2016. július 25., hétfő

김용택: 콩, 너는 죽었다



Egy gyönyörűen illusztrált verseskötetet kaptam Dél-Korea egyik legnagyobb televíziós társasága, a KBS könyves műsorától (TV). A verseskönyv hallatlan népszerűségű Dél-Koreában, és népszerűségének titkát már az első oldalakon megfejtettem, legalábbis ami ezt a kötetet illeti: egyszerűség és ismétlés. A költő ezekkel az eszközökkel képes megteremti egy sajátos hangulatot, melyre a lassúság, a kimértség, az elegancia, ugyanakkor a játékosság is jellemez. A versek könnyen olvashatóak, legtöbbje egy bizonyos szerkezet ismétlődésén alapul, szép, de nem túl bonyolult költői képeket használ a szerző, némiképp a svéd gyerekversekre emlékeztetett itt-ott.  
A szerző vidéken született és nőtt fel, és a mai napig szülőhelyén a helyi általános iskolában tanít. Ősélményei így, melyek a verseket alapvetően jellemzik: a természet és a gyerekek. Ez a kapcsolat, hol harmonikus, hol ellenséges, egyes versekben a gyermek olyan, mintha a természet része lenne, egy falevél, egy szirom vagy hópehely, másutt viszont a gyermek elhagyatottságát mutatja be olyan verseiben, melyben a gyerek egyedül kénytelen hazakullogni a sötét erdő mentén vagy épp a méteres hóval küzd.
A kötet négy ciklusra bomlik, az első rész címe: Természet, és ebben a természet szép, szemet gyönyörködtető oldalát ugyanúgy megfesti, mint a viharokat, árvizeket vagy a szélvihart. Nagyon sok hangutánzó szóval és növénynévvel találkozhatunk ezeken a lapokon. Legsokkolóbb verse, a cikluszáró Aszfaltút, mely a természeten keresztülhúzódó beton embertelenségét festi meg, melyen számtalan élőlény leli halálát. A Házunk fejezetben a vidéki család dolgos életét, az apa és anya fáradt alakját mutatja be, és bizony a munkából a gyerekek is kiveszik részüket. Ebben a ciklusban már megjelenik a város és falu viszonya, a ritkán közlekedő busz, a magukra maradó idősek, a városba költöző fiatalok és özvegyek lesznek a versek témái. Az Iskolánk részben terítékre kerülnek a csínytevések, az osztálykirándulások, a tipikus figurák, így a hátrányos helyzetű diákok, a szegények, a végtelennek tűnő udvari beszédek a hidegben, a városba költöző barátok. Az utolsó ciklust a Nagymamának szenteli Kim Yongthek, nagyon szép az a négy részes versciklus, melyben a nagymama háza felé vezető utat írja le a négy évszak szerint, több versben ábrázolja a magányosan élő nagymamákat.
Említést érdemel a kötet csodaszép illusztrálása (rajzolta: 박건웅), a vastagon kontúrozott színes rajzok egyszerre adják vissza a vidék nyerseségét, színpompáját és komolyságát. Ezzel együtt a könyv ugyan gyerekkönyv benyomását kelti, mégis több annál, egy autentikus szelete a vidéki, egyre inkább pusztuló, de még így is fenséges Koreának.    

2016. július 19., kedd

김중혁: 악기들의 도서관



Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom Kim Jung-hyuk (김중혁) a koreai kortárs irodalom fenegyereke, aki méltán kapta meg eme kötete után a Korea első DJ-írója kitüntető címet. Vagányul posztmodern, rafináltan technikás és még üzenni is mer. A Hangszer-könyvtár c. novelláskötete egyszerűen lenyűgözött a maga szerkesztési bravúrjaival, a történeteket  tematizáló zene hol búvópatakként csörgedezik a lapokon, hol záporozik ránk.
Az első történet a Zongoraautomata, mely erős borgesi áthallással a mester és tanítványa viszonyát dolgozza fel. A titokzatos olasz Vito művészete elbűvöli a narrátort, azonban nem könnyű a mesterrel kapcsolatba lépni, és megfejteni művészete tökéletességét, olybá tűnik legalább olyan fontos elhalni hagyni a zenét, mint produkálni. Nagyon érdekes kérdéseket feszeget a történet, a zene valóban csak a csend megszakítása, vagy ugyanolyan fontos része a zene elengedése is?
A második történetben egy olyan figurát ismerhetünk meg, aki megszállottan szereti a különféle használati útmutatókat olvasni, felismeri ezek már-már szépirodalmi értékét, képes stilárisan besorolni a megjelenő leírásokat, és állítja, hogy lehet színvonalas és kreatív módon útmutatókat készíteni tárgyakhoz. Természetesen ez lesz hivatása is, és történetünkben egy különleges, gömb alakú zenelejátszó igen kreatív leírását követi el, mely további kihívások elé állítja. Vajon lehet-e szerelemes levél egy használati útmutató? 
A PVC-fényű generáció egy már-már thrillerre hajazó történet két szenvedélyes DJ-ről, akik fogságba esnek egy föld alatti kis lemezraktárban, ahol fogvatartójuk önelemezésre sarkallja őket. A DJ vajon valóban széttöri az eredeti műveket, vagy művészi módon újra összeilleszti őket? Újat alkot, vagy szétrombol egy remekművet? A DJ művész, vagy szélhámos?
A kötet címadó novellája, a Hangszer-könyvtár egy balesetet túlélő férfi útja egy különleges hangszerboltig, ahol sajátos szisztémát vezet be a hangok alapján, megszállottja lesz a különféle hangoknak, melyeket rögzíteni, leltározni és osztályozni kezd, pont mint egy könyvtáros.
Az Üvegpajzs talán az egyik legszórakoztatóbb darab, az amúgy humorban bővelkedő írásokban. Két húszas éveik végén járó fiatal nem mással üti el idejét, mint hogy gombolyagokat gombolyít a metrókon, és meghökkentő performanszokkal szórakoztatja az állásinterjúkon a HR team-et. Amikor ebbéli tevékenységüket egyszer egy rendőr megkérdőjelezi, közlik, hogy a fonál annak jelképe, ahogy a széttöredezett jelenkort igyekeznek a zene útján összekötné eggyé. Ezek után el is indul karrierjük mint utcai művészeké, sőt egyszer csak az állásinterjúk másik oldalán találják magukat.
Én és B címmel egy újabb zene által létrejött kapcsolatot ábrázol a szerző, melyben B egy különös elektromos gitárművész. Felfogása szerint a zenében a szöveg, a dal teljesen mellékes, nem szükségszerű, sokkal fontosabb eggyé válni a tárggyal, a hangszerrel. Azonban narrátorunknál különleges allergiát vált kit az elektromos gitár használata, mely arra sarkallja az elbeszélőt, hogy elgondolkodjon a zene és a test kapcsolatán.
Az Iránya nincs busz az egyik legmegrendítőbb darabja a kötetnek, középpontban az anya eltűnése áll, egyetlen nyomravezető segítség pedig egy különös, hatalmas könyv. Ez a számlakönyv eredetileg az anya feljegyzéseit tartalmazta, ki mennyivel tartozik, ki mit fizetett ki a boltban, ahol dolgozott, de narrátorunk egy ideig a saját naplójának is használta. A történetben lassan megfejtik azokat a rejtélyes számokat, melyek kifejezik az anya elvágyódását a semmibe. A történet különben műfajilag mágikus realizmus, és a zene úgy kapcsolódik hozzá, hogy az alcím arra utal, hogy a történet valójában Kim Sojin novellájának egy remixe.
A Disszonáns D c. novella igazi katartikus befejezése a kötetnek, egy olyan férfiról szól, akinek ugyan jó hangja van, de ha kórusban énekel egyszerűen elviszi a többiek hangját, és szétzilálja a rendet és harmóniát. A producer narrátor hosszú idő után találkozik vele újra, és a hangok fekete lyuka nem másra kéri őt, mint hogy mentorálja saját előadásának kivitelezését. A végeredmény egy képzeletet is felülmúló, művészi előadás, melyben a csendnek, a hangeffekteknek és a disszonanciának legalább akkora szerepe van, mint a harmóniának.
A könyvet egy tanulmány zárja, amit még lusta voltam elolvasni, és egy érdekes rajz is kapcsolódik szerzői utószó gyanánt a könyvhöz, ami tulajdonképpen egy kazetta felirata és tervezete.
Kim Jung-hyuk stílusa, humora és történetei teljesen rabul ejtettek, köszönöm Kovács Jankának, hogy figyelmembe ajánlotta ezt a könyvet és a szerzőt, olvassátok el az ő ajánlását és fordítás-részleteit is itt.    

2016. július 8., péntek

Yi Mun-yol: Torz hősünk



Komoly hiányt pótol Osváth Gábor és 김흥식 (Kim Heung Sick) kiváló fordításában megjelent Torz hősünk c. elbeszélés, melynek szerzője, Yi Mun-yol (이문열 /  李文), aki Korea élő klasszikusának számít, és nem mellesleg két éve Magyarországon is járt.
A történet visszaemlékezés, a narrátor 30 év távlatából próbálja az eseményeket, egy osztály diktatórikus rendjébe való betöretésének, majd e megingathatatlannak hitt rendszernek pár nap alatti felszámolódásának folyamatát elemezni, értelmezni. A szöuli iskolából vidékre szakadt fiú egy olyan osztályba kerül, melyben egy ember kezében összpontosul a hatalom. Szokte, az osztálybizalmi nem kiemelkedő tanulmányi eredményével, nem kapcsolatai révén került ebbe a hatalmi pozícióba, hanem az osztályfőnök ruházta fel e jogokkal, és Szokte zsenialitása, hogy e jogokkal oly módon képes élni, hogy senki sem kérdőjelezi meg legitimitását, kivéve persze narrátorunkat. Bjongthe irracionálisnak találja az első pillanattól a rendszert, alapjaiban kérdőjelezi meg, és igyekszik ellenállni mind a fizikai, mind a lelki nyomorgatásoknak. Szokte azonban nem véletlenül képes évekig betölteni az elnyomó zsarnok szerepét, nem kifejezetten erőszakos, és olyan kommunikációs bravúrokkal képes élni, olyan manipulatív viselkedéssel, hogy hívei - gyakorlatilag ez egész osztály - asszisztál önnön elnyomatásához, még akkor is, amikor lehetőségük lenne lerázni a béklyókat. Bjongthe végül megtörik ugyan, behódol, de mégis érzékenysége, elemzőkészsége és folyamatos reflexióra való hajlandósága miatt, mondhatni mindig kívülről szemléli a folyamatokat (ebben leginkább Musil Törless-éhez hasonlít), és amikor egy új osztályfőnök felszámolja a diktatúrát, ő lesz az egyetlen, aki nem vesz részt az új rend kialakításában.
A regény hitelesen mutat be egy folyamatot, mely ma mondhatni mindennapunk részét képezi, s melyben Bjongthe az értelmiségi szerepét tölti be. Szinte félelmetes, ahogy a zsarnokság eszköztárát sebészi pontossággal feltárja és bemutatja, így a manipulatív kommunikációs technikákat (pl. információ-visszatartás, kétértelmű megfogalmazás, mely visszamenőleg könnyen átértelmezhető), a hierarchia kialakításának módját, vagy az új rendszert, melyben a megvadult szabadság szabadosságba csap át.
A könyvet Osváth Gábornak, a koreai irodalom szakértőjének utószava zárja, melyben Yi Mun-yol műveit, jelentőségét mutatja be.