Margaret Atwoodról - mint majd
mindenki – A szolgálólány meséje c. kiváló, bár bizonyos elemeiben más, korábbi
disztópiákból építkező regényéből hallottam, meg is jegyeztem a nevét. Aztán a
könyvesblogokon végigsöpört a Pénelopeia, muszáj volt elolvasnom, nem is esett
nehezemre, ugyanis dicséretesen rövid.
Atwood kísérletet tesz arra, hogy
a Homérosz Odüsszeiajából is megismert történetet Pénelopé házastársi hűségéről
ezúttal a maga módján, egyes szám első személyben magával a nővel mondassa el.
A kép máris nem oly idilli, a házastársi hűség mögött a patriarchális
társadalom elnyomógépezetét pillanthatjuk meg, amely arra kényszeríti a jobb
sorsra hivatott Pénelopét, hogy asszonyi tevékenysége (szövés) mögé bújva, örök
várakozásra kárhoztassa magát. Miközben a korántsem olyan jó fej Odüsszeusz a
maga kalandjait űzi (Atwood zseniálisan dönti le piedesztáljáról az eposzi hőst,
a küklopszot félszemű kocsmárosnak, Kirké szigetét luxusbordélynak minősítve),
addig Pénelopé női társaságot szervez maga köré tizenkét fiatal lányból,
akikkel éjszakánként felfejtik a leplet. Sajnos azonban elköveti azt a hibát,
hogy színjátékra kéri őket, hogy az Odüsszeusz távolléte alatt a házat ellepő
kérők szándékait kipuhatolják. A lányokat megerőszakolják, de azok hűségesek
maradnak Pénelopéhoz, így időben értesülnek a kérők merénylő szándékáról és
persze az utolsó pillanatban maga a férj is betoppan. Véres bosszúja azonban
nem kíméli a tizenkét fiatal lányt sem, akiket egy hajókötéllel felakasztat
Pénelopé fiával. Pénelopét még a túlvilágon, az örök aszphodéloszmezőkön is
mardossa a lelkiismeret, amiért képtelen volt megmenteni szeretett barátnőit.
Mindenképp szót érdemel a könyv
szerkezete és sokat kritizált, már-már pongyola stílusa. Szerintem Atwood
szándékosan szubvertálta az eposzi műfajt, végig követhető a koncepciózus áthágása
az eposzi kellékeknek (pl. jelzők esetében egészen a trágárságig), a műfajok
keveredésének (a regényben betétként olvashatunk a görög drámákra jellemző
kórusdalt, verset, népdal jellegű verset, tengerésznótát, balladát, drámát,
kultúrantropológiai előadást, bírósági tárgyalást – ezekben nyomokban az
eposzokra jellemző hexa- és pentametereket is találhatunk), a pallérozott
stílusról nem is szólva. Pénelopé tehát nem kér Odüsszeusz férfinyelvéből
(sem), akinek soha nem bocsátja meg a nők legyilkolását.
Pénelopé beszól.
A regény feministáknak persze
kötelező, nyíltan megkérdőjelezi a férfiak felsőbbrendűségét, rámutat a férfiak
szexuális erkölcseinek megítélésekor alkalmazott kettős mérce visszásságaira
(Odüsszeusz csélcsapságát normálisnak tartják, míg Pénelopét köti a házastársi
esküje), a tizenkét lánnyal alkotott női közösség a sisterhood szép
megnyilvánulása és a kultúrantropológiai értekezés még egyéb, mélyebb, az Artemisz-kultuszhoz
való kapcsolódásait is felfedi a történetnek.
A regény egyetlen hátulütője,
hogy panaszkönyv, Pénelopé olyan örömtelen és szomorú, annyit sír benne, hogy
ez bizony csökkentette a szöveg élvezeti értékét.
-------------------------------------------
Ha Hamvas Béla könyvesblogolna,
tudjuk miről szólna az első száz poszt, elég csak kezünkbe venni A száz könyv
c. írását. „A feladat száz könyvet megmenteni. Most mindegy, hogy az ostromlott
városból, vagy az ostromlott világból. Olyan száz könyvet, amelyből, ha minden
más könyv elveszne, az emberiség irodalmának vonalát nagyjában helyre lehetne
állítani.”
És Hamvas sorra is veszi ezt a
száz könyvet, mindhez élvezetes és vonzó ajánlót írva, mellyel elévülhetetlen
érdemeket szerezne a blogoszférában és talán többeket rávenne az ókori irodalom
tanulmányozására.
Bár. Azért kapna néhány
kellemetlenkedő kommentet is. Például hol vannak a nők? Valóban csak és
kizárólag Szapphónak sikerült volna halhatatlan remekművet létrehoznia? Ha Dickens,
Sterne vagy Cooper helyet kapott, vajon miért marad ki Austen, Emily Brontë
vagy George Eliot? Tudjuk, ha másból nem, a Scientia sacrából, hogy a tradíció
szerint a nő nélkülözhetetlen a beavatásban, de maga nem válhat beavatottá,
talán ez lenne az oka Hamvas szerint, hogy a nő nem alkothat, különösen nem
olyat, amit érdemes megmenteni? A női princípium és tapasztalat ilyetén
kizárásának erősen fanyalogtam és senki ne jöjjön most azzal, hogy nyilván a
maradék 99 könyv autentikusan képes a nők világát képviselni.
Ugyanakkor jó könyv A száz könyv,
tartalmazza a szakrális és mitikus szövegek vonzó ajánlóját, szépirodalomból a meséktől
kezdve a nagy klasszikusokig, mind helyet kapnak és néhány modern is, akikről
nem is hallottam (Powys, Mereskovszkij). Szívmelengető, hogy kedves
filozófusaim is bekerültek, így Nietzschéről, Pascalról vagy Patanjaliról is
olvashatunk kellemes sorokat.
A bemutatók tehát csodásak, épp a
reggeli kávé mellé való olvasmány.
A neten itt olvasható:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése