyig igen melankolikus, sok helyen meditatív hangvételű szövegeket tartalmaz, szomorú vagy egyenesen tragikus sorsú emberek érzelmi állapotairól, magányos gondolatairól, és ezek egy része valóban az anyák szenvedéseihez köthető. Van haldokló gyermek utolsó levele, mellyel reményt kíván adni az itthagyottaknak (우리가 잊고 있는 행복), amerikai mostohaszülőknek örökbe adott gyermekek szétválasztása a reptéren (신발 한 짝), testileg és lelkileg sérült emberek történetei (침묵, 엄마 생각).

Nagyon sok novella a magányos várakozás élményét dolgozza fel (기마림), várakozás az apára, aki elhagyta a családot (녹지 않는 눈사람) vagy az anya levelére (엄마냄새). Több novella a természet értékeinek fontosságát hangsúlyozza, így a túlzott favágás következtében eltűnő madár-élőhelyekét (휘파람), vagy figyelmeztet minket, hogy a csöndes meditáció, a természettel és az önmagunkkal való találkozás helyének felszámolódásával megszűnhet egy sajátos viszony is, mely az élet mélyebb megismerésére sarkall, és gyógyhatású a meggyötört lélekre (겨울강 이야기). A szerző különben előszeretettel él a megszemélyesítés eszközével, több novellában is életre kelnek tárgyak, játékok, esőcseppek, a befagyott folyó vagy épp egy tölgy, ettől nagyon misztikus hangulatúak ezek a szövegek.

Mindazok ellenére azonban, hogy a novellák szomorúak, és szereplői mind mély sebeket hordoznak, - bizony nem egyszer morzsoltam el könnycseppet a kis könyv olvasása közben -, mégsem mondanám ezeket a szövegeket kiábrándultaknak, vagy lemondóaknak. Sokkal inkább azt hangsúlyozzák, hogy a környezetünkben lévő emberek hordozhatnak komoly terheket, vagy küszködhetnek olyan lelki és testi bajokkal, melyek fölött felületes szemlélő átsuhan, vagy akár el is fordul ezektől, de mindannyian várunk valamire, egy meghatározó élményre, egy gondolatra, egy elsöprő érzelemre, vagy épp valakire, egy anyára, egy apára vagy egy kedvesre, és ebben a várakozásban egyek vagyunk.

Szeretném még egyszer megköszönni Nádudvari Jánosnak és kedves feleségének, 김희선-nak a könyvet, mellyel megleptek a nyáron. Köszönöm szépen!^^