Hát, átrágtam magam újfent egy
beteg szövegen, a diagnózisom: rák. Ez a szöveg rákos, főleg saját magától, egy
bizarr komplexus érzéki metasztázisa. Menthetetlen.
D. H. Lawrence Szülők és szeretők
című regényének túl sok története nincs, egyetlen hevesebb mozdulat sem
történik benne, egyedül Baxton és Paul verekedése, de minta azt is lassított
felvételről néznénk. A könyv elején megismerkedhetünk Morel asszony fásult
házasságával: Morel reggeltől estig bányában rohad, utána nincs kedve Morelné
zsörtölődéseihez, ezért a kocsmákat látogatja. Morel asszony ezért szeretetét
fiaira árasztja, előbb Williamre, aki korán meghal tüdőbajban (áttételesen egy
nő miatt), majd Paulra, a reményteljes festőpalántára. A regény nagy része Paul
vívódásait mutatja be, ahogy nőt próbál szerezni, előbb a vallásos, szűzies
Miriamot, majd a feminista Clarát, de anyjával egyikük sem veheti fel a
versenyt, s így Morelné haláláig csak szüvődözik a két nő között. Addigra
mindkét nő megtalálja valódi szerelmét, Miriam Krisztust, Clara pedig volt
férjét, Baxtont. Paul levonja a következtetést, miszerint nem ér semmit az
anyja nélkül.
A téma különben nem lenne rossz,
de Lawrence valahogy ügyetlenül nyúlt hozzá, bő lére ereszti, elaprózza,
ismétli önmagát, az olvasó bágyadtan tekint fel a sokadik erdei séta után, ahol
nem történik semmi, csak szagolgatják a virágokat és érzelegnek. Még azzal sem
vigasztalódhatunk, hogy a könyv erotikus, Lawrence bizony szűkmarkúan bánik az
érzéki jelenetekkel.
A figurák ábrázolása idegesítően
felszínes marad, olyan benyomásom volt, mintha Lawrence nem egy átlagos
bányászcsalád átlagos gondjait akarná bemutatni, hanem sejteti, hogy Morelné
milyen erős asszony, Paul micsoda nagy művész, Morel pedig egy mocskos alak, de
a regényből semmit sem tudunk meg Morelné gondolatairól, fogalmunk sincs Paul
művészetfilozófiájáról és Morel úr küzdelmes bányamunkáját is mintha
hányavetin, olykor romantikus színekben ábrázolná. Talán még Miriam és Clara
ábrázolása a legmélyebb, de szegények olyan torzra sikeredtek, hogy elment a
kedvem az élettől is. Miriam fél, retteg, szorong, bámul, legeli a virágokat.
Clara a feminista nő groteszk képe, aki érzelmi elfojtásokkal küszködik, míg
Paul rendesen meg nem dugja. Brrr.
És végül a bosszantóan rossz
fordítás adja meg a kegyelemdöfést. Róna Ilona szolgai hűséggel követi Lawrence
kopogós tőmondatait, olykor képtelen összerakni egy többszörösen birtokos
szerkezetet (pl. „a vonat indulása órája” – ilyeneket ír!) és annyira egysíkú a
szókészlete, hogy olykor képes egy bekezdésen belül háromszor (!) leírni ugyanazt
a szerkezetet (pl. azt, hogy „Miriam félt” ha nem olvashatjuk ötvenszer
nagyjából 30 oldalon, akkor egyszer sem!), sőt nem átallja egy mondaton belül
kétszer is ugyanazt a jelzőt használni.
Egyetlen pozitívumot mégis
kiemelnék: a virágokat. Tavasz van, ez a könyv szerintem csak tavasszal
elviselhető: árad belőle a zsongító virágillat. A könyvnek alig van lapja, ahol
ne tűnne fel egy-egy rózsa, frézia, nárcisz, gyöngyvirág – a szereplők
bámulják, simogatják (Freud), szagolgatják, sőt meg is eszik őket (Miriam
rendszeresen lelegeli a csokrokat).
Ez
szép, csak épp kevés egy katarzishoz.
--------------------------------
Amikor tíz éves voltam és a
kiszombori könyvtárban bolyongtam, érdeklődve figyeltem fel a polcok oldalára
kiragasztott rajzokra, amik egy fura házaspárt ábrázoltak: a fehér ruhás nő
aléltan, szemét lehunyva lebegtette kacsóját a jövendőbelije felé, míg a hetyke
bajuszú férfi kezét egy köpcös figura tartotta erővel a papi stóla alá. Már
ekkor sejtettem, hogy egy napon szembe fogok kerülni Mikszáth Különös házasság
c. regényével, de a könyv engem mégsem ihletett színes alkotások festésére. (Persze
gyanítom, hogy a kiszombori iskolásokat is tanári önkény vette efféle
akciókra.)
Olyannyira nem, hogy majd egy hét
kellett ahhoz, hogy átrágjam magam ezen a könyvön, pedig az elején felvillanó
Kossuth Lajoska, aki egy jól irányzott parittyahajítással kólintja fejbe a
csirkéket, vérmesebb reményeknek adott tápot. De mégis, a 200. oldalnál már
el-el kellett nyomnom egy-egy ásítást.
A történet a XIX. századi
Olaszröszkén és környékén játszódik, jogi stúdiumuk utolsó éveiben járó fiatal
emberek (Buttler János és Bernáth Zsigmond) vendégeskednek a Dőry-birtokon. Itt
ismerkedünk meg Mária baronesszel, aki a háttérben az ifjú pappal kavar, így
sikeresen teherbe is esik. Dőry kitalálja, hogy a Bornócról visszatérő ifjak
közül foglyul ejti Buttlert és erőszakkal hozzáadja lányához, aki így
megmenekül a szégyentől. Buttler, aki időközben eljegyzi régi szerelmét,
Horváth Piroskát, igyekszik ellenállni, de sikertelenül és minderre
természetesen a bűnös pap adja az áldást. Innentől a történet a pereskedés
történetévé válik, Buttler az egyház masszív ellenállásába ütközik, akiknek
kínos ez a különös házasság, hamis tanúzás, korrupció stb., ami egy bíróságon
általános. Az évek telnek, Buttler kesereg, Piroska vár, Mária lebabázik és
sorra hullanak a gonoszok, de az egyház mereven ragaszkodik a házasság
érvényéhez. Végül drasztikus megoldáshoz folyamodnak, de ezt már nem kötöm az
orrotokra.
A regénynek számos erénye van:
Mikszáth ebben is brillírozik, ami a humort, a nyelvi, stiláris réteget illeti,
öröm olvasni. Romantikus elemekben is bővelkedik, Piroska és János románcának
alakulása melengeti a szívet. Mikszáth nem kíméli az egyházat, nyíltan
antiklerikális elveket vall, ráhúzza a vizes lepedőt a szemforgató, hatalmukkal
visszaélő papokra: ez is nagyon rendben van.
Mégis vacakoltam a könyvvel.
Persze fájt is a fejem, mint ilyenkor tavasszal, meg teli vagyok most
egzisztenciális (sajnos, nem filozófiai értelemben vett) gondokkal, szóval
végeredményben a figyelmetlenségem számlájára is írható, hogy erre a könyvre
csak négy, azaz négy pontot tudok adni. Fogjuk rá.
----------------------------------
Nagy szerencsémre kölcsönkaptam
egy buszos ismerősömtől a Watchmen három kötetét és éjszakába nyúlóan
habzsoltam. Különös, kusza világban találtam magam, felkészültem az erőszakra,
a szövegbuborékokból kifröccsenő vérre és rengeteg akcióra, ehelyett egy szolid
kivitelű (egyszerűségében nagyszerű!), politikai-társadalomkritikai
mondanivalóval megpakolt, lassú folyású drámát kaptam. És egyáltalán nem
bánkódtam. Sőt.
A történet a 80-as években
játszódik, Amerika és Oroszország a hidegháborús farkasszemezést atomháborúra
kívánja váltani, a harmadik világháború előestéjén vagyunk. A 60-as évek ifjú,
álarcos hősei az átlagemberek életét próbálják élni, amióta a Keene-törvény
illegálisnak bélyegezte a magányos bűnüldözést és csak azok kaphattak erre engedélyt,
akik a kormány hűbéresei lettek. Azonban történetünk elején valaki irtóhadjáratba
kezd, a sort Komédiáson kezdve. A nyomozást egy rejtélyes álarcos vezeti:
Rorschach. A szálak végül oda vezetnek, ahová nem is gondolnánk, a krimi végig
izgalmas és feszült, a 40-es éveiket taposó csapat újra összeáll és igyekeznek
megállítani azt, amiről a végén kiderül, nem is kell. Remélem, elég zavaros
vagyok.
A történet számos filozófiai,
politikai és morális problémát feszeget, például hogy az élő anyag előbbrevaló-e,
mint az élettelen, hogy feláldozható-e több millió ember az egész Föld bolygó
megmeneküléséért vagy hogy a részekben való elmerülés, az osztályozás, nem
vonja-e el figyelmünket az egész látásától. A képregény egyes fejezeteit kiváló
idézetek zárják és önéletrajzok, újságkivágások, ornitológiai tanulmányok,
pszichiátriai jelentések segítik az olvasót jobban megérteni a karaktereket.
Kedvencem közülük a monoton
hangú, pszichopata Rorschach, az erkölcsiség megszállottja, a regényben
fel-feltűnnek komor hangulatú naplójegyzetei: „Olyan ez a város, mint egy
állat, vad és érthetetlen. Az ürülékéből, szagából, élősködőinek mozgásából
próbálom megfejteni.”
Bonus még a képregény a
képregényben megoldás is, Alan Moore beleszerkeszti A fekete hajó meséi sorozat
Számkivetve c. darabját, így darabokban, de megismerkedhetünk egy magányos
matróz küszködéseivel, őrületével és kárhozatával, ami párhuzamba állítható a
képregény elsődleges fikciós síkján zajló eseményekkel. Zseniális!
Annak ellenére, hogy a Watchmen
számos szállal kötődik az amerikai kultúrához és történelemhez, mégis izgalmas
olvasmánya lehet ez a képregény bárkinek, akinek nincs ínyére a fennálló
társadalmi rend, aki úgy érzi, szükség van arra, hogy időnként, ha kell
drasztikus eszközökkel, de felhívja a figyelmet arra, hogy léteznek más értékek
és érdekek is az anyagiakon kívül. A regény elítéli a kapitalizmust, a
fasizmust, a materializmust, a szélsőségeket, a közönyt és az apátiát.
Szerezzétek meg! Olvassátok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése