김영하: 여행의 이유

 

Először is szeretném megköszönni ezt a könyvet Sunny-nak (선희), akitől ajándékba kaptam, elsősorban mert tudta, mennyire szeretek koreai könyveket olvasni, különösen 김영하-tól. Noha. Őszintén szólva, talán épp az utazásról szóló esszégyűjteményét olvastam volna el utoljára az író tollából, lévén a legkevésbé sem fűt a vágy az utazásra, és ha tehetném, úgy élném le az életemet, mint egy zuzmó.
A könyv különböző aspektusból ír az utazás jelenségéről, okairól, motivációjáról, típusairól az író élményeivel dúsítva, melyek különben lényegesen érdekesebbek voltak, mint a már különben jól ismert konzekvenciák. Tudniillik, hogy utazni azért utazunk, hogy aztán hazatérjünk, jobban megismerjük önmagunkat, kiszakadjunk a mókuskerékből, vagy hogy épp a senkiföldjén senkikké válhassunk. Izgalmas volt olvasni arról az időszakról, amikor a koreaiak nem utazhattak, vagy csak erős korlátozásokkal, és a szerző azt is elmeséli, hogyan vált Kínában persona non grata-vá. Másik esszéjében arról lamentál, hogy régen az otthon elhagyása inkább büntetés volt (száműzetés), míg ma sokszor az új kezdet és a megtisztulás esélye. A legjobban az 오직 현재 (Csakis a mában) darab tetszett, ami az utazás időhöz és nyelvhez való viszonyát taglalja, azonban a homo viator-ról szóló eszmefuttatás ha nem is nettó sületlenség, de antropológiailag szerintem igen gyenge lábakon áll. Nagy élvezettel olvastam az általam is imádott 알쓸신잡 utazós-kulturális műsor kulisszatitkairól szóló darabot, amiben a "nem-utazás mint utazás", és a "mások utazásának átélése" téma is előkerült. A kötet két irodalmi kapcsolódású esszét is tartalmaz, az árnyék nélküliségről Chamisso Schlemihl Pétere kapcsán, a senkivé válásról pedig Homérosz Odüsszeiája kapcsán értekezik, ezek mind nagyon érdekesek voltak, ahogy az Apollo 8 Föld-fotójáról szóló eszmefuttatás is.
Összességében jó volt olvasni a könyvet, mert 김영하 személyisége átitatta az írásokat, és noha a legkevésbé sem éreztem rajta azt a szándékot, hogy utazásra kívánna ösztönözni, lévén ehhez túl személyesek voltak a szövegek, mégis felidézett néhány olyan utazási emléket, amik a mai napig bennem élnek és megmelengetnek.

김애란: 바깥은 여름

A 두근두근 내 인생 óta tervezem, hogy olvasok még valamit 김애란-tól, és 2017-es első megjelenésétől áhítoztam erre a könyvére. Imádom a címét! Odakinn: nyár. Ha odakinn nyár van, akkor odabenn könnyen lehet épp tél tombol. És ez máris megadja az alaphangját ennek az elbeszéléskötetnek, mert témái: a magunkra hagyottság, vagy magunkra maradottság, sőt egyenesen az elidegenedés. Mindben nagy szerepet játszik az eltűnés, az eltávolodás, a veszteség, az elválás, vagy valaminek a visszavonhatatlan elveszítése. Két elbeszélésben is a gyász áll a középpontban, a Télelő c. történetben a gyermeküket veszett szülők szorongását mutatja be a kisfiú nyomaitól még élő lakásban, a Menni szeretnék valahová c. történetben pedig egy férjét gyászoló nő skóciai utazásáról olvashatunk, aki turistáskodás helyett begubózik egy idegen világba, egy idegen házba, és míg testét lassan ellepi a rózsahámlás, bolyong önmagában, míg végül reményt talál. Ez az egyetlen történet különben, aminek a végén kissé fellélegezhetünk.

Igen megrázó volt a Nocshán és Evan c. történet, amiben egy nagyanyja által nevelt, szegény, szinte nincstelen fiú befogad egy kitett kutyust, aki megbetegszik. A kutyás történetek amúgy is szomorúak, de ennek annyira sokkoló a vége, hogy napokig nem tértem magamhoz.

Két kedvencem a Némaság jövője és az Rejtő kezek. Előbbi egy fantasztikus történet abból a jövőből, amikor már nem lesznek nyelvek, mivel egy központi nyelvet beszél mindenki. A még fennmaradt nyelvek beszélőit összegyűjtik, nagy részüket erőszakkal, és egy múzeumban tartják őket, ahol meg lehet hallgatni a beszédüket, vagy egyéb produkciókat láthatnak tőlük. A történet a múzeumon belüli életről és a nyelvek sokféleségének jelentőségéről, illetve jelentéktelenségéről szól, az elbeszélő pedig igen talányosan magát „félreértésnek” nevezi. A másik kedvencem, egy szülinapi történetbe ágyazott elbeszélés, ami emlékeztetett a Poézis c. filmre, amiben nagymama és unokája, itt anya és fia közt tátong szakadék, és ebben a történetben is a fiú bűncselekményt követ el, amit valamilyen módon az anya igyekszik leplezni. Anya és fia közt azonban nemcsak generációs, vagy életélményből fakadó idegenség van, hanem etnikai identitásbeli különbözőségből fakadó feszültség is, mert az apa külföldi, ami a fiúban egyfajta kettős identitást szül.

Az Odakinn: nyár c. elbeszéléskötet nehéz és súlyos, pedig olykor egy-egy karakter körbe van véve fénnyel és nyárral, mégis komorak, árnyékban maradnak. 김애란 írói stílusának sokfélesége pedig káprázatos, annyira különböznek elbeszélői stílusban egyes darabok, mintha nem is egy szerző tollából kerekedtek volna elő. Ajánlom mindenki figyelmébe.

장강명: 한국이 싫어서

Méltán keltette fel figyelmem címével a Mert utálom Koreát c. regény, mely a kiadó „fiatal kortárs írók” sorozatában jelent meg, és egy csapásra bestseller lett. Ebből a sorozatból olvastam a szintén Korea utálatos oldalát ábrázoló Cso Namcsu (조남주) regényt is, a 82-es születésű Kim Csijongról. Ezúttal is egy női sorsot ismerhetünk meg - különben férfi író tollából – aki némiképp szerencsésebb utat fut be, és a könyv vége is egy boldogabb jövő felé int.

Kjena egy átlagos koreai család középső lánya, aki nem érzi jól magát hazájában. Sőt, vallomása szerint képtelen a kapitalista, munkamániás, magánszférát nem ismerő Dél-Koreában élni, ezért úgy dönt, hogy Ausztráliába emigrál, hogy megtalálja boldogságát. Miután megmártózik a túlórákkal, éjszakai műszakokkal és részeg esti munkavacsorákkal terhes céges életben, külföldre menekül könyvelést és angolt tanulni. Megismerhetjük a délkelet-ázsiai diaszpóra életét, az ázsiaiakkal kapcsolatos sztereotípiák és a beilleszkedési nehézségek egészen széles skáláját. Kjena életében szerelmek és barátok tűnnek fel, akik életén keresztül az író vagy a koreai élet keserveit, vagy a bevándorló élet viszontagságait ecseteli, egy-egy felemelő epizóddal tarkítva. Kjena gyakran veti össze a nyugati társadalmakat a hierarchikus berendezkedése miatt merev és elnyomó koreaival, kritizálja Koreát, mert képtelen a státuszszimbólumoknak ellenállni, és még az emberi, szerelmi kapcsolatokban is túl nagy fontosságot tulajdonít a vagyonnak és a család státuszának. A koreai embereket boldogtalannak ábrázolja az író, akik napról napra kitartanak abbéli reményükben, hogy később a megszerzett vagyonuk garantálja nekik a jól megérdemelt boldogságot. Kjena azonban – bár vágyik az anyagi biztonságra is – inkább a pillanat örömeit, a flow élményének boldogságát preferálja, de míg elérkezik ehhez az élményhez, elég sok viszontagságon kell keresztül mennie.

Annak ellenére, hogy a regényen szerintem érződik, hogy újságíró írta, könnyen olvasható, mégis fontos lehet a koreai fiatalok számára, mert olyan kérdéseket fogalmaz meg élesen, amit ők is éreznek, vagy megélnek. A történetben ábrázolt események zöme különben két koreai bevándorló ausztrál élményein alapszik és blogbejegyzéseken, így akár hitelesnek is mondható.

A könyv érdekessége, hogy 반말-ban, vagyis a legbizalmasabb nyelvi stílusban íródott.     

한강: 내 여자의 열매

Ezt a könyvet Jankának köszönhetem, aki mikor itt járt a szerző, megemlítette neki, hogy már született egy recenzió a Növényevő c. könyvről, amit akkoriban olvastam el eredetiben. Han Kang ekkor egy dedikált példányt küldött nekem ebből az elbeszéléskötetből, amit azóta is nagy becsben tartok.

Bizony nem kevés időbe telt, mire elolvastam az összes történetet, az amúgy sem vékony kötetből. Han Kang írásmodorának minden stílusjegyét magán hordozó elbeszélésekről van szó, sötétek, komorak, nyomasztóak, nagy szerepet kapnak bennük a sötétség idején feltörő, hajnalig gyötrő szorongások, a fullasztó álmok, melyek a valóság síkjába nyúlnak, és a növényivé sorvadó, vagy épp szárba szökkenő és virágba boruló női életformák. A kötet tartalmazza a Növényevő regény párját, az Asszonyom gyümölcse hasonló léthelyzetet dolgoz fel, de itt a nő szó szerint, egyfajta kafkai fordulattal valóban növénnyé változik. Han Kang több elbeszélésben is főszerepet kap a nagyvárosi környezet egészségtelenül fojtogató légköre, a maró fények és zavaró zajok kavalkádja, amely megbetegíti, végül megöli vagy végzetes átváltozásra kényszeríti az érzékeny szereplőket. Olvasóként mégis az az érzésünk támad, hogy a fájdalmas döntések és transzformációk szükségszerűek egy olyan élhetetlen környezetben, mint amilyennek Han Kang a koreai nagyvárost, többek közt Szöult ábrázolja. Az Asszonyom gyümölcse elbeszélés egy része olvasható magyar fordításban is hála Osváth Gábornak.

A másik nagy felfedezés a Fehér virág c. elbeszélés volt, ami a 2016-ban megjelent Fehér (흰) c. regénnyel mutat rokonságot, nem annyira a történetében, már ha egyáltalán beszélhetünk történetről a regény kapcsán, mint az ábrázolástechnika szempontjából. Ebben az elbeszélésben is a fehér szín tematizálja az eseményeket és a jeleneteket, és itt is megjelenik a gyász témája.     

Az egyik legdöbbenetesebb darab mégis a Vajon hogy érzik magukat hajnaltájt a kutyák? c. elbeszélés, ami napokra kiütött. A történet középpontjában egy kislány áll, aki szinte folyton részeg apjával él egy panzióban. Az apa a közelgő válás és elhagyatottság miatt átadja magát a dühének és a kétségbeesésének, míg a kislány teljesen egyedül marad, nem kap enni, inni, és épp csak eléri az ajtó kilincsét, hogy időnként expedícióra induljon a tengerpartra vagy a közeli utcákra. A történet komoly feszültséget sűrít magába, hisz a történéseket a sokszor magatehetetlen gyerek szemszögéből látjuk, idegfeszítő, ahogy az apa akár egy teljes napra is eltűnik, étlen-szomjan hagyva a folyamatosan töprengő, bolyongó, felnőtt méretű tárgyak közt feszengő, az apa-anya viszonyára vonatkozó elméleteket felállító kislányt, hogy aztán hasznavehetetlen tárgyakkal, csatokkal térjen vissza, miközben meg sem fordul a fejében, hogy ételre lenne szükség. Az idő is képlékennyé válik ebben a helyzetben, az éhség olykor végtelen hosszúra nyújtja az órákat, olykor segít abban, hogy a lányka átaludja a szenvedés idejét. A legnyomasztóbb persze a kislány rettegésének és folyamatos szorongásának ábrázolása, amíg lassan rájön, hogy az apja pontosan mire is készül.

Han Kang történetei sosem a vidám percekről szólnak, nem az élet napos oldaláról. Sötét könnyeket síró, sötét álmokat álmodó író, aki ezekből a szorongásos álmokból és könnyekből nyújt át egy nehezen emészthető, mégis bámulatos csokrot. Egy húzóra senkinek nem ajánlanám.

Ritka fotók a Koreai-félsziget és Magyarország kapcsolatainak történetéből

A koreai-magyar diplomáciai kapcsolatok 30. évfordulójára egy különleges fotóalbum látott napvilágot, mely a két földrajzilag ugyan távoli, de a történelmi párhuzamosságok okán mégis oly közeli ország kapcsolatának alakulását mutatja be. Több szempontból is kuriózum a kötet, egyfelől olyan képek kerültek a válogatásba, melyek java sehol korábban nem volt látható, másfelől három nyelven olvashatunk kommentárt a fotókhoz: angolul, koreaiul és magyarul. A fotókat Dr. Csoma Mózes, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete válogatta kiváló érzékkel, noha bevallottan szubjektíven – alapvetően a koreai-magyar diplomáciai és kulturális kapcsolatokat prezentálandó.

A praktikusan kis formátumú, kiváló minőségű album (egy oldal – egy kép, szemközti oldalon értő kommentár) az első oldaltól beszippantja az olvasót, mintha egy történelmi utazásra indulna. Az első kép rögtön a Kjongbokkung-ot ábrázolja, kissé felverte a gaz az ősi köveket (1908-ban, a japán megszállás előtt készült kép) és Dr. Bozóky Dezső, a koreai kultúra talán első igazi nagy szerelmese, épp az épület felé lépked többedmagával. Az utolsó fotón pedig a régóta várt, Budapest-Szöul közvetlen járat indításának ünnepét láthatjuk. Átlapozva a gazdag képanyagot megállapíthatjuk, hogy a két esemény között eltelt évek, mennyire sokszínűek, élményekben gazdagok és több szempontból is termékenyek voltak. Láthatunk képeket az észak-koreai magyar kórházról, illusztris észak-koreai politikusok és művészek protokoll-eseményeiről, művészi előadásairól, megnézhetjük a hazánkba érkező észak-koreai gyerekek életképeit, megcsodálhatjuk a koreai táncosnők gyönyörű öltözékét, és megfigyelhetjük a kibontakozó diplomáciai és kereskedelmi kapcsolat fontosabb jeleneteit.

Természetesen muszáj írnom azokról a képekről, melyek rögtön megragadtak. A 20. kép 1951-ben készült, a Nemzeti Szalon homlokzatán egy hatalmas felirat (A koreai gyermekekért) hirdeti a kiállítás tárgyát. A szocialista művészeteszménynek megfelelően egyszerű, mégis kellőképp monumentális lett ez a hirdetés, és izgalmas lehetett a tárlat, ebbe bele is lehet kukkantani az MTVA Archivumán keresztül. A 33. képen Sövény Aladár látható, amint az „ablak” szót tanítja egy észak-koreai árvának. Sövény a kislány kezét fogva rajzolja vele együtt a mintaszerű betűket, s noha a magyar nyelv tanulása meglehetősen nehéz volt a koreaiaknak, mégis látható az igyekezet mindkét fél részéről.  A 44. kép egyszerűen zseniális: egy copfba font hajú úttörő kislány „szívküldi” feliratú szívecskéket oszt népi viseletbe öltözött koreai kislányoknak. A gyermeki arcokon egyszerre látszik megilletődöttség, öröm és csodálkozás. Az 52. kép, melyen Kodály Zoltán látható érdeklődő koreai kisfiúk körében, méltán lett a szöuli Magyar Nagykövetség ünnepi facebook borítója. Kodály nagy érdeklődéssel fordult a koreai pentaton népdalok felé, és szemmel látható, mennyire elbűvölte őt is a koreai gyerekek bája. És végül a 67. képre hívnám fel a figyelmet, ami annyira megindító, hogy percekig csak néztem az arcokat, melyek a Yonsei Egyetem előadótermének homályából tűntek elő – a Magyar Szabadságot Védő Önkéntes diákkatonák arcai, akik a magyar 56-os forradalom hírére ifjonti hevülettel megszakítva tanulmányaikat Magyarországra készültek, hogy a kommunizmus ellen harcoljanak.

Jelentős kiadványról van tehát szó, nemcsak kulturális, és fotódokumentációs szempontból, hanem mert képes megrezdíteni azokat az érzelmi húrokat, melyek mintha a magyar és koreai emberek szívében hasonlóképp pendülnének meg.     

Nagyon szeretném ezúton is megköszönni az értékes kiadványt Dr. Csoma Mózes Nagykövet Úrnak, és nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire meghatott önzetlen és nagylelkű ajándéka. Nagy becsben fogom tartani.

Boyé Lafayette de Mente: A koreai észjárás

Nincsenek jó híreim.

Ezt a könyvet még egy olyan laikus is, mint én, aki csak 10 éve foglalkozik a koreai kultúrával és nyelvvel, különösebb nehézség nélkül tudja szakszerűtlennek, sőt akár károsnak is titulálni. Tegnap a 70. oldal magasságában és a sokadik margóra vetett WTF jegyzetet követően úgy gondoltam, hogy leírom az eddigi benyomásaimat, aztán pedig jó mélyre süllyesztem ezt a meglehetősen drága kiadványt könyvespolcom legárnyékosabb bugyrába.

Boyé Lafayette de Mente hisz abban, hogy a nyelv határozza meg a gondolkodást – fejti ki az előszóban. Ami nincs a nyelvben, az tehát nincs a gondolatban sem, ergo ha a koreai nyelvvel foglalkozunk, akkor megismerjük a koreaiak gondolkodásmódját. Ezen egyszerű, nyilván finomításra váró és a legtöbb filozófus szerint pedig egyenesen együgyű gondolat feltételezné, hogy a könyv szerzője kiválóan ismeri a koreai nyelvet, különösen hogy a könyvet magát is koreai szavak tematizálják. Azonban ha csak átlapozzuk a magyar kiadást, feltűnhet, hogy egyetlen koreai szó sincs benne koreai írással, csakis latin betűs, átírt változatokat láthatunk, amikor pedig közelebbről szemügyre vesszük ezeket a romanizált alakokat, rádöbbenhetünk, hogy egyik szabványos átírási rendszerhez sem illeszkednek az alakok, olyannyira, hogy egyes szavak kibogarászása szinte lehetetlenné válik. A kvázi szócikkek fogalmai tehát egyfelől le vannak írva egy Mente-féle ad hoc átírással, amit ő szabványosnak tart, de nem az, nem tesz különbséget például ㅈ és ㅊ között (nála mindkettő ch), vagy sztochasztikus módon az ㅓ ㅜ ㅡ betűket is ugyanazzal a latin betűvel (u) írja át, komoly fejtörést okozva annak, aki vissza szeretné keresni koreaiul is a szót. Emellett a magyar kiadásban is indokolatlanul helyet kapott egy sajátos átirat, ami azt prezentálná, hogyan ejti ki a szót egy angol, ehelyett sokkal megfelelőbb lett volna, ha a magyaros átírás kerül a kiadványba, amit Mártonfi koreanológus dolgozott ki, és használata teljesen alkalmas lett volna egy ismeretterjesztő kiadványban. Először nyilván hiányoltam az eredeti koreai betűkkel írt szót is, de igazából örülhetünk, hogy nem szerepelnek benne ezek a torz és helytelen változatok, melyek az angol kiadásban fellelhetőek. Néhány példa: az arirang koreaiul 아리랑, Mente-nél 알일앙, a türelem koreaiul 참을성, Mente-nél 찰물성, a koreai történelem pedig 한국 역사, Mente-nél 항욱욕사. Természetesen olyan szavakra is akadtam, amit biztosan rosszul írt le a szerző (pl. a chagun, ami az átírása szerint 차군, jelentése: bambusz művészi kifejezéssel, nála viszont együttérzés és könyörület), és rosszul fordított szóra is akadtam (pl. 체벌, ami testi fenyítést jelent, nála viszont kollektív büntetést). Önmagában szerintem már ezen a nyilvánvaló és döbbenetes inkompetencián sem lehet túllendülni, hisz ha a szerző azt állítja, hogy a koreaiakat csak a nyelvükön keresztül ismerhetjük meg, akkor vajon mit gondoljunk arról a kiadványról, amit olyasvalaki írt, aki nemhogy nem ért a koreai nyelvhez, de mint látni fogjuk, még arra sem vette a fáradságot, hogy felüssön egy koreai szótárat, vagy megnyisson egy koreai weblapot.

Miután ugyanis eldöntöttem, hogy nem lifteztetem a vércukorszintem ezzel a könyvvel a 70. oldal magasságában, mégiscsak odalapoztam azokhoz a témákhoz, melyek egy évtizede izgalomban tartanak. A hangul szócikk, egészen pontosan a hangul/handzsa szócikk kapásból terminológiai bakival indít  (a handzsa a koreai nyelvben használt kínai írásjegyeket jelenti), ezután át kell evickélnünk olyan gondolatokon, hogy a koreaiak azokat a kínai írásjegyeket választották ki, ha tehették, amik leginkább megfeleltek a koreai szavak jelentésének, vagy hogy Hunmindzsongum volt a hangul eredeti neve (ez a kiadvány címe, amiben ismertették a betűket), végül odáig jutunk, hogy a hangul karakterekről olvashatunk. Na most, ha csak a wikipédiáig eljutott volna a szerző, akkor tudhatná, hogy a koreai írás hangjelölő, így karakterekről nem beszélhetünk. A koreai betűk, azok egyszerűsége és roppant logikája nem kerül bemutatásra, összességében a 6 oldalas szócikkből, mindössze másfél oldal foglalkozik csupán a koreai betűkkel. Sokkal nagyobb figyelmet szentel a szerző az átírási mizériáknak, melynek fejtegetése közben ilyen meghökkentő konzekvenciákra jut: „A hangul valójában két szó, a Han (Korea) és a gul (írás) összevonásával jött létre, és számomra úgy tűnik, hogy ésszerűen szétválasztva írni őket, mint ahogy az angol nyelvben tesszük, sokkal jobb megoldás lenne.” Ebből a mondatból nemcsak a szerző bicskanyitogató anglocentrizmusa süt, hanem hogy nem ismeri az összetett szó fogalmát sem. Pár mondattal később elcsodálkozik azon a jelenségen, hogy az Yi, Lee és Rhee ugyanaz a koreai vezetéknév, és hogy a Pak és a Park „szintén ugyanúgy hangzanak koreaiul”. Valószínűleg kevesen vannak, akik ne hallottak volna legalább egy-két koreai dalt, vagy ne láttak volna koreai nyelvű filmet, talán az ő számukra is meghökkentő Mente nyilvánvalóan végtelenül szubjektív megállapítása, miszerint a koreaiak az angolhoz hasonlóan ejtik a mássalhangzókat, míg a magánhangzókat a spanyolhoz hasonlóan. No comment. Az átírás rejtelmei után Mente a handzsákról ír a szócikkben, kijelentve, hogy a koreaiak a kínai eredetű szavakat anélkül használják, hogy tudatában lennének a szavak eredetének (hö?), majd arról ír, hogy a koreaiak mennyire nagyon hiányolják a handzsákat, ami persze megint valami légbőlkapott ötletnek tűnik. (Hivatkozások természetesen nincsenek a szövegben.) A handzsák körül mindig is parázs vita zajlott, de a mai Dél-Koreában a handzsák használata korlátozott, és inkább tudományos, illetve szépirodalmi művekben bukkanhatunk rájuk, illetve egy-egy közismertebb írásjegyre a sajtóban, eseményeken, Észak-Koreában pedig – a szerző állításával ellentétben – a mai napig nem használatosak. A szócikkhez egy izgalmas lábjegyzet is kapcsolódik, melyben a szerző azt állítja, hogy a koreaiak nem használnak szóközt, ami a koreai nyelvtanulást rettentően nehézzé teszi, illetve azt is hozzáfűzi, hogy a koreaiak nem hajlandóak megtanulni a szabványos McCune-Reischauer-féle átírást, ami nehezíti a kommunikációt. Nos, a koreaiak valóban egy ideig nem használtak szóközt, de amikor Mente a könyvét publikálta, már aligha akadhatott olyan szótárra, vagy internetes anyagra, ami nem használt szóközöket.

Pár lappal odébb vár a hankuk mal (hahn-kuuk mahl), vagyis a koreai nyelv szócikk. Most lendüljünk át azon, hogy a koreaiak mit gondolnak a saját nyelvükről (a legtöbb nyelvész szigetnyelvnek tartja a koreait), de kijelenteni, hogy a „nyelv valójában inkább kínai, mint koreai”, annyira amatőr és vérlázító, hogy túlmegy minden határon. Mente azonban még rátesz egy lapáttal, amikor azt állítja, hogy azok az elvont fogalmak, amiket a koreaiak a kínaiból vettek át a szókészletükbe, mint amilyen a jóság, vagy bátorság, eredetileg nem léteztek a koreai nyelvben, azt a benyomást keltve, hogy a koreaiak nem voltak képesek elvont fogalmak alkotására a kínai kultúrával való találkozás előtt. A koreai számrendszerbe és személyes névmásokba sikeresen belebonyolódik, ezt talán bocsássuk meg a szerzőnek, de azt megbocsáthatatlannak tartom, hogy a „mi” névmás használata kapcsán túldimenzionálva kijelenti, hogy „az emberek gyakran nem arra használják fel ezt a szokást, hogy a családjuk vagy az adott csoport érdekeit önzetlenül a sajátjaik fölé helyezzék, hanem egyszerűen csak meg akarnak szabadulni a felelősségtől”. Az enigmatikus és az irodalomjegyzékben sem szereplő Shin és Yu professzorok szerint a koreai nyelv tiszta formájában, jelentsen ez bármit is, „nem alkalmas a logikus gondolkodásra, mert nincsenek vonatkozó névmások a nyelvben, az állítmány rendszerint hiányzik, a különbségtétel az egyes szám és a többes szám között bizonytalan, és gyakoriak az alany nélküli mondatok.” Ha valami igazán vonzó és szeretnivaló van a koreai nyelvben, az a roppant logikája, ami szinte mindenkit lenyűgöz, és noha valóban gyakori az alany hiánya, és másképp írnak érvelő szövegeket, aligha okoz komolyabb megértési nehézséget a kontextus ismeretében. Az anglocentrizmusnak ez a fajta dominanciája, ami az arcunkba robban a könyvet olvasva, engem személy szerint eltántorít attól, hogy komolyan vegyem ezt a kiadványt.

Nagyon nehéz a szívem, ahogy erre a roppant méretű könyvre ránézek. Mert látom, hogy sok munka volt a kiadásban, a fordító minden bizonnyal megtett minden tőle telhetőt, szép a kivitelezés, és biztosan minden hozzám hasonló, Korea iránt elkötelezett embernek a szeme felcsillan, hogy íme, 655 oldal, tele Koreával. Azonban megtapasztalva ezt a mérhetetlen szakszerűtlenséget, hiányosságokat, pontatlanságokat, a hivatkozások teljes hiányát, a fel-felbukkanó kulturális etno- és anglocentrizmust, elszorul a szívem, hogy ma Magyarországon ezt tudjuk adni a koreai emberekről, noha nyilvánvaló, hogy ebből a könyvből Mente észjárását ismerhetjük meg, és nem a koreaiakét.

Utánanéztem, mit reagáltak a koreaiak a könyvre. Szerencsére nem fordították le, de így is akadt, aki átrágta magát a nagy tömegű szövegen, mégpedig 김지명 (Kim Csimjong) a Koreai Kulturális Örökség Oktatási és Kutatási Intézetének (한국문화유산교육연구원) vezetője. Mint írja, mélységesen sajnálja, hogy ez a kiadvány ilyen formában látott napvilágot, és 2015-ben legalábbis igyekezett felvenni a kapcsolatot a szerzővel a hibák kiküszöbölésére, Mente azonban 2017-ben elhalálozott, így valószínűleg könyve már így marad, a koreaiak és a koreai kultúrát szeretők nagy bánatára.

Remélem, másnak több türelme lesz ehhez a könyvhöz, vagy más szempontból, más mentalitással olvassa, és árnyalja majd ezt a képet.

김진명: 예언

Kedves ismerősömtől kaptam ajándékba ezt a Dél-Koreában népszerű regényt, amely a KAL 007-es személyszállító repülőgép 1983-as rejtélyes esetét dolgozza fel. Vagyis hát, ezt sugallta minden. 

A Jóslat c. könyv nagyon izgalmas felütéssel indít, a KAL 007-es lelövésének éjszakáját szovjet, majd japán szempontból meséli el a szokott sztereotíp jellemábrázolásokkal, és míg odakinn zajlik a nagy hidegháború a manipulatív és érzéketlen oroszok és amerikaiak közt, Korea ezúttal is az ártatlan, eltiport és elhallgatatott nemzetként jelenik meg, egy személyes tragédia, Jimin történetén keresztül. Jimin szüleit korán elveszítette, anyja betegségben halt meg, apja önkezével vetett véget életének, így igen korán egyedül magadnak Jihyunnal, kishúgával. Jihyunt végül amerikai szülők örökbe fogadják, s évek múlva, a lány felvételijének örömére hazaengedik Koreába, ám Jihyun arra a bizonyos, végzetes KAL 007-esre száll fel, mely soha nem ért el Szöulba. Jimin, aki éveken keresztül a viszontlátás reményében élte életét irgalmatlan bosszút esküszik, és egész életét arra teszi fel, hogy megölje Oszipovicsot, a lövést leadó pilótát. 

És igazából éppenséggel innentől nem érdekelt engem az egész. Mert azt reméltem, hogy egy politikai krimit kapok – nyilván némi spekulációval meghintve – az esetről, de sajnos ehelyett Jimin történetét kellett (majdnem) végigkísérnem, hogyan jut ki Amerikába, majd Szovjetunióba, milyen kapcsolatokra tesz szert stb. és ez alatt az idő alatt semmiféle jellemfejlődést nem láttam. Jimin végig ugyanaz az irracionális, bosszútól fűtött figura marad, aki egyszer sem képes reflektálni a tetteire, olvasmányaira, tanulmányaira, és persze az is bosszantott, mint oly sokszor, hogy noha semmit nem dolgozik a történetben, mégis mindene megvan. Végül a könyvet 70 oldallal a vége előtt félbehagytam. Nem érdekel. 

Kim Jin-Myung egyike a legnépszerűbb koreai szerzőknek, nem véletlenül. Fordulatosak a regényei és érdekes témákhoz nyúl, de sajnos, engem nem tudnak lekötni a történések, ha nem tarkítják reflexív, kontemplatív vagy leíró részek, így ezt a könyvét is többször félbeszakítottam, hogy kicsit a saját ízlésemnek megfelelőbb könyvet iktathassak be. 

A címbeli jóslat különben a SZU széthullására és a kommunizmus bukására vonatkozott.

손원평: 아몬드

Son Won-Pyeong (손원평) regényének főhőse egy fiú, akinél igen hamar diagnosztiztálják az alexitímia nevű betegséget. Az alexitímia alapvetően pszichés betegség, és az érzelmek detektálásának, értelmezésének és kifejezésének nehézségét jelenti, de előfordulhat, mint esetünkben, hogy az amigdala fejlődési rendellenessége miatt válik valaki érzelem nélkülivé. Az amigdala koreaiul szó szerint „mandulaszerv” (편도체), ezért főhősünk meglehetősen sok mandulát fogyaszt abban a reményben, hogy ez hatással lesz a betegségére. 

Szon Juncse (선윤재) gyerekkorától kezdve küzd azért, hogy képes legyen felismerni, értelmezni és az elvárásoknak megfelelően reagálni környezete érzelmeire, és ebben nagy segítségére van édesanyja, nagymamája és az irodalom (yepp!). Ám egy sokkoló gyilkosság következtében elveszíti nagymamáját, édesanyja pedig kómába esik, így a kamaszodó fiúnak önállóan kell boldogulnia egy idősebb férfi laza felügyelete mellett. Igyekszik egyedül tovább igazgatni az antikváriumot, amit anyja nyitott meg, és az iskolában is helyt állni. Közben egy különös megbízást kap az anyja melletti kórteremben gyakran feltűnő férfitől, aki arra kéri, hogy felesége halálos ágyánál játssza el a gyerekként elrabolt fia szerepét, amit hála az érzelmi reakciók pontos megfigyelésének, Juncse teljesíteni tud. Azonban a valódi fiú is megjelenik, Koni. És Koninak nincs más vágya, mint érzelemnélkülivé válni. A két fiú egyre közelebb kerül egymáshoz és a történetben sok fordulattal a barátságuk bontakozik ki és egyben Juncse érzelmeinek lassú kibomlását figyelhetjük meg.

A filmszerűen izgalmas, letehetetlen könyvet olvasva gyakran elmerengtem az emberi érzelmi reakciók furcsa logikáján, amit a főhős a saját szemén keresztül láttat, és olykor magam is meglehetősen kiábrándító következtetést vontam le az emberek csapodár érzelmeit és üres szavait illetően. A történet szereplői nagyon vonzó figurák, a főhős mellett a vad Koni és Juncse *spoiler* szerelme *spoiler* Dora is valamilyen módon kívülálló vagy kivülrekedt fiatalok, sajátos életfelfogással. Igen szívmelengető a könyv számos irodalmi vonatkozása, és a könyvekről és olvasásról szóló sorok is nagyon szívbe markolóak.

조남주: 82년생 김지영

Dél-Koreában a 82-es születésű Kim Csijong c. regény bombaként robbant, a detonáció hatását kétségtelenül erősítette az elmúlt években a közéletet Koreában is feldúló metoo kampány, mely sok illusztris személyt billentett ki státuszából. A könyv a koreai feministák egyik kiáltványává vált, hisz egyfajta állatorvosi lóként funkcionálva, a koreai patriarchális társadalom szinte minden betegségét felmutatja.

A történet Kim Csijong végtelenül kimerült, megfáradt, fásult és már-már szellemileg megbomlott alakját ábrázolja, ahogy végigdolgozza valamelyik hagyományos koreai ünnepet, amit természetesen a férj családjánál kell tölteni főzéssel, mosogatással, bevásárlásokkal és felszolgálással. Már a történet elején megszületik a diagnózis, hogy Kim Csijong egyszerűen szülés utáni depresszióban szenved. A regény azt vizsgálja az ezt követő, kronológiai rendbe szedett élettörténetben, hogy tényleg „csupán” erről van-e szó.

A történet természetesen Kim Csijong családjával kezdődik, egy olyan korszakban, ahol fiút szülni nemcsak dicsőség, de kötelesség is volt, így dönt Csijong anyja az abortusz mellett, amikor valószínűsíthetően harmadjára is lánygyermeknek adna életet. Az abortuszt követően a harmadik gyermek így végre fiúnak születik. Akik ismerik kicsit a koreai kultúrát, tudják, hogy a legfiatalabb fiúnak (maknae) mindig nagyon jó sora van a nővérei mellett, ez bizony effektíve nemcsak azt jelenti, hogy ő kapja a finomabb, táplálóbb falatokat az asztalnál, de hogy a fiúnak lehet saját szobája, a fiú tanulhat tovább, mitöbb a lányoknak el kell menniük pénzt keresni, hogy a fiút taníttathassák. Csinjong azonban szerencsére iskolába járhat, így a regény az iskolai fiú-lány problémákat is taglalja. Például a fiú-lány párosításokat az iskolapadban, abban a reményben, hogy a fiút a lány megszelídíti, de ez többnyire a lányok vég nélküli zaklatását jelentette, vagy az osztályfelelős pozíciójának kérdését, tudniillik, hogy azt mindig fiú tölti be. Ezek közül engem leginkább az iskolai egyenruha kérdése foglalkoztatott. Mindig is meghökkentőnek találtam a sorozatokban az arcpirítóan rövid iskolai szoknyácskákat, melyekben nyilvánvaló, hogy a lányok legfeljebb ide-oda tipeghetnek óvatosan (például ugye lépcsőn), de aktívan mozogni, leguggolni nem lehet benne. A szabályok szerint a lányoknak térdet eltakaró szoknya az előírás, de viszonylag kevés olyan iskola van, ahol bokáig érő szoknyát hordhatnak a lányok. Ehhez vékony, fehér blúz jár (egy olyan országban, amihez mindenhez kimcsit esznek, amit aztán nehéz kimosni), a blúz alá mindig be kell öltözni, mert áttetsző, így még a meleg nyárban is kénytelenek a lányok trikót hordani a blúz alatt, plusz még a melltartó. Csijong generációja még sportcipőt sem hordhatott, viszont a harisnya és a zokni (így együtt!) előírás volt, természetesen még nyáron is. A fiúkra nyilván sokkal lazább előírások vonatkoztak, és ezt azzal magyarázták, hogy a fiúk alkatuknál fogva mozgékonyabbak és aktívabbak, ezért jár nekik kényelmesebb és többféle ruházat. Utánakerestem, hogy mennyit változott ez a helyzet. A boltokban ugyan megjelent (bár mind sold out) az iskolai nadrág a lányok számára is, de a legtöbb iskolában, még mindig a szoknya az előírás, a Kék Ház petíciói közt most is van fenn aláírható kérvény, hogy lehessen nadrágot hordani a koreai iskolákban. Az iskolai részben még lehet olvasni a buszos és iskolai szexuális zaklatásokról, az iskolai hátrányos megkülönböztetésekről (például az étkezési rendben) és a menstruációs ügyekről is.

Kim Csijong azonban túlevickél ezeken a megrázkódtatásokon, és végre pályát választ, producer szeretne lenni, ami természetesen a családja szerint nonszensz. Mindenképp tanár néninek kell lennie, mert az illik a lányokhoz és biztonságos, közalkalmazotti munka. Végül sok frusztrációt követően bölcsészkarra veszik fel egy meglehetősen konzervatív egyetemre, melyet elvégezve a PR felé orientálódik, és elkezd munkát keresni. Itt nagyon sok érdekes adatot olvashatunk a női munkaerő alkalmazásáról, jobban mondva nem alkalmazásáról. A legnyomósabb érv, hogy a cég szempontjából nem érdemes női munkaerőbe fektetni, mivel ha gyereket szül, nem lehet túlóráztatni, a szülés előtti időszakban pedig akár egy órával később érkezhet a munkahelyre és egy órával hamarabb távozhat, ami demoralizálóan hat a férfi munkatársakra. Csijongnak mégis sikerül bejutnia egy céghez, és megkezdenie az éjszakába és hétvégékbe nyúló munkanapokat, és a női kezdő alkalmazottakat sújtó egyéb tevékenységeket (nem, nem túloznak a sorozatok, akár a vezető alsóneműinek mosatása is ide tartozhat). Olvashatunk itt a 회식 (céges közös étkezés) rémségeiről, az üvegplafonról, ami Koreában még alacsonyabb, mint Európában, a fizetésbeli különbségekről, ami a világon Koreában a legjelentősebb és persze férfi kollégák hecceiről, többek közt a WC-be telepített titkos kamerákról.

Csijongnak természetesen lesz párja is, és családi nyomásra Csijong teherbe is esik, ami megpecsételi a sorsát. Mivel nem akarják a gyerek nevelését a távol élő nagyszülőkre bízni (ez különben jellemző megoldás, a gyereket vidékre adják le a nagyszülőkhöz és csak hétvégente látogatják meg), ezért természetesen Csijongnak fel kell mondania, és ezzel felszámolnia régi életét, leszakad a munkaerőpiacról és a férjétől válik függővé anyagilag. 2014-es statisztika alapján ma 5 dolgozó koreai nőből 1 otthagyja állását, ha teherbe esik, a többi igyekszik szülés után 1 hónappal újra munkába állni. A történet vége a kiégett, kiábrándult, terápiába járó Csijong…

A 82-es születésű Kim Csijong nem kellemes olvasmány és híján van a szépirodalmi értékeknek is, műfaja jóval közelebb áll a szociográfiához, melyet megerősít a sok lábjegyzet, melyekben tanulmányokra, cikkekre és statisztikákra hivatkozik a szerző. A könyv fogadtatása elképesztően pozitív, nemcsak a nők körében, a kötetet nekem is egy férfi vlogger ajánlotta figyelmembe. Ugyanakkor – függetlenül attól, hogy a könyvben nem olvashatunk kirohanásokat vagy érzelmi túlbuggyanásokat – természetesen sok férfi érezte büntetőkönyvnek, túlzónak és sértőnek az írást. Számtalan blogger és vlogger fejtette ki lesújtó véleményét arról, hogy Csijong nem volt elég öntudatos és asszertív, hogy rossz döntéseket hozott, és hogy valójában sokkal nagyobb a nők mozgástere, mint azt a könyv sugallja. Voltak, akik azt rótták fel a szerzőnek, hogy nem tud meleg szavakkal és kellő pátosszal beszélni az anyaságról, mások azt a meggyőződésüket fejtették ki, hogy a valóságban otthon maradó kimcsijongok elhízott, unatkozó, semmi hasznosat nem végző nőszemélyek, így terjedt el különben a 82 kilós Kim Csijong címváltozat is. És persze megjelentek azok a férfiak is, akik überelni kívánva a nők problémáit a koreai katonaság gyötrelmeiről és traumájáról beszéltek, ezzel megerősítve, hogy még férfinak sem jó lenni Koreában.

Összességében egy szépirodalmi szempontból nem kiemelkedő, de mégis jelentős könyvről van szó, amit mindenkinek ajánlok figyelmébe, középszintű nyelvtudással jól olvasható.

O Dzsonghi: Esti játék

Hallatlanul izgatott voltam, amikor értesültem a könyv megjelenéséről, ugyanis nem ez volt az első találkozásom 오정희 (O Dzsonghi / O Csonghi / O Jeonghee) íróval. A Nagyvilág Korea-számában Kiss Marcell mesteri fordításában már olvashatták a koreai irodalom iránt érdeklődők a kísérteties hangulatú Pharo tó c. novellát. Az Esti játék kötetben három, hasonlóan borzongató,  áttűnésekben gazdag, bennem egyfajta meghatározhatatlanul sejtelmes érzést hátrahagyó novella kapott helyet, melyben a 20. század második felének koreai történelme és társadalma, annak minden nyomora, de egyben derűs, kellemes, olykor elzsongító családi pillanatai is átsejlenek egy-egy női sorson keresztül. Ez az a korszak, melynek vérverejtékéből a mai koreai csoda virágzott ki.

Az első darabban, a Kínai negyed c. novellában egy fiatal, épp serdülő lánykának a szemén keresztül láthatjuk a koreai háború utáni állapotokat, a vasúti szénlopásokkal, az élősködőkkel való örökös küzdelemmel, a kamaszok lődörgéseivel, a nők örökös, szinte állati „vemhességével”, majd a városi prostitúcióval, az amerikai holmik bűvöletével, és az emberi tragédiákkal. Soha olyan sokkolót, mint amikor egy amerikai katona egyszerűen kidobja az emeletről a részegségében megunt koreai szeretőjét. Az egész novella egyszerre ábrázolta az adott történelmi-társadalmi helyzetben lévők kiszolgáltatottságát, a nők védtelenségét és a gyerekek sodródását. A második, Esti játék c. elbeszélés esti játéka a koreai go-stop, ami egyszerre ábrázolt egy rituális, fatikus tevékenységet a kártyajátékon keresztül, szívmelengető, vagy épp szívfacsaró emberi játszmákkal apa és lánya között, és ezzel párhuzamosan – és valószínűleg ez az író sajátja – sokkoló betéteket, olykor víziószerűen felbukkanó képeket, gondolatsorokat ékelt az alkotásba. Megsirattam. Az utolsó darabban, a Búcsúzó szavakban három generáció, nagyanya, anya és fia róják az útjukat a nagymama leendő sírhelye felé. A vándorlás, megérkezés és visszaindulás kiváló alkalom az írónak, hogy három szemszögből, de hangsúlyozottan az anyáéból láttassa a környezetet, az elmúlt időszakot, benne az politikai üldöztetés miatt elbujdokolt apát és a generációk közti feszültséget.   

A szövegeket Pásztor Gergely fordította angolból, nagyon szép, érzékeny, plasztikus stílusban, érezni lehetett, hogy a szíve benne van. Viszont valószínűleg az angol forrás miatt egyes koreai szavakat sajnos (mármint nekem sajnos^^) néhány helyen japánra fordították (pl. tatami, go, rámen), de azért maradtak benne jellegzetes koreai kifejezések is, például a szuri, szuri, maszuri (nagyjából: csiribú-csiribá), ami nagyon megmelengette a szívemet. Nagyon sok, értékes lábjegyzet segíti az olvasót a történelmi és kulturális háttér megértésében, így sokat megtudhatunk például a go-stop játékról, a szarka-szimbolikáról és a temetkezési kultúráról is. A könyvet különben egy értő bevezető indítja, ami talán utószónak jobb lett volna, mivel erősen spoileres, és értelmezési utakat is kínál.

Úgy gondolom, fontos könyv jelent meg, olyan elbeszéléseket olvashatunk kiváló fordításban, melyek Dél-Koreában kötelező olvasmányok, nemcsak mert magukba tömörítik egy korszak problémáit és érzéseit, hanem mert O Dzsonghi megrendítő erővel ábrázol, sokkoló történeteket képes mesteri módon, sűrítve, olykor szimbólumokkal tűzdelve megfesteni.  

지금 알고 있는 걸 그때도 알았더라면

Sokszor ára van annak, ha rajongunk és fülig belepistulva koreai szépfiúkba olyan könyvek megvásárlására is ragadtatjuk magunkat, melyek alkalomadtán egy-egy sorozatban tűnnek fel imádottunk kezében. De én még azt sem találtam intő jelnek, hogy e verseskötet éppenséggel óriási hype vesz körül, és ha kicsit alaposabb vagyok, azt is könnyűszerrel kideríthettem volna, hogy a válogatáskötet szerkesztője és a versek fordítója a miszticizmushoz való vonzódásáról híres 류시화 költő.

A „Ha akkor is tudtam volna, amit most tudok” című válogatáskötet egy 잠언 시집, ahogy az alcíme hirdeti, vagyis példabeszéd-verseskönyv, bölcseleti jellegű verseskönyv, ami persze rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Ám – ahogy ez népszerű tartalmak esetén is szokott lenni – nem eszeveszett ontológiai fejtegetéseket, agyafúrt episztemológiai eszmefuttatásokat vagy kétségbeejtő teológiai ámokfutásokat olvashatunk ki a rövid sorok közül, hanem egyszerű, könnyen emészthető, általános erkölcsi tanulságot vagy morális mondanivalót tartalmazó, gondolatritmusra építő verseket, melyeknek szerzői talán túl sokszor engedtek az oximoronok és ellentétek csábításának, vagy épp a jelzőket halmozó lajstromozásnak.

Természetesen a kötetben találtam megindító, szép, sőt tartalmas, elgondolkodtató verseket, és összességében egyáltalán nem volt rossz elolvasni ezt a kötetet, kellemes, elzsongító, itt-ott megríkató, érzelmes, de azért a komfortzónából nem feltétlenül kirángató költemények ezek, jobbára olyanok tollából, akikről még soha nem is hallottam.

Ajánlom a könyvet alapszintű nyelvtudással rendelkezőknek, és ajándék-kötetnek szerintem elsőrangú választás, és vigaszforrásként is jól működhet.

이주형: 어른이 되어 보니

Mielőtt elkezdtem olvasni, a könyv írója az IG-n óva intett, hogy ez egy könnyedebb könyve, mégis az 어른이고 싶은 날 után nehezen tudtam ellenállni a gyönyörűen illusztrált, szemnek is kellemes kiadványnak, mely ezúttal is kávé mellé való rövidebb gondolatokat, esszéket és verseket kínált. És valóban, ha úgy vesszük, ezek az írások nem heideggeri mélységűek, nem magasröptűek és bonyodalmasak, olyan megfigyeléseket tartalmaznak jobbára, melyeket magunk is megtehetünk egy kávéházból vagy akár szobánk ablakából kibámulva, forró feketével a kezünkben. 

Amennyire vissza tudok emlékezni az előző 이주형 könyvre, hasonló benyomásokat keltett bennem, de abban mintha nehezebb, kevésbé könnyen felfejthető szövegek lettek volna, mint az 어른이 되어 보니 esetében, ugyanakkor ez utóbbi könyv sokkal több intim és személyes szöveget tartalmaz, mondhatni közel kerültem az íróhoz. 

A kötet négy fejezetből áll, az első a jelen élvezetéről, a körülöttünk elterülő szépség felfedezéséről, és az apró örömök nyújtotta élvezetekről szóló írásokat tartalmaz. A második – kötet leginkább gyógyhatású része – a mindennapok nehézségeinek leküzdésére és a türelem erényének kimunkálására buzdít, hisz minden előbb-utóbb elmúlik. A harmadik fejezet írásai arra irányítják a figyelmet, hogy fordítsunk nagyobb gondot az emberi kapcsolatainkra, a családra, és értékeljük a környezetünkben élők barátságát. A negyedik fejezet pedig arra sarkallja az olvasót, hogy motiválja és buzdítsa önmagát. 

A könyv legnagyobb értéke a kellemes, szívmelengető hangnemen túl, hogy sok utalást tartalmaz izgalmas filmekre, dalokra és könyvekre, a szerző gyakran egy-egy idézet kapcsán lamentál az élet jelenségeiről. Bevallom a Holt Költők Társaságában hallott Frost versrészletre is ebben a könyvben akadtam, pedig de sokat kerestem. 

Összességében most kifejezetten jól estek ezek az egyszerű, de olykor egyszerűségükben is emberi és szívemet megérintő, kávéillatú gondolatok.

Han Kang: Nemes teremtmények

„A katonáktól kell félni.

Mitől lennének félelmetesek a halottak?”

Öt napja ülepszik.

És mégis most, hogy újra kezembe veszem ezt a szép kivitelezésű, kellemes színekbe burkolt könyvet, megborzongok, és még mindig visszahangzik bennem a megindultság, a felháborodás és a mélységes szomorúságnak egy vegyüléke, ami napokig nem hagyott nyugodni, ami belém égett és amitől rémálmaim lettek.

Egy könyv tinédzserek lemészárlásáról. Felszámolni egy városban eszkalálódó dühödt, fiatalokban tovább vissza nem tartható felháborodást egy elnyomó, gyilkos rendszer iránt, melyet Pak Csonghi épített ki, és akinek meggyilkolása volt az a pillanat, amikor a népharag kimutathatta szándékát. A diáktüntetések felszámolását az a Cson Duhvan tábornok vezényelte le, aki a mai napig él és virul, 1997-ben amnesztiát kapott, és csak idén volt az első (!) tárgyalása a kvangdzsui mészárlásban játszott szerepe miatt.

Han Kang könyve azonban nem a nyers történelmi tényekkel foglalkozik. Nem olyan nevekkel, akik a történelem lapjaira kerültek ilyen-olyan kontextusban, hanem egy névvel, egy fiúval foglalkozik, akit Tonghonak hívnak, aki nem volt százakat megmentő hős, vagy olyan srác, aki a kellő időben meghúzza a ravaszt. Tongho harmadikos középiskolás fiú volt, aki a kvangdzsui felfordulásban elveszítette barátját, akit vélhetően golyótalálat ért. Így került a kvangdzsui Tartományi Hivatalhoz, ami átmenetileg kór- és hullaházzá alakult, hogy a folyamatosan érkező, bizarr mód fiatal holttesteket valamiképp tárolják és a legminimálisabb tisztelet megadják nekik. Az első fejezet kripta hangulata Tongho belső küzdelmeivel örökre belénk ég, ahogy az ápolónők emberfeletti küzdelme és a nyers erőszakkal szembeni tehetetlenségé is. A második fejezet egy test bomlását, és a felröppenő, megsemmisülésig a test körül keringő lélek eszmefuttatásait írja le, ezzel együtt a perspektíva egyszerre tágul és ismerünk meg további részleteket Tonghoról, és egyszerre szűkül, ahogy a test oszlásának folyamatát egészen biológiai részletekig menően ábrázolja. A Hét pofon fejezetet volt számomra a legmegrendítőbb. A hét pofon, amit a narrátor intenciói ellenére nemhogy nem felejtünk el, de majdhogy mi pusztulunk bele. 1985-ben járunk, és az első fejezetből megismert Unszuk megpróbáltatásait írja le, aki többek közt Tonghonak szeretne emléket állítani egy színdarabbal, amit a cenzúra kegyetlenül megnyirbál, gyakorlatilag előadhatatlanná tesz. Az előadás mégis megvalósul, melybe drámai módon jelenik meg az ittmaradottak kicenzúrázhatatlan fájdalma és keserűsége. A Vas és vér fejezet szinte már lehet mondani, hogy annyira messze túl volt a tűrőképességemen, hogy egyfajta tompaság lett úrrá rajtam, miközben a rafináltan kegyetlen kínzásokról olvastam, amit azok a fiatalok szenvedtek el, akiket nem lőttek vagy vertek agyon az utcán. Az ötödik fejezet egy, az átéltek hatására szocializálódni képtelen, traumáktól terhelt nő egy teljes éjszakája (19:00-5:00), egy kínlódással, emlékezéssel és dilemmákkal teli forró este. Az utolsó fejezet pedig Tongho anyjának fájdalmas visszaemlékezése fiára és arra az estére, amikor életét vesztette. A könyvet egy epilógus zárja, amiben az író érintettségére is fény derül.

Összességében a könyv épp csak hogy túlélhető. Ennek egyik oka Han Kang páratlan nyelvi stílusa, ami a szöveg mélyére rántja az olvasót, oda, ahol nagyon sötét van és a lélek határait a fájdalom jelöli ki. Az író ebben a könyvében túlnyomó részt egyes szám első vagy második személyben szól, így olyan benyomásunk támad, hogy benne vagyunk a történetben, érintettek vagyunk, elszenvedők, vagy épp felelősök. Han Kang különben nem keres felelőst, nem mutogat ujjal, inkább egy tágabb értelembe vett család, egy fiú mikrotörténetét meséli el, miközben lamentál a tömegpszichológiáról és az ember eredendő kegyetlenségéről, vagy a nemesség mibenlétéről, de egyértelműen nem az a célja a szöveggel, hogy vádiratot írjon. És mégis. Azt hiszem, a Nemes teremtmények könyv minden egyes sora egy kopjafa, és Han Kang nem ad felmentést sem, nála nincs amnesztia, nem teszi meg azt a kissé elcsépelt engedményt, hogy a koreai fiatalokat lemészárolókat emberiként, személyként mutatja be. Azoknak az embereknek a többsége, akik akkor meghúzták a ravaszt, vagy halálra kínoztak embereket, ma is élnek.

Végezetül szeretnék írni a fordításról. Ami először szembeötlött, az a cím volt, ugyanis a koreai eredeti cím fordítható A fiú jön, Egy fiú jön, Jön a fiú stb.-ként, az angol cím pedig Human Acts volt, így meglepett, hogy magyarul ennyire más cím áll a címlapon, de már elsőre is nagyon tetszett a fordító bátorsága, hogy mert eltérni. A nemes teremtmények kifejezéssel az Éjszaka pupillája fejezetben találkozunk, ahol eredetiben csak annyi áll, hogy „Nemesek vagyunk”, így a teremtmények betoldás szintén fordítói lelemény. Az így megalkotott címet így triplán ötletesnek találom, mert kifejezi nemcsak a téma és a tüntetésben résztvevők iránti tiszteletet, de mégis emberi, teremtmény mivoltukban ábrázolják őket. Harmadrészt pedig maga a könyvfejezet is átértelmezi a címet. A Kiss Marcelltől mondhatni megszokott színvonalon és kreativitáson túl mindenképp szót érdemel az érzékenysége, amivel a szöveghez nyúlt. Néhány sort összevetve az eredetivel azt mondhatom, sikerült neki teljesen ráhangolódnia, egyfajta szinergiába kerülnie az íróval, és képes volt Han Kang kíméletlen tőmondataiból és sötéten tekergőző gondolataiból egy kiváló fordítást alkotnia. Ha lesz egyszer időm, mondatról mondatra össze fogom vetni a két szöveget. Kiss Marcell azonban nemcsak fordítást, de egy nagyszerű, és gyanítom azok számára, akik nem ismerik a koreai modern történelmet életmentő utószót is írt, melyből szerintem érdemes előre tájékozódni azoknak, akiknek ez terra incognita.

PS. A könyv most (újfent) nagyon pörög Dél-Koreában. Mun Dzsein elnök ugyanis melegen ajánlotta a nyári szabadságra. Hát… döntsétek el Ti, hogy vinnétek-e Balcsira.

A Május 18-ika Megemlékezés Alapítvány honlapja

박준: 운다고 달라지는 일은 아무것도 없겠지만

Park Jun (Pak Dzsun / 박준) prózakötete 2017 egyik legnagyobb sikerű irodalmi megjelenése volt Koreában, már szokatlanul hosszú és talányos címével (Semmin sem segít a sírás, de…) is felkelti a figyelmet, de a borítón látható, arcnélküli páros is mélyen elgondolkodtatja azt, aki a szép kivitelezésű könyvet a kezébe veszi. A kötet vonzerejét személyességének, költői stílusának és fiatalos őszinteségének köszönheti, igazi élmény volt olvasni, több darab is mélyen megérintett és bizony, hiába nem segít semmin a sírás, néhány esszé fölött mégiscsak el kellett morzsolni egy-két könnycseppet.

Én magam a kötetre az 이번생은 처음이라 (Because This is My First Life) c. sorozatban figyeltem fel, melyben többek közt az azóta elhíresült idézet is felhangzik: 

„A szavak az ember szájában jönnek világra és a másik ember fülében halnak el. De egyes szavak nem pusztulnak el, hanem az ember szívében életben maradnak.”  (어떤 말은 죽지 않는다)

Annyira vonzónak találtam a sorokat, hogy beszereztem a könyvet, ami ugyan prózának (산문) aposztrofálja önmagát, de minden ízében magán viseli a költőiség jegyeit, olyannyira hogy a kötet közel 10%-át konkrétan költemények teszik ki, és a prózai alkotások java része is inkább a szabadvers irányába tendál. Nem csoda, ugyanis Park Jun költő, és ez a fajta érzékeny, plasztikus, költői képekben való gondolkodás teljesen áthatja ezeket a szövegeket, érezhető, hogy nem egy kívülálló pozíciójából meséli el, figyeli meg és írja le az élményeit, hanem belülről átélve, naplószerűen, elképesztően szépen megformált mondatokkal, legtöbbször az oly sokszor mesterkéltnek hangzó szentenciák nélkül.

Ahogy a cím maga is befejezetlen (az egyik esszében olvasható a befejezés, de nem lövöm le a poént), úgy a kötet írásaira is jellemző a kihagyás, az ellipszis és a(z el)hallgatás, ami sokszor annyira átütő, hogy az olvasó maga is megneszül. Különösen jellemző ez a stilisztikai megoldás a 그해 versciklusra. A 그해 önmagában is olyan évre utal, melyről a beszélő mesélni akar és a múlt eseményeihez, megélt élményhez kapcsolódik, és valóban ezek a versek valamiképp kopjafái egy-egy város, falu valamely megélt történésének, melynek az olvasó nem része ugyan, nem feltétlenül érti az utalásokat, mégis nem képes kivonni magát a hatásuk alól.

Kjongdzsu, anno (그해 경주)

Egy hatalmas sír előtt

Kinyitottad markomat

Hogy ujjaddal néhány írásjegyet belevéss.

Újra becsuktam tenyerem.

Nem tudtam, mit írtál

De egy idő után bólintottam rá.

Az írások különben lassú sodrásúak, de a legkevésbé sem unalmasak, és olyan szépek, hogy egyes darabokat, amiket a buszon olvastam el, később intimebb környezetben hangosan is elolvastam, mert annyira káprázatosak és nemcsak a szemhez szólnak, de a fülhöz is, különösen igaz ez a hanghatásokat sorjázó Hangok (소리들) c. darabra.

És hogy miről szólnak ezek az írások? Meglehetősen személyes tapasztalatokról, helyekről, helyszínekről, melyeket a múlt emlékei megtöltenek, gyerekkorról, a költővé válásról, ételekről, magányról, évszakokról, sírásról, hangokról, utazásokról és a kötet végének főszereplője kétségtelenül az apa lesz.

Vitán felül a Park Jun első prózakötete körüli ováció nem túlzás, értékes, szép és szuggesztív, mindenképp olyan alkotás, amihez jó lesz időről időre visszatérni.  

A költővel készült interjút érdemes megnézni, nagyon sok izgalmas kulisszatitkot elárul (koreai felirattal is megtekinthető):

https://www.vlive.tv/video/38030

이기주: 언어의 온도

Nehéz I Gidzsu (Lee Giju) esszékötetéről írnom, mert egyfelől nem igazán kötött le, másfelől – és ez nyilván szoros összefüggésben van az előbbiekkel – nem is értettem pontosan a szövegeket, mivel a szerző igen kifinomult stílust használt dudig 한자어-kal, és bizony a magyarázó jellegű kínai írásjegyek nem sokat segítettek rajtam. Én minden koreai könyvet eddig extenzíven olvastam, vagyis szótár nélkül, ráhagyatkozva a meglévő szókincsemre és a logikámra, és - eltekintve egy-két nehezebb darabtól - eleddig ezzel a módszerrel jól vettem az akadályokat, vagyis értettem is, és még élveztem is az olvasást. Azonban itt most árnyékra vetődtem, hónapokon keresztül gyöngyöző homlokkal próbáltam kiókumulálni, hogy mi is lehet egy-egy hanjával meghintett darab lényege. Ahogy az angol fordító blogjában olvastam: <언어의 온도> is not a book for the lazy. Lusta mondjuk épp nem vagyok, de…

Persze a gond alapvetően velem van, ugyanis masszív prekoncepciókkal láttam neki ennek a könyvnek. Egyfelől több koreai ismerősöm ajánlotta és nagy élvezettel olvasta a koreai hektikus életformához illeszkedően rövid, de tartalmas írásokat, melyek többnyire egy-egy jelenetet, filmélményt, utcai jelenséget boncolgatnak, szentenciózus zárással. Még a kedvenc idolcsapatom tagjai is egymásnak adták, és ajánlották rajongóik figyelmébe ezt a kötetet. Másfelől nagyon arra számítottam, hogy az 우리말 가슴을 울리다-hoz hasonlóan valamilyen módon a koreai nyelv szépségéről, érdekességeiről, etimológiájáról fogok olvasni, de a 언어의 온도 (A nyelv hőfoka) inkább a kimondott szó hatásáról, emberi kapcsolatokról, egymásra figyelésről, szemlélődésről szól és legalább annyi angol szót boncolgatott a szerző, mint koreait.

A könyvhöz nyilván évek múlva érdemes lesz visszatérni, vagy akár kihívásnak sem lenne rossz egy-egy izgalmasabb esszét lefordítani, de valószínűleg nekem nem lesz a szívem csücske.

김영하: 읽다

Amint megjelent kedves koreai íróm, Kim Yungha trilógiája (Írni – Olvasni – Látni), nem volt kérdés, hogy becserkésszem-e az olvasásról szóló darabot. Biztos voltam abban, hogy ha íróként olyan magával ragadó könyveket tud írni, olvasóként is egymásra fogunk találni – mondanom sem kell, reményeim beteljesültek. A hat izgalmas irodalmi előadást tartalmazó kötet végig roppant szívmelengető volt olykor meglepő fordulatokkal és igen veretes mondatokkal, szívdobogtató gondolatokkal. 
A hat előadás az olvasás különböző dimenzióit járja be, meglepő módon elsősorban az európai klasszikusok mentén, viszonylag kevés szó esik a távol-keleti kultúra gyöngyszemeiről, kétségtelen, Kim Yungha a nyugati kultúra, és az orosz irodalom szerelmese. Az első előadás a „veszélyes olvasás” módozatairól szól, így a Möbius-szalagszerűen önmagát, vagy hőseit (is) felszámoló, olvasót magába kebelező könyvekről mesél, így az Oidipusz királyról, Borges könyvtáráról, vagy Calvino furmányos meséiről. A második előadás olyan történetekről szól, melyekben a főhőst megőrítik a könyvek, itt főleg Don Quijote és Bovaryné kapcsán fejti ki a szerző, milyen módon hat ránk az olvasott szöveg. A harmadik előadás témája a labirintusszerű könyvek, melyekben az olvasó rendre elveszíti a referenciapontjait, így maga is bolyong a szövegben, itt főleg Kafka A kastély c. művéből olvashattunk részleteket, és ezekhez kapcsolódó gondolatokat. A negyedik előadásban a regényolvasás hasznáról és káráról olvashatunk, talán az egyik legszellemesebb írás, itt megidéződik Nabokov, Pamuk, és szó van a regény fikciós síkjának és a valóság síkjának összecsúszásáról is. Az ötödik részben a negatív szereplők vonzerejével foglalkozik az író, meghökkentő mód a Sopranos sorozattal példálózva, irodalmi párhuzamokat pedig Dosztojevszkijtől és Goldingtól merít. Az utolsó előadás címe: Az olvasó mint az könyvuniverzum stopposa, egyértelműen a legkedvencebb előadásom, noha kicsit kilóg a sorból, mert többet tudunk meg az írás műhelytitkairól és az írókat nyomasztó ügyekről, mint a könyvek titkos kapcsolatairól, az intertextualitás szépségeiről. 
Összességében egy hallatlanul izgalmas, kellemes, könyvmolyok lelkét simogató előadássorozat, melyben nincs szakzsargon, tehát könnyen érhető és nem mellőzi a humort és a személyességet sem.

김애란: 두근두근 내 인생

Ha másról nem, méltán világhírű sorozataikból tudjuk, hogy a koreaiak nemcsak a drámához értenek, de ahhoz is, hogy mindez ne legyen csömörletes, átlátszó, hazug vagy végletesen komor. Kim Aeran írónak is sikerült Szívrepeső örömmel teli életem c. regényében ezt a kényes egyensúlyt olyan tökéletesen eltalálni, hogy miközben a világ legszívfájdítóbb témájáról - egy tinédzser küszködése egy halálos kórral - olvastam a sorait, és törölgettem a könnyeim, egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy mindez milyen álságos vagy hatásvadász.

Kim Aeran ugyanis volt olyan bátor, és átadta tollát egy korai öregedésben (progéria) szenvedő tizenévesnek, Areumnek[1], aki az első soroktól belopja magát a szívünkbe, noha az első fejezetek még inkább nagyon ifjú szüleiről szólnak, akik tapasztalatlanul, szülői ellenérzésekkel körülvéve és némiképp kényszerből tartják meg a kis Areumöt. A filozófiához vonzódó, könyvmoly kisfiú ugyan betegsége miatt iskolába nem járhat, de tekintélyes tudást és műveltséget halmoz fel olvasmányai révén, kiterjedt virtuális életet él, imád posztokat írni és nem titkolt szándéka, hogy írásait egy napon megjelentesse. Első szövegének témája mi más is lenne, mint szüleinek története, akikre olyannyira rászorul és akik szinte egyetlen valódi emberi kapcsolatát jelentik, így vizsgálatának első számú alanyai és tárgyai.

Areum állapota azonban 18 éves korára nagyon leromlik, a kórházi kezelésekhez szükséges pénz megszerzésének egyetlen lehetősége egy adománygyűjtő tévéműsor, melynek révén különös levelezés bontakozik ki egy rákbeteg lány és a fiú között. A költőiségtől nem mentes, izgalmas levelezés azonban, melynek során Areum lassan kitárulkozik, tragikus hirtelenséggel megszakad, és egy elkapott beszélgetéstöredékből derül majd ki, hogy Areum pusztán egy gyomorforgató csalás áldozata volt.

A történet vége elkomorul ugyan, hisz Areum sorsa a folyamatos leépülés, kórház, vakság és végül a halál, mégsem bukik alá túl mélyre a könyv íve, mivel zárásként Areum szövege is olvasható, az Egy szívrepeső örömmel teli nyár címmel, ami egyszerre vidám, egyszerre szomorkás, de mindenképp pompás színekkel festi meg szülei találkozását.

A könyv legnagyobb erénye, hogy képes érzékeny témákról érzelgősség és tabuk nélkül beszélni, olykor akár tizenévesekre jellemzően ellentmondást nem tűrő hangon, autentikusan ábrázolja a fájdalmas betegségben szenvedő ember lelkiállapotát, és képes megragadni egy szenvedésekkel teli, rövid élet szépségét anélkül, hogy "meg kell látni az élet szépségeit"-jellegű lapos közhelyeket permetezzen az arcunkba. Nagyon szerettem a könyv filozofikus eszmefuttatásait, az egész köteten áthullámzó évszakok plasztikus leírását, és összességében nem tudom, mikor sírtam ilyen sokat egy könyv fölött. Külön bravúr különben a regény szerkesztése, a költői prológus és epilógus közti részek hol történetmesélősek, hol e-mailes levelezést olvashatunk, hol pedig egy televíziós műsor felvételének jeleneteiből ismerjük meg a motivációkat, de a zenének és az idézett könyveknek is van szerepe. (A könyvek és dalok pontos adatai különben a kötet végén megtalálhatóak.)

A könyvből film is készült sztárszínészekkel, ami mind hangulatában, mind a szereplők karaktereiben a regénytől annyira elütőnek és számomra annyira dimenzió nélkülinek tűnt, hogy a 20. percben dühödten kikapcsoltam. Valószínűleg a regény nélkül élvezhető lehet...

---

[1] 아름 jelentése gyönyörűség.

김미리: 늑대소년

Dél-Korea egyik legromantikusabb története a 2012-ben filmre is vitt Farkasfiú története, ami minden kliséje ellenére óriási sikert aratott. A történet ugyanis valóban nagyon sablonos, már-már unásig ismert: adott egy betegeskedő, vidékre szakadt, szomorú lány és egy hallgatag, erős, farkasösztönökkel megáldott fiú, akik egymásra találnak. Mégis sikerült Jo Seonghui (조성희) rendezőnek olyan különleges hangulatú, vonzó filmet készíteni belőle, köszönhetően a kiváló operatőri munkának és a fantasztikus színészeknek, hogy én magam már tízszer is megnéztem, és bizony mind a tízszer megsirattam ezt a történetet.

A filmről írok, pedig a könyvről kellene. Ennek egyik oka, hogy a könyvet szinte egy az egyben, mondhatni sorról sorra adaptálták a filmre. A filmbe nyilván több poénos jelenetet is belecsempésztek, és néhány apróbb változtatást is kieszközöltek, ezek egyike a farkasfiú, Cheolsu által olvasott könyv, ami nem a filmbeli Hóember, hanem az Én, a lepke c. kötet, ami csak azért érdekes, mert a szerző, Kim Miri másik saját könyvéről van szó. A regény azonban kicsit bővebben ír Suni családjáról, vagy a kulcsszerepet játszó gitár történetéről, az epilógusban pedig megtudhatjuk, hogyan reagált Cheolsu Suni távozására. A másik ok, ami miatt a filmről többet lehetne beszélni, hogy a könyv, mely egyértelműen szórakoztató irodalom, önmagában messze nem lenne olyan érdekes, ha nem lett volna mögötte a film, a színészek arca, és a filmben megfestett hangulat.

Összességében tehát egy jól követhető történet, különösebb mély jellemábrázolás nélkül, ugyanakkor meglehetősen plasztikus és romantikus jelenetekkel, szeretnivaló karakterekkel, ezzel együtt talán az egyik leggyorsabban elolvasott koreai nyelvű könyvem lett. A kötet nagyon szép, színes illusztrációkat tartalmaz és Suni dalának teljes szövegét. 

A film bemutatója