Stephen King eredetileg nálam nyári
program, mert élénk és könnyen elszabaduló fantáziámat ilyenkor nem ragadja
magával az őszi-téli sötétség és a baljós csönd, megnyugtatnak a nyári hangok,
mint a tücsök és a béka, szóval nem száll meg az a rettegés, ami most,
szerencsétlen módon, októberben, King Bilincsben
c. könyvével a kezemben. Olyan elemi félelmet és borzalmat éltem át egyedül,
mert persze a férjem épp estis volt két nap is, hogy mikor tompa puffanással
leszédült az egyik törölköző a fürdőszobában, sikítanom kellett. Hát, ezt hozza
ki belőlem a Mester, eddig mindegyik könyvével.
A Bilincsben alapötlete önmagában zseniális: egy negyvenes házaspár
lapos szexuális életét azzal igyekszik feldobni, hogy elutaznak egy isten háta
mögötti helyre és ott, némi egzotikumot csempészve játékaikba, a férj, a
meghízott, alkoholista Gerald kibilincseli nejét, Jessie-t az ágyhoz. Azonban
Jessie-nek már nem fűlik annyira a foga a szado-mazo aktushoz, kikötöztetésekor
be-bevillannak kellemetlen, rég eltemetett emlékek gyerekkorából, amikor apja
inzultusainak volt kitéve és mikor Gerald az istennek se akarja felfogni, hogy nem
lesz bilincses szex, úgy megrúgja férjét, hogy az azon nyomban elhalálozik
szívrohamban.
És Jessie magára marad
kikötözve,
egy tökéletesen elhagyatott vidéken, távolról kiéhezett, kóbor kutya
üvölt és
egyre sötétebb lesz és egyre több hang szólal meg a fejében, korábbi
énjeinek zsivaja tölti be hamarosan az agyát. És még valaki más is
belopózik a szobába,
egy különös, rémisztő, sápadt, hullabűztől erjedt, csontváz vékony
figura…
A regény Jessie két napos
küzdelmét, szabadulási kísérleteit írja le, hiteles részletességgel, hogyan
küzdi le a rátörő izomgörcsöket, hogyan sikerül vízhez jutnia, hogyan igyekszik
elkergetni a kóbor kutyát, aki saját bejáratú McDonald’s-ként használja Gerald
tetemét, és hogyan igyekszik megőrizni értelmét az őrülettel fenyegető
kakofóniában, ami a fejében zajlik. Mert Jessie szabadulása egyben szimbolikus
aktus is (itt erősen emlékeztetett a Fűrész c. filmre is), tusakodása közben
ugyanis szembe kell néznie múltjával, újra kell élnie gyerekkora nagy
traumáját, melyet apja okozott neki és fel kell dolgoznia az ebből fakadó
görcseit, rossz döntéseit. Mondhatom ez legalább annyi kínt okoz neki, mint a bilincsekből
való kiszabadulása.
A történet vége pedig olyan
meglepetést is tartogat, amitől végképp megállt bennem az ütő.
Megint csak azt tudom
megállapítani, hogy King a legzseniálisabb horroríró, aki pontosan úgy és akkor
rémít meg, ahogy és amikor a legjobban szeretek rettegni.
---------------------------------------------
Szegény Makra befürdött, nemcsak
a regényben, hanem szó szerint is: a hétfői özönvízszerű esőzésnek hála (és a
gyanúsan olcsó hátizsákomnak ugyancsak) teljesen szétázott a kötetem, és hiába
szárítgattam meg laponként a hajszárítóval: örökre hullámos marad.
Makra Ferenc jó munkásember az
ötvenes évek elején, húsvét hétfőn szétveri négy haverját, mert enyhén
illuminált állapotban épp csoportos erőszakot készülnek elkövetni egy lányon.
Makra nem egy heroikus típus, egyszerűen csak túlfejlett az igazságérzete és
képtelen elviselni a kiszolgáltatott test látványát: ezért üt. Ez a szimbolikus
eset aztán egész életén át kísérti, különösen hogy az incidens után egyszerűen
felpakol és Pestre költözik, mert képtelen helyes tettének következményével
együtt élni. Makra ugyanis hiába talpig becsületes, nem tud megküzdeni a
becsületesség folyományával, tudniillik, hogy feltűnő lesz tőle. Minden igyekezetével
azon van, hogy betagozódjon az átlagos emberek közé, kiszámítható, jól
bejáratott, kispolgári egzisztenciát építsen fel, hogy végre eltűnjön, de
ugyanakkor állhatatosan jó és igazságos is akar lenni, márpedig a hétköznapi
élet alapja a hazugság, a gyávaság és a megalkuvás. („… Makra a feltűnés
elkerülése érdekében feltűnően úgy viselkedett, ahogy a szabályzat előírta.””) Ezt
a dilemmát viszont évekig képtelen
feldolgozni Makra, pedig olyan társat talál, Vali személyében, aki pontosan
arra próbálja rávenni, hogy inkább éljen autentikusan (legyen például szobrász,
mert úgy tűnik ehhez tehetsége van) és természetes önzéssel (valósítsd meg
önmagad!), mint hazugul és természetellenes önzéssel. Makra azonban berezel és
Valiból, ebből az anarchista, öntudatos, olykor egészen közönségesen mocskos
szájú, rajongó lányból is kiábrándul, amikor az nem vállalja születendő
gyermekének kihordását, mert az akadályozná kibontakozását. Makra sorsa így
megpecsételődik, magavállalás nélkül egy kiábrándítóan szokványos házasságba
menekül, szeretőt tart és mikor tíz év után nem bírja tovább az önbecsapást,
drasztikus lépésre szánja el magát.
Kertész Ákos Makrája nem
véletlenül lett sokak kedvence, Karafiáth Orsi például terapikus célzattal
olvassa újra és újra a sodró, gomolygó mondatóriásokat, melyekben múlt és jelen
és jövő szép bonyolultsággal folyik egybe és folyamatos önvizsgálatra buzdít. Jó
volt újraolvasni, mondhatni az újraolvasási-projekt eddigi legkellemesebb
darabja, ugyanazt a borzongást, tépelődést és kínlódást hozta ki belőlem, mint
tíz éve. És még most sem tudom, vajon szabad-e ölni fontos dolgokban? Vagy
kell-e?
--------------------------
A Daisy Miller mámorában hétvégén elolvastam a Henry James
kisregény-kötetemben leledző másik két írást is, a London ostromát és Az
Aspern-leveleket. Mindkettő remek volt, úgy tűnik, Henry James esetében nem
lehet mellényúlni (különben igen, mert a híres kísértetregénye, a Csavar fordul egyet, egyáltalán nem
tetszett).
A London ostromának főhősnője, Mrs. Headway alias Nancy Beck valóban
arra készül, hogy bevegye a londoni társaságot, ehhez nem átallja felhasználni
az ismert női praktikákat: hízelkedik, fogadkozik és igyekszik beházasodni egy
előkelő családba. Nancy múltja azonban rovott, az amerikai nő számos vagy
inkább számtalan válást tudhat maga mögött, szabadosan viselkedik, kissé
műveletlen és szeleburdi. Két fiatalember, a csöppet feszes Waterville és a
spleenes Littlemore próbálja megfejteni Mrs. Headway jellemét, hol egyengetik
útját, mert a nő egyéniségét lenyűgözőnek, természetesnek tartják, néha viszont
kétértelmű megjegyzéseket tesznek róla és new yorki bukásáról, mert Nancy
eljárását tisztességtelennek titulálják. Érdekessége, már-már posztmodern
vonása a kisregénynek, hogy az első fejezetben bevillan egy színpadi jelenet,
melyben épp egy feltörekvő, ám tisztességtelen asszony bukik el drámai sóhajok
közepette – mintegy előre vetítve Nancy sorsát, ehhez a szcénához csupán annyit
fűz hozzá Waterville, hogy a becsület képviselői túl sokat hazudtak az igazság
érdekében, ahogy később Littlemore-ék sem tudnak kigabalyodni szerepeikből.
Hogy Mrs. Headway-nek sikerül-e beházasodnia a felső tízezer krémjébe és
sikerül-e legyőznie amerikai hőseinknek az angolokhoz viszonyított
másodlagosságból fakadó kisebbrendűségi komplexusukat, ezt most fedje jótékony
homály, tessék elolvasni.
Az Aspern-levelek szerintem egy méltatlanul elhanyagolt
James-kisregény, én legalábbis soha nem hallottam róla. Az alapszituáció
szintén a tisztesség, hazugság és a homályos, csalóka személyiség-észlelés
körül forog, mint úgy tűnik kötetemben mindhárom írásban. A névtelen főhős
ezúttal egy szenvedély rabja, a híres költő, Geoffrey Aspern után kutat,
igyekszik az összes relikviát felhajtani, ami vele kapcsolatos. Kideríti, hogy
Velencében él Aspern régi szerelme, Bordereau kisasszony, akinél még
rejtőzhetnek szerelmes levelek, így tervet kovácsol: amerikai újságírónak adva
ki magát szállást kér az ódon, dohos házban, ahol Miss Bordereau unokahúgával,
a kissé aszott Titával él együtt. Borsos áron így kerül egy fedél alá az
imádott Aspern-írásokkal, már csak be kell lopnia magát a derék hölgyek szívébe,
finoman udvarolni kezd Titának. Ebben a történetben legjobban a kísérteties
vonások tetszettek, Miss Bordereau ugyanis 150 éves, az Aspern-által oly
sokszor megénekelt szemét pedig, folyton zöld álarccal fedi és egy az egyben úgy
fest, mint egy zombi (ez az élő-halottsága is jellegzetesen James-i kettősség
és egy egészen hátborzongató jelenetben fog igazán ijesztővé terebélyesedni). Azt
megintcsak nem kötöm senki orrára, hogy sikerül-e hősünknek megszerezni a hőn
áhított leveleket, de James érzékeny, lírai prózája, belső, művészi
ábrázolásmódja most is lenyűgözött. Érdemes olvasni, igazi ínyencfalat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése