Nem csodálom, hogy Náfiszi iráni
„lányai” szerették ezt a könyvet, Henry James Daisy Millerét, mert elbűvölő figura, aki ellenáll mindenféle
értelmezési kísérletnek, életteli, pimasz és végtelenül szabad. Meg is lesz a
következménye.
A röpke történet (kisregényről
van szó) Svájcban kezdődik, narrátorunk a merev, angol úriember, Winterbourne,
épp megismerkedik a hiperaktív, mindössze kilenc éves Randoph-fal, akinek
csodaszép, elegáns, formás nővére Daisy Miller, rögtön felkelti a férfi
figyelmét. Daisy egészen elképesztő jelenség, folyton igazgatja ruhája redőit,
mozdulatai, mint egy előkelő dámáé, ugyanakkor egy fél órányi csevegés után nem
átall összeütni egy kirándulási tervet újdonsült ismerősével. Winterbourne-nek
nem kis fejtörést okoz, miként értelmezze Daisy szabadosságát, oldalakon
keresztül elemzi, pro és kontra, mit miért is csinál szépséges ismerőse, hol a
tisztességes, hol a közönséges skatulyába igyekszik belegyömöszölni, de Daisy –
követve vágyait, fittyet hányva a szájtáti, sznob társaság elutasítására –
folyton kicsusszan az értelmezési hálóból. Azt hiszem, ha Winterbourne kicsit
őszintébb lenne magához, beláthatná, hogy fél ettől a szabad, amerikai,
individualista lánytól, aki nem hagyja magát megkötni régi formáktól, aki
szinte soha sem jön zavarba és aki valójában szerfelett élvezi azt a nomád
életet, amit európai körútnak hívnak. Egy alkalommal így replikázik
Winterbourne-nek: „Nem tűröm, hogy egy férfi parancsolgasson, vagy
beleavatkozzon abba, amit csinálok.”
Narrátorunk pár hónap múlva
Rómában látja viszont Daisy-t, aki korábbi közvetlen életstílusát folytatja, az
olasz férfiak nem kis örömére, kap is egy állandó udvarlót Mr. Giovanelli
személyében, akivel remekül érzi magát és igyekszik tudomást sem venni arról,
hogy kiközösítette a társaság. Daisy egészen tüneményes, magasról tesz a
közösség ítéletére, akik rendellenesnek bélyegzik – hisz valójában az is:
mindenféle rend ellen van, különösen az előítéletek, a sémák ellen. Sokáig
azonban ő sem állhat ellent a nyomásnak és itt most sejtelmesen elhallgatok.
Szólni kell még James pazar
stílusáról, olyan finoman ironizál, hogy folyton csak azt vettem észre, bazsalygok
az orrom alatt, miközben az európai társaságot vagy az örökös migrénben
szenvedő, csökött Mrs. Costellót festi, Winterbourne nagynénjét. Aki kedveli a
pszichológiai finomságokat, a klasszikus (kis)regényeket, a Becky Sharp-hoz (Hiúság Vására) hasonló, fifikás nőket,
feltétlenül olvassa el.
-----------------------------------------
Káprázatos, ragyogó,
lélegzetelállító regény a Solaris – szerintem ezt már sokszor és sokhelyütt
leírták. Engem ugyanis teljességgel elbűvöl az ötlet, hogy létezhet világ,
objektum, Isten, amely ügyet sem vet az emberre, vagy legalábbis ellenáll az
ember megismerési kísérletének. Ilyen regény, nagy kedvencem, A. C. Clarke
Randevú a Rámával c. sci-fije, de talán Lem Solarisa ezt is fölülmúlja, mert az
izgalmas történet mellett számos filozófiai, tudományos és pszichológiai
kérdést feszeget.
A történet narrátora Kris Kelvin,
a Prométheusz űrhajóról érkezik a Solaris bolygó állomására, hogy ellenőrizze a
munkálatokat. A Solaris egy misztikus bolygó, különös, cseppfolyós anyag
hullámzik végig felületén, melyben hosszú völgyek és hullámtaréjok képződnek,
sőt időnként kinyúlva az óceánból szálak húzódnak az ég felé vagy egészen
különleges ú. n. mimoidokat épít önmagából, melyek torz emberi építményekre
hasonlítanak. A Solaris felszínének folyton mozgó, folyton változó anyaga - úgy
tűnik - öntudattal bír, sőt sok más rejtélyes képességgel, hisz a két Nap által
meghatározott gravitációs pályáját is módosítani tudja, mondhatni a saját útját
járja. A bolygóval foglalkozó solaristák számtalan elméletet állítottak fel a
planétával kapcsolatban, Lem kiválóan ábrázolja a tudományok (tudományos
forradalmak) kialakulásának kísérőjelenségeit, a diszciplína oldalhajtásait
(pl. a Solaris egy rákos bolygó vagy maga Isten), a tudományos alapművek
létrejöttétől, a kutatások indításától a megtorpanásig, a szakadásig
(konzervatív és metafizikus elméletek kibontakozása), egészen a fásultságig és
a közönyig, ahol feladják a megismerést. Számomra ezek a részek voltak a
legizgalmasabbak, mert sokat elárultak a tudományos kutatások problémáiból,
vagyis hogyan közelítsünk úgy egy tárgyhoz, élőlényhez, hogy közben objektívek
maradhassunk? Különösen, ha a bolygó egészen sokkolóan reagál a vizsgálatokra,
ugyanis a Solarison állomásozóknak egyre-másra vendégei érkeznek, mégpedig
saját eltemetett múltjuk egy darabkája elevenedik meg egy olyan személy
képében, melyhez traumák kötődnek. Ezek a vendégek azonban, így például hősünk
öngyilkosságba menekülő felesége, Harey is, pusztán az emlékekből állnak,
tudatuk zavaros és olykor elképesztő, félelmetes dolgokat művelnek.
Kelvinnek így nemcsak tudományos
és filozófiai gondokkal kell szembenéznie, de saját tudattalanjában eltemetett
pszichózisaival is meg kell birkóznia úgy, hogy közben végig az őrület határán
egyensúlyozik. Nagyjából az derül ki a sok töprengés közepette, hogy a Solaris
épp azért lesz megismerhetetlen, mert reagál az emberi tudatra, vagyis csakis
emberarcú anyag (valójában önmaguk) lesz a kutatók kezében, nem pedig objektív
matéria. A Solaris így alakít ki kapcsolatot, az ember pedig úgy tűnik,
képtelen elviselni ezt a fajta találkozást (önmagával).
Végül is a regény végkicsengése
tekinthető optimistának is, mert Kris reményének ad hangot („Nem tudok semmit,
de rendíthetetlenül hiszem, hogy a kegyetlen csodák ideje nem múlt el.”) –
tehát a nemtudás lehet reménykeltő.
Csodálatos, felülmúlhatatlan,
megkerülhetetlen és mély regény, mély, mint az óceán.
---------------------------------------------
Nekem Iránról mindig egészen
sztereotipikus elképzeléseim vannak: csadoros nők, szakállas férfiak, iszlám
szigor – ilyesmik. Aztán olvastam a Persepolis-t, ami egy klassz képregény és
számomra reveláció értékű volt mindaz, amit megtudtam az iráni történelemről és
az iráni életről (tök jó, hogy ezt nem kell leírnom, mert ’egy ember’ megtette a
blogjában: http://konyvekplusz.blogspot.com/2009/06/marjane-satrapi-persepolis.html).
Kiderült, hogy imádják Michael Jacksont és a Doorst, rajonganak a jó filmekért
és Azár Náfiszi A Lolitát olvastuk
Teheránban c. könyvéből arra is fény derül, hogy mennyire élvezik az angol
irodalmat és két pofára zabálják a kávés fagyit.
A könyv valójában Náfiszi, egy
angol irodalmat tanító értelmiségi nő emlékirataiból áll össze, négy fejezetét
négy legkedvesebb írója köré tematizálja: Nabokovhoz, Fitzgeraldhoz, Henry
Jameshez és Jane Austenhez. Náfiszi az Iráni Iszlám Köztársaság megalakulása
után, feladva állását, egyfajta olvasókört szervez, melyen angol/amerikai
regényeket tárgyal hét tanítványával, beszélgetéseikből az izgalmas
interpretációk mellett az iráni nők és értelmiségiek szörnyű sorsa, rettegéssel
teli hétköznapjai is kikerekednek, a könyv mégsem panaszkönyv, s bár sokszor
elpityeredtem, valahogy mégis reménykedő/keltő a vége.
Az első fejezet még a Köztársaság
előtti liberális időkre emlékszik vissza, amikor szabadon hozzáférhetőek voltak
a nyugati irodalom gyöngyszemei, kendő nélkül járhattak a nők, az egyetemen
koedukált csoportokban tárgyalhatták meg olvasmányaikat a hallgatók, és nem
kellett lépten-nyomon attól tartani, hogy egy kikandikáló hajfürt miatt
megvesszőznek vagy szüzességi vizsgálatok sorának vetnek alá. Az olvasókörön
minden nő megszabadul kötelező ruhadarabjaitól, „színekben törnek ki” és
megalkotják a maguk Woolf-i saját szobájukat – engem nagyon megragadott ez a
bizalmas légkör, hasonlított a mi olvasókörünk estjeire. Ezek az órák jelentették
a lányok és Náfiszi számára is a határtalan szabadság lehetőségét egy olyan
országban, amely minden választási lehetőségtől megfosztja polgárait, ahol a
filmek főcenzora vak (hangfelvételről cenzúráz) és ahol a gyerekek kényszeresen
jelentenek szüleiknek illegális (erotikus) álmaikról. (Minden, amit Iránról
olvastam ezekről az időkről Orwell és Zamjatyin disztrópikus világát juttatta
eszembe.)
Egészen meghökkentő volt, hogy az
iráni nők egy percig nem botránkoztak meg Nabokov Lolitáján (emlékszem, hogy nálunk sokan nem voltak hajlandók
elolvasni, szerintem álszeméremből), talán mert náluk épp akkoriban kilenc év
volt a házasodási korhatár, így a tizenkét éves Lolita elrablása annyira nem
volt megbotránkoztató számukra. A csoportot jobban lekötötte egy olyan olvasat,
amit mi anno nem is érintettünk, ti. hogy az egyik individuum életét egy másik
egész egyszerűen, eltulajdonítja. A személyes múlt hiánya nyomasztotta a
legtöbb iráni nőt és értelmiségit, hogy önmagát csak más szemén keresztül képes
megkonstruálni, nem ápolhattak intim viszonyt önmagukkal, testükkel - mindez az
Iráni Iszlám Köztársaság tulajdona volt.
Fitzgerald A nagy Gatsby regénye, melyet épp a forradalmi idők kellős közepén
tanít Náfiszi, teljes fölháborodást vált ki a konzervatív, Khomeini ajatollah
elvakult hívei körében, ezért szó szerint egy bírósági tárgyalást szimulálnak
egy előadás alkalmával. A harmadik részben Irán háborúban áll Irakkal, Náfiszi,
Beauvoir-hoz hasonlóan, még bombatámadások közben is James Daisy Miller-ét olvassa, a regények ekkor inkább egy nyugalmas
szigetet, a normalitás izolált kuckóját jelentik számára egy teljességgel
felfordult világ közepette. Austentől pedig bátorságot tanulnak és önismeretet,
lehetséges, hogy újra kellene gondolnom mindazt, amit most Austenről gondolok
(pl. hogy unalmas), mert az iráni nők egészen elképesztő módon rajongtak érte,
könyveinek szerkezetét a tánchoz hasonlították. Még táncoltak is hozzá.
A könyv persze nem csak a nők
sorsáról számol be, némiképp érinti az értelmiségi férfiak helyzetét is, akik
nem alakíthatnak ki intellektuális kapcsolatokat nőkkel, nem nézhetnek
szerelmük szemébe és elvárás a szakáll viselése. A valódi iszlám hívők szintén
nem voltak elragadtatva a vallás és az állam összefonódásától, az iszlám nők
fátyolviselése szakrális aktus, kötelezővé tétele éppen ezt az isteni
kapcsolatot tette egyszerű politikai jelképpé.
Mindenkinek ajánlom ezt a
könyvet, amely egyszerre szól az irániak méltatlan, elnyomott helyzetéről, a nők
szenvedéseiről, ugyanakkor Teherán szépségéről és mindenekelőtt az olvasás
hatalmáról, arról a mérhetetlen szabadságról, amit ezek a könyvek adnak,
melyekből reményt, bátorságot és kifogyhatatlan örömet merítenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése