A Nagy Könyveim

Az ötödik hét témáiból is mellőzni fogok kettőt, így a mai vallomás elsősorban a műfajokhoz való viszonyomról és a nagy könyveimről fog szólni, vagyis azokról, amelyek a szemléletemet leginkább formálták.

Rólam azt kell tudni, hogy a gimiben mikrobiológia szakon tanultam és nagyon sokáig természettudományos pályára készültem, így a gyerekkori meséktől és néhány állatos regénytől eltekintve nem igazán olvastam a kötelezőkön kívül semmit, és ez így is ment egészen gimi negyedik osztályáig. Akkor néztem meg ugyanis a Holt Költők Társasága c. filmet, ami olyannyira a hatása alá vont, hogy abban a pillanatban félredobtam biológusi terveimet, és jelentkezésemet bohón a magyar-könyvtár szakra adtam be. Aki látta a filmet, azon se csodálkozik, hogy a szívemnek kedves műfaj elsősorban a vers lett, a kiválasztott költő pedig Kassák Lajos. Kassákról ugyan a gimiben csak érintőlegesen tanultunk, de konstruktivista versei, különösen a számozott versek, elbűvöltek, nagyon otthonosan mozogtam Kassák avantgarde költeményei között, gyönyörködtem a betonkemény, pontosan megfogalmazott, olykor egészen meghökkentő sorokban, és persze különös hatást tettek rám ezek a versek melankóliájukkal is. Később sikerült más költők felé orientálódnom, így fősulin felfedeztem magamnak Ady Endrét, Arthur Rimbaud-t és Szabó Lőrincet. Rimbaud különösen fontos, ugyanis ő volt az átmenet a próza irányába, igaz Kassáknak is voltak prózaversei, de az Egy évad a Pokolban olyan kultikus szöveg volt számomra, amit fősulin mindig magamnál hordtam. Azt hiszem, részben a romantikával, a búskomorsággal és a túlzott érzelgősséggel segített leszámolni ez a szöveg, egy olyan személy szólt belőle, aki túllép a saját korán és nem pusztán a klasszikus szépségben gyönyörködik, hanem szembenéz a valósággal, a nyomorral és a formátlansággal. Természetesen ugyanezért szerettem akkoriban Baudelaire-t is olvasni.

A fősulin elég komoly gondot okozott, hogy a regényekkel igen mostohán bántam, különösen igaz volt ez a hosszú, klasszikus társadalmi regényekre – ha lehetett, nem olvastam el őket, emlékeim szerint a legtöbb, amit magamból kipréseltem az Tolsztoj Anna Kareninája, Fielding Tom Jones-a és Stendhal Pármai kolostora volt, egyik sem tett rám különösebb hatást, talán csak Levin. Mindig is az volt a benyomásom, hogy ezek a regények egy olyan világról szólnak, ráadásul igen hosszadalmasan, amikkel én nem tudok kapcsolatot teremteni, míg a költészet univerzálisnak tűnő érzésekről és jelenségekről szólt. Húszas éveim elején azonban mégis olvastam regényeket, mégpedig ifjúsági (Twain, Kipling) és sci-fi (A. C. Clarke, Boulle) regényeket, emlékeim szerint azért, mert cikinek tartottam, hogy kimaradtak. A nagy áttörés harmadévfolyamban következett be, ekkor értünk ugyanis a modern szépirodalomhoz, tanárom pedig egy fiatal, zsargonban beszélő oktató lett, Szabó Gábor, első olvasmányként Musil Törless iskolaéveit adta fel. Ez a regény lett tehát az első olyan prózai mű, ami elfeledtette velem vaskos előítéleteimet a műfaj iránt, ugyanis a könyv elolvasása után egyszerűen meg sem tudtam szólalni. A regény sok más egyéb mellett filozófiai problémákat is feszeget, így aztán különösen felkeltette az érdeklődésemet, és kutatni kezdtem más filozófiai tárgyú regények után vagy egyáltalán olyanok után, amik a kérdéseimmel foglalkoznak. Szerencsémre végig Szabó Gábor tanított negyedévfolyamon is, így nem volt nehéz felfedezni a legjobbakat: Gide Pénzhamisítók, Woolf Orlandó, Kafka A per, Eco A Foucault-inga, Kundera Halhatatlanság, Kosinski A festett madár, Ransmayr Az utolsó világ (innen a nicknevem: Cotta), Ellis Amerikai psycho, Nabokov Lolita, Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó és még sorolhatnám – ezek a regények, különösen Ellis Amerikai psychoja a legmeghatározóbb olvasmányaim közé tartoznak. Utolsó évben ráadásként egy nagyon jó magyar irodalom tanárunk is volt, Sánta Gábor, aki szintén meghatározó volt, nála ismertem meg Krasznahorkait (Sátántangó, Az ellenállás melankóliája), Sánta Ferencet (Az ötödik pecsét), Örkényt (Tóték) vagy épp Mészöly Miklóst (Az atléta halála). Különös, hogy eddigre már a költészet iránti rajongásom erősen megkopott a regények javára, egyik könyvet faltam a másik után, részben mert úgy éreztem igencsak lemaradtam. Fura kicsit, hogy egy magyar szakos az utolsó évére fedezze fel az irodalmat magának, de inkább később, mint soha.

A novellák nyilván rövidségüknél fogva inkább voltak a kedvemre valók a lírai korszakomban, ezen a fronton az áttörést Borges jelentette, volt szerencsém negyedévben részt venni egy állati jó Borges-szemináriumon. Borges és novellái, esszéi szintén a Nagy Könyvekhez tartoznak, ugyanis Borgesen keresztül tanultam meg posztmodernül olvasni, vagyis élvezni azokat a szövegeket, amiket posztmodern technikával írtak, ugyanakkor Borges nyitotta meg az utat a klasszikusok és a filozófiai szövegek felé. Borges nagy kedvet csinált olyan klasszikus regények olvasásához, mint Cervantes Don Quijote-éja, vagy a szintén Nagy Könyv Melville Moby Dickje, de ekkor még nem váltam nagy klasszikus fogyasztóvá. Mindenesetre a novellákkal kibékültem.

A klasszikus irodalmat és köztük az angol nőírókat voltaképp az anyósomnak köszönhettem. Azon a nyáron vettem ki könyvesszekrényéből Emily Brontë Üvöltő szelekjét, amikor épp le voltak merülve a tartalékaim német nyelvvizsga után, valami nagyon másra vágytam. Előítéleteimmel felszerelkezve vágtam bele a regénybe és aztán csak azt vettem észre, hogy el vagyok veszve, és bele vagyok szerelmesedve. Ekkortól kezdtem el a klasszikusokkal foglalkozni, legnagyobb élményeim: Geoge Eliot Middlemarch, Hardy Lidércfény, Gaskell A kisváros és végül a nagyágyú Tolsztoj Feltámadása és a Háború és béke. A klasszikus világirodalom után a klasszmagyar következett, itt még masszívabb előítéleteket kellett fölszámolnom, valahogy az élt bennem, hogy egyáltalán nem érdekes, és rém vontatott minden, ami magyar és régi, és ezt részben még most is így gondolom, de Mikszáth-ot mindenképp meg kell említenem, a nagy áttörést A fekete város hozta. Hosszú lenne, ha minden hatást most leírnék a regényekkel és annak alfajaival kapcsolatban, említtessék meg még két Nagy Könyv, az egyik Hamvas Béla Karneválja, amit Szikszai Annának köszönhetek (volt hallgatónk, ebből (is) szakdolgozott) és Szabó Magda Az őz és Pilátus c. regényei, amiket pedig Teri barátnőm gerillaakciónak köszönhetek.

Amiről még nem írtam, az a dráma. Nos, igen, nem szeretem őket különösebben. Semmi leírás, túlzott érzelgősség, kissé elrugaszkodott jelenetek, sok beszédnek, sok az alja satöbbi. De azért itt is vannak kedvencek, így kapásból Shakespeare, aztán G. B. Shaw vagy nagyon szeretem Hampton Teljes napfogyatkozását.

Huh, azt hiszem ez a poszt nagyon hosszúra nyúlt és még nagyon sok mindent nem meséltem el benne, például hogyan kezdtem el sci-fit olvasni vagy hogyan olvasom a filozófiát, vagy épp a könyvek könyvéhez, a Bibliához fűződő viharos kapcsolatomat. A lényeg, hogy a horizontom folyamatosan tágul, így nem fenyeget az a veszély, hogy leragadok egy műfajnál, és kimerítem. Az irodalom épp azért kimeríthetetlen, mert olyan sokféle.