Az életbölcsesség talán a
filozófia legnépszerűbb műfaja, közvetlenül vagyunk érintve, hisz kit ne
érdekelne, hogyan lehet boldogan élni, milyen a helyes viselkedés, ha mások az
agyunkra mennek, vagy hogyan készüljünk a jó halálra. Csakhogy az efféle
észosztásokkor nem árt, ha mentorunk kellemes, jóakaratú ember, aki igyekszik
kellőképp diszkréten megmondani a tutit, ezért is olyan népszerű talán Seneca.
Nem úgy azonban imádott filozófusom, a jó öreg Schopenhauer, aki már az első
oldalakon igyekszik elriasztani olvasóját, és mint fő művében, A világ mint
akarat és képzetben, előbb néhány olvasmányt ajánl tanulmányozásra, a jobb
megértést elősegítendő (természetesen magát ajánlja, esetleg Kantot).
Dörzsölt lévén, nem tántorított
el a keresetlen hang, tovább olvastam Arthur szövegét és mondhatom, a műfaj
egyik gyöngyszeme ez. Schopenhauer előbb az ember egyéniségének elsőrendű
fontosságáról értekezik, szerinte ugyanis a jellem, a vérmérséklet adott és meg
nem változtatható, csak a nagyon kivételes szorgalommal megáldott embereknek
sikerülhet magukat racionális módon idomítani. A legboldogtalanabb az az ember,
aki folyton ki akar bújni önmagából és képtelen elfogadni személyiségét.
Schopenhauer, Epiktétoszhoz hasonlóan, azt tanácsolja, hogy mindig érjük be
önmagunkkal és igyekezzünk csak olyan dolgokhoz ragaszkodni, ami tőlünk függ,
mi magunk lehetőleg ne függjünk semmitől és senkitől. Oldalakon keresztül
olvashatunk a magány apoteózisáról és filozófusunk szenvedélyes szavakkal
ostorozza a társaságot, mondván ott csakis haszontalan, lapos, üresfejű emberek
gyülekezhetnek. Legjobb, ki se mozdulni és kutyát tartani (Schopenhauer nagy
kutyabarát volt, ő hozta divatba a pudlit). Legfontosabbnak tartja az egyéniség
kibontakozására a függetlenséget és a szabad időt, amit persze csak kevesen
tudnak hasznosan eltölteni („Mert mindenkinek annyit ér a szabad ideje,
amennyit ér ő maga. ”).
Az ember szerepéről szóló fejezet
már a társas kapcsolatokat boncolgatja és az ehhez kapcsolódó fogalmakat, mint
pl. a büszkeség, becsület, bátorság, rang, dicsőség. Lenézi a konvencionális,
de valódi értékeket nem tükröző elismeréseket és kárhoztatja a párbajt.
Természetesen, a nőkről nem sokat ír, de mégis szentel nekünk egy bekezdést a
női becsületről kijelentve, hogy az egész bolygó nőnemű egyede kollektív
összeesküvésben a férfiak ellen tör, de hát mi mást is tehetnénk, ha egyszer
alacsonyabb rendűek vagyunk. Grrrr.
Sokat kesereg azon, hogy a
remekműveket csak később ismerik fel és tesz néhány szurka-piszka megjegyzést
kortársára, Hegelre (ki nem hagyná!), aki jóval népszerűbb volt, mint ő és ezt
bizony nehezen viselte, de az efféle megkésettséget mindenképp a kiválóság
jeleként veszi.
A Parainesisek és maximák fejezetben
rövidebb eszmefuttatásokat olvashatunk általában az emberi életből vett
gondokkal, többnyire ezek sztoikus tűrésére biztat minket. Igyekezzünk mindig
feltárni az okokat és a már megtörtént, rossz döntések felett ne keseregjünk,
hanem vonjuk le a konzekvenciákat. A két legrosszabbat, ti. a fájdalmat és az
unalmat, igyekezzünk elkerülni, mert öregségünkben e kettő állapot lesz a
domináns. Fokozzuk le igényeinket és ha már birtoklunk valamit, akkor se
kerüljünk függésbe tőle, mert bármikor elveszíthetjük.
Ilyen és ehhez hasonló
okosságokat olvashatunk Schopenhauer életbölcseletében, s habár erősen fanyar a
stílusa, mégis érdemes önvizsgálatot tartani vezetése mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése