Adott
egyszer egy házmesternő, aki nem akármekkora erőfeszítést tesz annak
érdekében, hogy belesimuljon a házmesterség hétköznapi fogalmába,
körülvéve gazdagságukba beletöttyedt emberrel, Renée titokban klasszikus
zenét hallgat, Tolsztojt bújja (és pontosan az a kedvenc része az Anna
Kareninából, mint nekem!) és röhög a fenomenológián (ezért én kicsit
komolyabban veszem, talán nem kéne). Aztán valahol az ötödiken lakik
egy szemüveges, túlfejlett intelligenciájú, tizenkét éves kislány, aki
öngyilkosságra és egyebekre készül, de addig is éberen figyeli a
világban jelen lévő mozgást. A legelragadóbbak és a legcsodásabbak
számomra Paloma írásai voltak, ahogy filozófikusan kibontja, elemzi,
szűri, összeilleszti és kimondja a jelenségeket, azokkal a mélységesen
fontos jelentésekkel terhesen, ahogy az valójában előttünk fekszik, mint
kamélia a mohán, de mi észre sem vesszük. Könnyem kicsordult, olyan
szépek voltak ezek a gondolati ívek, igazi fűszer hozzá Paloma japán
oldala, amely érdekes kultúrtörténeti adalékokkal is hozzájárult, az
amúgy már fokozhatatlannak tűnő élvezethez.
Tehát
művészet és filozófia, össze kell találkozniuk, nem igaz? Elárulom, a
két rejtőzködő egy kedves, nyílt és művelt férfi hatására, nem mellesleg
japán személyről van szó, összefut és itt sejtelmesen elhallgatok.
Azért
a sok-sok finomság mellett, annyit mégis meg kell jegyezni erről a
könyvről, hogy csöppet sem tökéletes, a vége cukrosra sikeredett, én
legalábbis nem hiszem el, és olykor Palomáról is nehéz volt feltételezni
a 12 évével, hogy kisujjában van a go játék, vagy hogy Lacant (!)
olvas. Mindezek ellenére csak ajánlani tudom mindenkinek, olvassátok el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése