Evolúciós istenérv - Teilhard de Chardin

Pierre Teilhard de Chardin (később TdCh) könyvével régóta kokettáltam már, pedig lassan négy éve porosodik a polcomon. Most a Darwin-évforduló kapcsán is aktuálissá vált egy olyan, különben besorolhatatlan könyv (tudomány? filozófia? pszichológia?), amely az evolúcióelméletet veszi górcső alá, de annak egy meglehetősen meghökkentő változatát adja.

Az emberi jelenség egy holisztikus szemléletű, intelligens, élvezetes, ugyanakkor minden hivatkozást nélkülöző tudományos-filozófiai mű, amely mindenképp figyelemreméltó az efféle szintézisek közül. TdCh sok olyan fogalmat alkotott, amelyek mind a mai napig termékenyítőleg hatnak a tudományra, különösen a modern metatudományokra, amelyek igyekeznek egyesíteni (olykor akár egyetlen nagy elméletben) a különböző diszciplínák tanulságait. A könyvben TdCh nem kevesebbre vállalkozik, mint az emberi jelenség, az ember kozmoszban elfoglalt helyének és kitüntetett szerepének bemutatására és megokolására oly módon, hogy ehhez az evolúció elméletét használja fel. Könyvében sorra veszi az anyag evolúcióját a szerves molekulákig, fehérjékig, majd az élet megjelenéséig. A legjelentősebb evolúciós lépésnek a gondolat megjelenését tartja, amely egy új, sajátos, szellemi szférával gazdagítja az addig kialakult rétegeket (litoszféra, hidroszféra, atmoszféra, sztatoszféra stb.), ez pedig a nooszféra, amely egyfajta idegrendszere a Földnek. Az emberi szellem e pszichikus-technikai rétege kitüntetett szerepet kap, mert képes átalakítani a korábbi evolúciós erőket, amelyek itt nem a Darwinnál alapvető mutáció és szelekció, hanem az elemeket összekötő, külső tangenciális energia és a komplexitás felé ható belső, tudati, radiális energia. TdCh szerint míg az ember megjelenését megelőzően a külső energia uralkodott, addig a gondolkodás segítségével az ember és csakis az ember vált képessé arra, hogy a belső energia segítségével alakítsa környezetét és saját magát. Ezáltal az ember képes arra, hogy a korábban legyezőszerűen szétterülő fejlődési vonalat végül egyetlen középpontban, az ún. Omega-pontban gyűjtse össze, amely a személyes tudatok egyfajta szuper-személyes egységtudattá való összefonódásából adódik. Ez a Középpont lesz képes majd univerzálisan gondolkodni és gyakorlatilag egy felsőbbrendű emberré válnia, azaz istenné.

A könyv persze ennél sokrétűbb, bonyolultabb, most csak igyekeztem a fő vonalat kiemelni.

Mondanom se kell, hogy TdCh elméletét egy az egyben hajmeresztőnek találom, ugyanakkor mélységesen szépnek és ötletesnek nemkülönben és ez nálam többnyire elegendő ahhoz, hogy kivívja tiszteletemet egy gondolkodó iránt. Elég nehéz volt ráhangolódnom egy olyan szövegre, amely amellett hogy tisztességesen mentegeti magát a tudományos megítélés és a spiritualisták esetleges ellenvetései alól, mégsem számol a filozófia ismeretelméleti gubancaival, például hogy hogyan képes egy evolúcióban eleve bennelevő személy önmagán felülemelkedve ítéletet alkotni egy folyamatról anélkül, hogy ne esne az antropomorfizmus hibájába. Már ha hiba. Az evolúciót képtelen vagyok fejlődésként értelmezni, TdCh például nem vesz tudomást a zsákutcákról, a kihalásokról sem, bár erre egyfajta predesztinációs (kissé vallásos) választ azért ad. Nem tudok egyetérteni a teleologikus gondolkodással, vagyis hogy a cél felől magyarázza a szükségszerűséget, azzal sem, hogy az evolúciót egyfajta racionálisan megragadható, pozitív erő viszi előre, azzal pedig végképp nem, hogy épp a keresztény vallás lesz az az eszmerendszer, ami az Omega-pont felé visz.

Mindezen kukacoskodás ellenére Az emberi jelenség tiszteletre méltó és előremutató könyv, benne fellelhetők azok a holisztikus gondolatok, amik korunk tudományában és különösen az ökológiában (Gaia-elmélet) oly nagy szerepet töltenek be. TdCh nagy hatással volt II. János Pál pápára is, talán épp az ő érvelése győzte meg arról, hogy nem istentelenség az evolúcióelméletet elfogadni. A tudat kialakulásának és szerveződésének magyarázata, miszerint a tudat ugyanúgy „szemcsés”, mint az anyag és ugyanúgy megtalálható már az anyag elemi szintű megjelenésekor is, igen meggyőző, a játék (TdCh-nél „tapogatózás”) szerepét is zseniálisan megsejtette, de legnagyobb vívmánya mégis, hogy összefogó rendszert, világmagyarázatot volt képes létrehozni, egy szintézist, gondolatai nem csak a természettudományos gondolkodásra, de a katolicizmusra is nagy hatással voltak.

Teilhard de Chardinről annyit még, hogy jezsuita szerzetes volt, kiváló tudós, paleontológus kutató, nevéhez kapcsolódik a „Pekingi embernek” nevezett lelet felfedezése. Könyvét világos fogalmazásmódja, közérthetősége és nem utolsósorban pozitív töltése miatt mindenkinek ajánlom.