Világok szexuális harca

Az elmúlt hetem újra Sansa univerzumában telt, az Utolsó áldozat világa egészen egyszerűen beszippantott, elvarázsolt, éjszakákon át álmodtam vele, summa summárum, az ifjú írót az egyik legreményteljesebb sci-fi-szerzőnek tartom, aki kellő tehetséggel és kreativitással képes egy hatalmas, kidolgozott kozmoszt teremteni, melyben érezhetően otthonosan mozog.

Az Utolsó áldozatban újra a kétpólusú univerzumban találjuk magunkat, ám több mint száz évvel később. Bubastis liberális világa demokratikus berendezkedésűvé vált, hála Nekhti, a Sötét Hórusz vérengzésének, vezetői a Szenátusban tömörülnek. A lonecatek pusztán védelmezői szerepet töltenek be, korábbi érzelemmentes és izolált életmódjukon is enyhítettek, már egyetlen épületben igyekeznek konfliktusmentesen együttműködni (több-kevesebb sikerrel), vezetőjük pedig Theo, aki rögtön egy meghökkentő döntéssel osztja meg csapatát, ti. nem hajlandó a támadó Prentiest elleni küzdelemre. A férfiközpontú Prentiest ugyanis hiába kapta meg a turisztikai és kereskedelmi jogokat, mégis háborút kezdeményez a szabad világ ellen, sorra igázza le az öt egyenjogú bolygót. A regényben szinte végig nem tudjuk meg a lonecatek kihátrálásának okát, hisz ezek a genetikailag módosított, szexuálisan megcsonkított lények csakis Bubastis védelmére teremtettek, képesek mentális képességeikkel elpusztítani egy egész sor hadiflottát is. A megoldás sokkal meghökkentőbb, mint gondolnánk és felveti azt a filozófiai dilemmát, hogy vajon feláldozhatók-e milliók egy szabadabb és egységesebb világért, és valóban mindig a békés út-e a megfelelőbb.

A történet több szálon fut, nagyobb szerep jut benne a gyűlöletes Prentiestnek, ahol a nőket ugyan már nem agymossák, de változatlanul nem tekinthetők emberi lénynek. A prentiestiek azonban, hála a turisztikának, kezdenek rákapni az öntudatos nők szerelmére, sőt a házasság intézménye is létrejön. Prentiest második emberének, Andy Bankysnek is egy gyönyörű, bölcs asszony a társa, az albínó Susan, akiről a történet végén egészen elképesztő dolgok derülnek ki. Susannak természetesen óriási szerepe lesz a birodalom fallocentrista uralmának belső reformjában, ehhez részben kihasználja a férfiak vágyait, részben viszont kiváló diplomata, aki a háttérből mozgatja a szálakat. Bubastisban főleg a társadalmi változásokat kísérhetjük figyelemmel, a lonecatek lázadását, mely az ifjú, mindössze 13 éves Sat arra kényszeríti, hogy egyedül vágjon neki egy prentiesti kalandnak, a szabadszájú lány egyike volt a legkedvesebb figuráknak a regényben.

A könyv egyik legnagyobb erényének mindenképp a szexualitás nyílt ábrázolását tartom, az író ezzel végre megtöri a science fictionre jellemző aszexuális légkört (erre talán csak Niffenegger vállalkozott), a regény bővelkedik erotikus és pikáns jelenetekben, sőt a nyers, szadisztikus megerőszakolásokat is bátran ábrázolja, hisz prentiest férfilakosságának alapjoga, hogy bármelyik nőt használja, különösen élvezettel teszik ezt a leigázott szabad nőkkel. Az emancipált nők és a túlfűtött, nyomoruk elől a perverzitásokba menekülő férfiak közt szócsaták zajlanak, melyek végére igen gyakran a testi erőfölény tesz pontot, de kezd felnőni egy új férfigeneráció, mely felfedezi magának az öntudattal rendelkező nőt.

A regény címén is sokat gondolkodtam, ugyanis többjelentésű lehet, egyrészt valószínűleg Ansu, egy kilenc éves lány lesz az utolsó lonecat, melyet kasztrálnak (ez az áldozat azért, hogy érzelmileg ne lehessenek befolyásolhatók), de maga Bubastis is tekinthető áldozatnak, mert egy nagyobb, grandiózusabb terv része lesz pusztulása.

Nagyon remélem, hogy hamarosan kézbe vehetem nyomtatva is ezt a könyvet, az a kiadó, aki megkaparintja magának az írót, kincsesbányára talál. Addig csak a miénk, szerencséseké.