Földes Jolán nevére egy
Könyvjelzőben bukkantam, Vámos Miklós fejtegette, mennyire elfelejtették ezt a
regényt, és milyen csúnyán kivetette a (férfi)kánon magából ezt az 1936-ban
külföldön olyannyira népszerű, díjnyertes alkotást. Nos, elég irritáló volt,
hogy kiadásomban (Új Idő Könyvek) az előszó vitatni igyekszik a könyv értékeit.
Szakonyi Károly egyszerűen lelektűrözi és képtelen magyarázatot találni a
regény népszerűségére, egyenesen titokzatosnak titulálja („Sem a téma, sem a forma
nem indokolja a szenzációt.”), szerinte nyilván azzal okolható a népes
olvasótábor, hogy a szöveg nem állítja szellemi kihívások elé az olvasót.
(Vagyis érezzük szellemi retardáltnak magunkat, ha tetszik?)
Nos, elárulom én egyáltalán nem
találtam sem felszínesnek, sem bájosnak a könyvet, egészen egyszerűen egy jól
megírt, túlzásoktól mentes, olvasmányos regény komoly témáról.
A történet a két világháború
közötti Párizsban játszódik, ide emigrál a munkahiány miatt élhetetlenné vált
Magyarországról az öttagú Barabás-család, akik a sikátorszerűen szűk Halászó
macska uccájában kapnak szállást. Mint hamarosan kiderül, a kis szálloda az
emigránsok igazi olvasztótégelye, van itt orosz, lengyel, spanyol, olasz, német
és nemcsak a nemzetiségek találkoznak itt, hanem politikai nézetek (anarchizmus,
nemzetiszocializmus, kommunizmus, pacifizmus) és társadalmi osztályok is. A
csodás az, hogy mindez jól megfér egymással a kis utca bisztrójában, mert
szereplőinket összeköti az idegenlét, a honvágy és a várakozás, hogy
visszatérhessenek. Nagy erénye ugyanakkor a könyvnek, hogy bár honvágyról esik
szó, de nem álszent és nem tobzódik az önsajnálatban, Barabásék egészen jól
boldogulnak, gyermekeik pedig megtartják francia állampolgárságukat.
Legkedvesebb szereplőm Bargyihinov bácsi és Klári, a legifjabb Barabás-lány,
egyikük igazi sztoikus, bölcs ember, aki igyekszik kiegyensúlyozni az
ellentéteket, Klári pedig egy talpraesett, beszólogatós lány, aki kezdeti
morcossága után egészen elképesztő határozottságot árul el.
A regény központi alakja mégis
inkább Annus, aki tizenhárom évesként, szerény francia nyelvtudással mint
háziasszony kezdi életét az új országban, később azonban varrást, szabászatot
tanul és igen előkelő szalonok szabásznője lesz, később vezetői pozícióba is
kerül. A politikai és történelmi viszonyok, a gazdasági világválság, majd a
második világháború azonban magyarellenes hangulatot hoz magával, Annus és apja
Argentínában kötnek ki, hiába azonban az egzotikum és a gyors meggazdagodással
kecsegtető pletykák, keserves másfél év telik el nélkülözésben és betegségben. Végül
visszatérnek a kis utcába, ez válik otthonukká. A szerelem is fölbukkan Annus
életében, előbb az orosz Vaszil iránt táplál gyengéd és viszonzatlan
érzelmeket, majd Pista rántja örvénybe, aki egy igazi bájgúnár és persze
méltatlan Annus kegyeire, mégis vonzást gyakorol a lányra, talán épp
alávalóságával. A történet vége nyitva marad, az ekkor még mindig facér Anna
nem tudjuk, hogy fog dönteni két lehetséges jelölt között, nekem úgy tűnt, hogy
alakjához örökre valamiféle magány tapad, levakarhatatlanul.
Egyedül a stílust volt nehéz
megszoknom ebben a könyvben, Földes szinte végig jelen időben mesél, ami
darabossá teszi a szöveget, nyilván ezért sütötték rá a riportregény billogot,
noha szó sincs riportról, akkor már inkább szociográfia.
Összességében egy jól megírt,
igazán francia-szagú regény, kevés nyavalygással, remek szereplőkkel.
--------------------------------
Olykor úgy érzem, nem szabadna
újraolvasnunk kamaszkorunk kedvenceit, mert olyan sokat változunk, formálódunk,
hogy korábbi, merészen kultikusnak billogozott könyveink fölött tűnődve
értetlenkedünk: mi is volt ebben anno olyan döbbenetes, olyan atomi? Valahogy
így vagyok most imádott kultregényemmel, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére c.
szövegével, merthogy folyton bosszankodtam fölötte.
Az persze világos, hogy a nyers
társadalomkritika eszelősen jó benne, ahogy görbe tükröt tart az amerikai
álomnak egy pszichiátriai osztály képében, ahol egészen szadisztikus
módszerekkel törik meg az amúgy is ingatag személyiségeket, porig alázzák azt a
kevés öntudatot, amelyet ezek a problémás, bénult, de ugyanakkor rém
mulatságos emberek igyekeznek megtartani, megerősíteni. A főhős, McMurphy egy
torz Krisztus-figura, aki a férfiasság/tökösség megtestesítője és egyszerre
játssza a bomlasztó szerepét azzal, hogy felrúgja a biztonságos és jól
megszokott házi rendszabályzatot, de egyben erősíti, gyógyítja is a „betegeket”
azzal, hogy kirángatja őket pszichotikus nyomorukból, és újra emberré teszi
őket. Ellenpólusa Ms Ratched, a vaskezű Főnéni, aki mindent megtesz azért, hogy
pácienseit továbbra is kalitkába zárja, elnyomja, vagy ahogy McMurphy
fogalmazza meg, kasztrálja őket és természetesen, elsősorban vörös, szőrmók
hősünket kívánja megtörni.
A történet narrátora különben egy
óriásira nőtt indián, Bromden, aki így második olvasásra sokkal jobban tetszett,
mert múltidézései, hallucinációi az Üzemről, a Gépezetről sokkal többet mondtak
most, mint húszévesen, amikor még azt gondoltam, nincsenek ilyen láthatatlan
kis huzalok a falakban, amivel igazgatni lehet másokat hatalommal.
Viszont rémesnek találtam, hogy a
könyv tobzódik a szexizmusban, ez például tíz éve nem tűnt föl. Hogy Ms Ratched
maga a megtestesült gonosz, aki kisszerű, hatalomvágyó és ultrakonzervatív,
ehhez kétség nem fér, de Kesey ennek okát egyértelműen abban látja, hogy
elfojtja szexualitását (McMurphy folyton a nagy melleivel húzza és párharcukat
egyértelműen szexuális aktusként, viadalként emlegeti), ezt különben egy fiatal
lánnyal mondatja ki, aki szerint „…minden hajadonnak maradt ápolónőt el kellene
bocsátani, ha a harmincötöt elhagyta.” Az is kiderül, hogy a férfi ápoltak
legtöbbje nők miatt vonult be az intézetbe, vagyis matriarchális elnyomás
áldozatai, egyikük dadogással küszködik, mert az anyja domináns, másikuk
betegesen féltékeny és kisebbrendűségi komplexusa van a feleségével szemben. A
könyvben a nők: mellek és muffok, fapinák vagy kurvák, festett körmeik
vércsöppek és ha megtartják saját nevüket férjezettként, egy egész indián
törzset ítélnek halálra – kissé erős, nem?
-----------------------------------------
Holdasszony, a „szép asszonyok”
egyetlen erkölcsös életet élő tagja, a Hszi-men Csing ház pusztulását követően
hű szolgálóival bolyong az amúgy is fölbolydult, tatárjárásoktól feldúlt
Kínában. A regény az ő szenvedésein, fia elvesztésén keresztül igyekszik
bemutatni, hogy a korábbi bűnös életvitelért hetedíziglen is meg kell bűnhődni,
még azoknak is, akik csak passzívan eltűrték a „gazdag ház” orgiáit. Végül
Holdasszony buddhista szerzetes lesz, fiát is visszakapja, és mindenki átlibeg
a Nirvanába, szóval az erények, a vezeklés szintén megkapják jutalmukat.
Sokkal érdekesebb a Holdasszony
történetébe ágyazott Ezüstváza sztorija, aki nem más, mint a korábbi „szép
asszonyok” közül a csalfa, cselvető Ping asszony reinkarnációja, így bizony ő
egy virágudvarban (kéjtanya) köt ki és borsos áron kínálgatja szüzességét.
Hszi-men Csing reinkarnációja is feltűnik egy vak fattyú képében, de ő végig a
háttérben marad, és egy betegség végez is vele.
Összességében nem voltam
elragadtatva a könyvtől, de a kínai világ ábrázolása most is magával ragadó
volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése