Az olyan regényeknek, melyek egyes szám második személyt
használnak, mindig erőteljesen ellenállok. Teszem ezt felháborodva annak
tudatában, hogy én pontosan tudom, ki vagyok, tudom, hogy enyém a kényelmes
olvasói szerep, kérem Gao úr, ne tegyen fel engem semmilyen távolsági buszra,
ne zötyögtessen 12 órát a kínai délvidék buktatókkal teli útjain és ne akarja,
hogy a Lingshanra, vagyis a lélegzet-lélek hegyére induljak. A szerző azonban
nem ismer határokat én és te között, ami olykor ő-ként lesz elbeszélve,
ugyanakkor mégsem leszünk sosem mi, ezzel is fityiszt mutatva azoknak, akik a
nagy katarzist várják a Lélek-hegy (灵山) tetején, ti. az egyesülést. Nincs olyan. A
Lélek-hegy nagyon hideg, jeges, havas, és a legnagyobb vágy, ami betölt ebben a
fehér, fullasztó térben az, hogy „háttér legyek, háttér, melynek nincs
különösebb jelentése”. És hogy mi mindenhez háttér? Kína történelméhez, az
irodalomhoz, a kulturális forradalom pusztításához, a nők magányához, a
tüdőrákhoz, ami csak egy árny a röntgen-felvételen, tudatunk árnya, ahogy talán
minden más is. Vagyis háttér valaminek, amit ugyan el lehet beszélni, de érteni
sosem, a legüdvösebb, ha úgy teszünk, mintha lenne egy titokzatos szem, ami
mindent egyben tart, és mi is tegyünk úgy, mintha értenénk mindent.
A saját definíciója szerinti nem-regény (72. fejezet) a
filozófiai eszmefuttatások mellett nagyon sok érdekes és megrázó történetet
tartalmaz. Elmeséléseket olvashatunk Kína eldugott vidékein élő
népcsoportjainak idős asszonyaitól, férfiaitól, akiket mitikus köd vesz körbe,
régi rítusokról beszélnek, ősi dalokat énekelnek, hajdanvolt tárgyakat mutatnak
be, és történeteket az elbeszélő én/te családjáról, öngyilkosságokról,
küszködésekről, és leírásokat a nagy Jangce-menti túráról, mely több ponton is
egyszerűen elvész, megfeneklik, hogy aztán megint búvópatakként folytatódjon a
történet, mintha nem hagytuk volna a szerzőt elveszve egy misztikus erdő vastag
ködébe burkolózva. Emellett az utazás egy pontján megjelenik a nő, ezzel együtt
a nők is, akik valahogy mindig fárasztóak az elhagyatottságukban, és akiket
valahogy mindig el is kell hagyni, de a történeteik mégis sajátos, melankolikus
színfoltot hagynak azon a tusrajzon, ami a regény.
Mert ez egy tusrajz, odavetett tintapacák, melyekből olykor
csak a képzeletünk formál jelentést, és melyek csak azért kapcsolódnak össze
képpé, vagy épp a Lélek-hegy című alkotássá, mert ott az a bizonyos háttér, ami
ugyan nem jelent semmit, mégis túlmutat önmagán azzal, hogy kapcsolatba hoz eseményeket.
Még ha ennek tanulsága nincs is a szerző szerint, aki persze téved. De ez a
szerzők luxusa.
Én viszont olvasó vagyok, és pontosan tudom, mit akar mondani
Gao, és én olyan kényelmesen gázolok a Lélek-hegy havában, mintha sosem lettem
volna biztosabb önmagam önmagaságába.
Így.
(Mivel mostanában a fordítással foglalkozom, a könyv olvasása
közben nagyon sokszor járt a fejemben Kiss Marcell, aki eredetiből fordította a
szöveget, és olyanokat talált ki, mint a „levesesen ragyogó holdvilág”,
ráadásul a próza mellett nagyon sok versbetétet is le kellett fordítania.
Szerintem lenyűgöző munkát végzett, a regény minden pontján érezhető nemcsak a
szakértelme, és kompetenciája, de a fordítói szenvedélye és kreativitása is.)
