Nagy-nagy kedvvel és persze némi
fanyar ízzel a számban csuktam be Háy János novellaciklusát A
bogyósgyümölcskertész fiát. A könyv szépen beáll a kamaszlélekről szóló,
kultikus könyvek sorába, amikért annyira rajongok, hisz úgy akarni a
szabadságot, úgy köpködni az aszfaltot, úgy lázadni a fennálló felnőtt
rend
ellen, csak a kamaszok tudnak. Ezért imádom a Zabhegyezőt (Salinger), a
Madárkát (Wharton), a Pompásan buszozunk!-ot Garaczitól, Vámos zenga
zénekét
vagy a tavalyi év katarzisát, Márai Zendülőkjét. Bizsergető fílingje van
az
ilyen agyonolvasott könyveknek, eszembe jutnak róluk a saját
kamasz-vágyaim, a
kitöréseim és a letöréseim. Még akkor is, ha ez a műfaj pasikategória
(az lenne? azért ott van Colette Zsendülő vetése vagy Gordon Agáta
Kecskerúzsa...). A női mellhez való ambivalens viszony alakulását
például itt is (meg a Madárkában is) kuncogva konstatáltam.
A bogyósgyümölcskertész különösen
jó könyv, a stílusa kissé Salingert idézi a tizenévesek pongyola nyelvjárásával,
a sztorik kiválóak, poén rengeteg, nyomon követhetjük, ahogy zenei babérokra
pályázó hősünk felcseperedik és szépen, lassan belenyomódik a sok magyar
sz*rba, ami van. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy többszöri
szárnypróbálgatásának is szárnya szegik hol anyagi okok, hol érdektelenség
miatt. Nem lesz Magyarországon vúdsztok. A történetek nagy része is lefelé
tendál hangulatilag, mégis azt mondom, olvassátok el, mert kordokumentumnak is
elsőrangú. (Én persze megint nosztalgiáztam, mint Tóth Krisztina Vonalkódjánál.)
A fül- vagy hátlap-szövegét
muszáj ide nyomnom:
„Ez egy tiszta, megbízható érzés.
Ebben minden benne van különben, meg mindenki. Én is például. Aki ezt
elolvassa, az biztosan tovább él. Azt most nem tudom, hogy mennyivel: egy vagy
két évvel vagy tízzel, csak hogy tovább.”
Csináltak belőle színházat és
kisfilmet is.
----------------------------------
Az olvasókörben többször is
megemlítettük ezt a regényt, ezért is vettem a kezembe. Nehéz, komoly könyv,
páratlanul szép stílussal és olyan témával, amely már Beauvoir öregségről írott
monográfiájában is felkeltette az érdeklődésemet: mit jelent öregnek lenni a
társadalomban? A Pilátus Vince halálával kezdődik, megrázó sorok ezek, ahogy
Etelka fokozatosan magára marad és ahogy lánya, az orvos Iza, automatikusan szinte
gyermekévé fogadja, elrendezi a gyászát és magával viszi Pestre. Szabó Magda
hitelesen írja le az idős nő érzésvilágát, olyan tevékenységeit, amit a
fiatalabb generáció pusztán időskori habókosságnak titulál, ahogy Etelka
igyekszik megkapaszkodni saját, otthonos világában, de Iza, elsősorban rosszul
értelmezett gyermeki szeretetből mégis brutálisan kiragadja őt kontextusából és
egy zsúfolt, érthetetlen világba helyezi, ahol semmilyen lehetőséget nem ad meg
arra, hogy anyja berendezze magának a világát. Etelka egyre inkább
fölöslegesnek érzi magát, magába fordul és kapcsolatuk Izával tragédiával ér
véget.
Iza alakját még izgalmasabbnak
találtam, mint Etelkáét. Egyrészt mert rettenetesen hibátlan, de épp
hibátlanságában rettenetes. Ez a hibája. Iza egy végtelenül feszes, racionális,
elhivatott nő, aki igyekszik anyja kedvére tenni, de szeretete steril munka.
Saját érzelmeit sem érti igazán és talán mindez gyermekkorával okolható, ahol
édesapja baloldali kiállása miatt sokáig elszeparálódtak a környezetüktől.
Talán ekkor határozott úgy Iza, hogy kemény lesz és irtózatos önfegyelmet
parancsolt magára, még akkor is, ha emiatt szerető férje is elhagyja. Szabó
Magda Pilátusként is őt jelöli meg, aki jót akar, meg is tesz érte mindent,
amit lehet, mégis érzelmileg különáll, mossa kezeit („Meghaltál anyám (…), mert
a Balzsamárok meg az Antal meg az értelmetlen tárgyak erősebbek voltak annál
a szeretetnél, amellyel szerettelek. (…) Én ártatlan vagyok.”) Bonyolult,
sokrétű regény ez, nagyon jó lenne olvasóköri beszélgetésnek!
-------------------
Életem egyik legmegrázóbb
kisregénye. A történet egy Virgil nevű szerzetestanárról szól, aki magához
veszi Vágner Pistát, a volt prostituált gyermekét. Virgil igyekszik mindent
átadni neki önmagából, korábbi zárkózottsága, szigorúsága feloldódik a serdülő
fiú mellett, saját nézeteit is átgondolja. Kapcsoltuk ábrázolása nagyon
érzékeny és hiteles (Babits tanáréveiből meríti az önéletrajzi ihletettségű
történetet), de ugyanakkor a fiú apjának megjelenésével tragikussá is válik. A regény
egyik keserű tanulsága számomra, hogy milyen kevéssé vagyunk képesek hatni
azokra, akikről azt képzeljük, hogy hozzánk tartoznak és milyen kevés kell
ahhoz, hogy elszakadjanak tőlünk. A könyv nagyon szépen megírt, tiszta stílusú,
viszont erősen borúlátó, olykor komor, a katarzis garantált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése