Vargas Llosa (már csak az idétlen
két L miatt is) több éve a figyelmem előterébe (erőterébe) került és miután 400
Ft-ért megvettem talán legismertebb regényét, A város és a kutyák-at, hát
belevágtam (persze, persze a „kutya” önmagában hívószó számomra): überbrutális,
kegyetlen, nyers és őszinte szöveget kaptam, hatása drámai és egy az egyben
remek könyv.
A történet fiatal, 15-16 éves
fiúkról szól, akik különböző okokból, többnyire szülői önkény áldozataként egy
limai (Peru) kadétiskolába kerülnek, ahol számos megaláztatáson keresztül válnak
„kemény” férfiakká, bűnözőkké vagy épp belehalnak. Egy ártalmatlannak tűnő
lopással indul a sztori, Cava, a kisorsolt tolvaj, ellopja a kémiavizsga
kérdéssorát, de nyomokat hagy hátra és van egy szemtanú is, a kiközösített,
örökké bántalmazott, lányos alkatú Ricardo (Rabszolga), aki végül beköpi a
hadnagynak, mert szeretne végre eltávot kapni, hogy meglátogathassa szerelmét,
Terezát. Cavat kicsapják, barátja Jaguár, aki egyben a körlet alfa-hímje is, bosszút
esküszik. Végül a történet drámai csúcspontja Rabszolga megölése véletlen
balesetként beállítva (ámbár én végig nem tudtam eldönteni, hogy tényleg
kivégezték-e vagy véletlen szerencsétlenség történt). A haláleset mindenkit
felbolydít, de különösen Albertot (Poéta), aki egyedül vette védelembe
Rabszolgát és feltételezését, miszerint Jaguár volt a tettes, jelenti Gamboa
hadnagynak, s így a fiúk világa (ivászat, torz szexualitás, szökések)
lelepleződik a felnőttek előtt. A tiszti kar azonban inkább törődik a
kadétiskola jó hírnevével, mint az igazság kiderítésével, ezért megzsarolják
Poétát és Jaguárt, hogy hallgassanak, Gamboát pedig, az egyedüli tisztességes
felnőttet, eltávolítják.
A könyv részben a fiatal fiúk
abszurd, erőszakos nevelésének torzító hatásait mutatja be, a rettenetes
beavatási rítusokon kezdve az évfolyamok verekedésein át a tyúkbaszásig Llosa
mindet olyan nyersen leír, hogy az olvasó (nőnek?) feláll a szőr a hátán (ha
van neki). Részben viszont a felnőttek és a fiúk közti szakadékról is szól, a
vezetők szinte végig semmit sem sejtenek a srácok valódi éjszakai életéről, a
szabályszegésekről, a határáthágásokról, egészen Poéta leleplező vallomásáig. A
felnőttek mégis úgy gondolják, hogy mindez így van rendben, hisz az élet is
pontosan ilyen: ”A férfiak cigarettáznak, leisszák magukat, kilógnak,
cseszegetik egymást. A kadétok tudják, hogy ha lebuknak, kicsapják őket. (…) Akiket
nem lehet elkapni, azok az életrevalóak.” Vagyis a hadsereg elvileg fegyelemre
és egyszerűségre, becsületre nevelő hatása valójában nem más, mint a perui
állapotok további megerősítése. Llosa kiváló jelenetekkel ábrázolja a limai
utcai életet, a szegénynegyedek küszködéseit, a kapcsolatok brutalitását, a nők
elnyomását, a tehetségek elkallódását, a kilátástalanságot.
A regény több narrátort is
alkalmaz: Poéta, Boa, Jaguár és Rabszolga monológjain, visszaemlékezésein
keresztül ismerhetjük meg a történetüket és a gondolataikat, de Llosa olykor
visszavált E/3-as narrációra is. Olykor nem könnyű eldönteni kinek a fejében vagyunk,
különösen, hogy Tereza mintha mind a négy fiú életében feltűnne, de csak két
esetben lehet biztosra mondani, hogy ugyanaz a lány (Poéta ugyanis elszereti
Rabszolga elől).
A kutyákról annyit, hogy az
alsóbb évesek gúnyneve a kutya, illetve feltűnik benne Éhenkórász, Boa fogadott
keverék állata, akihez a maga szadista módján, de érzelmileg kötődik (a lábát
ennek ellenére örökre megnyomorítja).
Keserű, kemény könyv, gyomor is
kell hozzá, de akinek tetszett Ottlik Iskola a határon-ja (bár az inkább a barátságról
szólt) vagy Musil Törless iskolaévei (az meg filozófiai kérdéseket feszeget),
akkor annak bátran ajánlom A város és a kutyák-at, különben pedig kötelező.
---------------------------------------
Kevés olyan szép könyvcímmel
büszkélkedhet a magyar irodalom, mint Sütő Andrásé, az Anyám könnyű álmot ígér
(a kedvencem Szilágyitól a Kő hull apadó kútba). És nemcsak a cím sugall
szépséget és szomorúságot egyszerre, Sütő naplójegyzeteit áthatja a vidéki élet
nyugalma, csodája és küzdelmei, brutalitása ugyancsak.
Az első sorok egyben a könyv
ihletforrását is jelentik:
„Egy napon így szólt anyám:
-
Írhatnál rólunk is valami könyvet.
-
(…) milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?
-
Igaz legyen – mondta.”
Ilyen is lett a könyv: vidám is,
szomorú is és főként igaz.
Pusztakamarás csöppnyi kis falu
Kolozsvártól majd 50 kilométernyire, alig 400 főnyi lakossággal, itt született
Sütő András és itt halt meg Kemény Zsigmond. Sütő ide tér vissza hosszú évek
múltán a fővárosból, hogy viszontlássa szüleit, rokonait és itt készíti ezeket
a naplójegyzeteket, melyekbe az otthon talált újságcikkeket, kivágatokat is
beleilleszti. Visszaemlékezései nem követik a történtek linearitását, csapong a
gondolat, felkap egy-egy témát, emléket, ehhez köti a korábbi vagy későbbi
eseményeket.
Olvashatunk gyerekkori emlékekről
(halálközeli élményekről pl. bikatámadás), a családtagok küszködéseiről a
kommunista uralom alatt, hogyan élték meg az emberek a tagosítást, a földek és
a nagyobb kertek államosítását, a pozitív, előremutató felfedezések
elfojtásáról (Sütő apja kiváló feltaláló is volt egyben). Érdekes, felemás
érzést keltett bennem, hogy Sütő maga párttagként van jelen, olykor
idegenkednek, fegyelmezik magukat jelenlétében a falusiak, vagy igyekeznek
materialista nézeteit megváltoztatni. Sokszor szívdobogva olvastam a nagy
tragédiákat, a kiszolgáltatottságáról, indokolatlan bebörtönzésekről vagy Sütő
édesapjának több éves szőlőtermesztési kísérletéről, amelyet mihelyt termőre
fordult, rögtön kollektivizálták és álmaik szertefoszlottak. Sokadszorra.
Pusztakamaráson becsületes,
családszerető, kemény és vallásos emberek élnek, megkeményíti őket az időjárás
(a téli hideget idén mi is megismertük, amint elfogyott a fa), a földdel és a
politikával való küzdelem és mégis potyognak a könnyeik egy-egy temetésen,
lakodalmon vagy esti borozáson.
A könyv nincs híján a humornak
sem, számtalan muris esetről számol be Sütő, talán legkacagtatóbbak a falusiak
találkozásai a modern technikával vagy az a rész, amikor a tudós napirendjét
pontról pontra megfelelteti apja napirendjének.
Közelmúltról olvasni mindig
érdemes, mindig tanulságos és mindig borzongató, különösen, ha ezt olyan
csodálatosan faragott, míves nyelven teszik, mint azt Sütő András.
Mint az édes selyemméz a szájban.
-------------------------------------------
Legnagyobb döbbenetemre Philip K.
Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? c. regénye csak nagyon
laza szálakkal kötődik a Blade Runner c. kultikus science-fiction filmhez.
Egyedül az alaptéma (androidok üldözése, filozófikus lamentálás a
különbségeken) és a szereplők nevei stimmelnek, minden egyéb: más. Mégpedig jó
értelemben más, bár a szememben ez nem kisebbíti a film erényeit.
A fejvadászt itt is Rick
Deckardnak hívják és a Marsról szökött gyilkos Nexus 6-os típusú androidok
kiiktatására szerződtetik, miután kollégája kis híján otthagyta fogát üldözésük
közben. Deckardnak előbb tesztelnie kell egy tesztet (Voigt-Kampff-teszt),
ugyanis az emberszerű robotok már olyannyira hasonlítanak az emberre, hogy a különbség,
csak műszeresen mutatható ki. (A
Voigt-Kampff például az empátiát hivatott mérni.) A sikeres tesztelés
után
Deckard sorra likvidálja az androidokat, akik igen cselesen próbálnak
beleolvadni környezetükbe, egyikük szovjet ügynökként felajánlkozik
segítségül,
másikuk operaénekesnőként a hírnév mögé igyekszik bújni és így tovább.
Az
izgalmas, fordulatos történetet folyamatosan átlengi Deckard fokozódó
dilemmája, mit is jelent voltaképpen a különbség ember és android
között. Egyik
kollégájáról, aki érzéketlenül gyilkolja le az operaénekes Luba Luftot,
végig
azt hiszi, gép, míg Luba vagy Rachel Rosen iránt (akivel ágyba is bújik)
gyengédebb érzelmeket táplál. Különösen aggályos az androidok érzéketlen
irtása, miközben a radioaktív porban fennmaradt emberek többsége
elektronikus állatokat
dédelget, vagy napjait a hangulatorgona segítségével állítja be
(kétségtelen,
hogy Deckard sem úszná meg élve a napot, ha reggel nem „kreatív, friss
hozzáállást a munkához”-t tárcsázna be magának).
Már az első jelenetnél
elkerülhetetlenül felhorgad a kérdés, mitől ember az ember, hogyan írható körül
az a különbség, amely hála a technológia fejlődésének, egyre inkább
elhanyagolhatóvá válik ember és gép között. Gyakorlatilag nem győződhetünk meg
arról, hogy a biológián kívül bármi más képes lenne meghúzni a határt, hacsak
nem vetjük be a jolly joker-metafizikai érvet, ti. a felsőbbrendű lelkünket,
ami elválasztható a testtől, istentől kaptuk és örök életű stb. Csakhogy a
történet istenfigurája, a Sziszüphoszként fölfelé kapaszkodó Mercer sem más,
mint egy kivénhedt, másodrendű színész festett kellékek előtt. (Érdekes azonban,
hogy Deckard mégis képes a hit elvesztésében önmaga valódiságának
felfedezésére, egyfajta spirituális élmény folytán (hegymászás) magában fedezi
fel Mercert, az ő örökkévalóságán keresztül a „minden egy”-élményét.)
A könyvben zseniális emblémákat,
utalásokat lehet felfedezni, a legjobban a Don Giovanni megemlítése tetszett,
hisz abban a felsőbbrendű hatalom büntetését egy szobor (ráadásul járkáló
szobor) hajtja végre vagy a Munch festmények interpretációi, de nagyon
találónak gondolom azt is, hogy Deckard, aki a három android kiiktatásáért járó
pluszpénzt rögtön egy igazi kecskére költi, új állatát Eufémiának nevezi
(Eufémia: jó hírnévnek örvendő, eufémizmus: enyhítő kifejezés – utalásként
arra, hogy az állat gyerekpótlék).
A regény egy az egyben
fantasztikus, letehetetlen és kielégíti mind a ki- mind a bekapcsolódási
affekciókat.
Egyedül az bántott, hogy úgy
tűnik, a jövőben a feminista mozgalom bukásra van ítélve, mert amíg a hangulatorgonán
létezik 594-es szám („örömteli engedelmeskedés a férj felsőbbrendű
bölcsességének minden kérdésben”), addig nincs igazi emancipáció. (Bár az is
igaz, hogy a férj távozása után a nő hosszan tartó depressziót tárcsáz magának,
hi-hi.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése