Részben, hogy kipurgáljam a mai
magyar politikát, részben hogy pontot tegyek részemről az olvasókörben parázs
vitát kiváltott Twilight-diszkusszióra, hétvégén beletemetkeztem Stephenie Meyer
Alkonyat c. regényébe.
A történetet szerintem már
boldog-boldogtalan ismeri, Bella Swan, a kétbalkezes tinilány és Edward Cullen,
a százéves vámpír szerelmének kissé bő lére eresztett története. Bella különös
kamasz, 17 évesen profi szakács és nagyon önfeláldozó, hisz történetünk elején
épp apjához költözik az örökké borongós Forksba, hogy gondját viselje. A
suliban rögtön az első napon felkelti figyelmét egy outsider csoportosulás:
Cullenék, de különösen egy csodaszép fiú ragadja meg fantáziáját: Edward.
Hamarosan kiderül, hogy a vonzalom korántsem egyoldalú, de Edward különösen
viselkedik, hol bosszúsan és durván eltaszítja magától Bellát, hol megmenti az
életét és halálra aggódja magát a lányért. Bella szerencsére egy művelt, olvasó
lány, ezért némi könyvtárazás, referensz-interjú, keresőrendszerek használata
után kisüti, hogy – dobpergés, cintányér, pukkedli – Edward egy vámpír. És
tényleg. Ezt a kis bökkenőt és az ezzel
kapcsolatos problémákat azonban az első szerelem szenvedélye elsöpri és
megint csak hosszú oldalakon keresztül Bella és Edward beszélgetéseit
olvashatjuk, hogy akkor most tényleg, ezt hogy is lehet megoldani. Edward
elmeséli, hogyan alakult ki családja, hogyan keresett társat neki Carlisle,
fogadott apja és miért is szereti annyira Bellát. Belláról viszont nem sokat
tudunk meg, annak ellenére, hogy ő a narrátor, csak annyit, hogy bele van zúgva
Edwardba és semmi más nem számít. Édes!
Bella figurája, aki kezdetben
olyan igazi csitris, érdekes (nagyon tetszett a folyamatos esése-bukása, mert
én pontosan ilyen voltam, még a gimi lépcsőjén is sikerült lezúgnom a
szalagavató előtt egy héttel), sajnos a szerelem hatására passzívvá válik.
Kissé irritáló egy idő után folyton Edward magasztalásáról és földöntúli
szépségéről olvasni, vagy arról, ahogy a vámpírok hozzák-viszik a tehetetlen
zsákként lógó Bellát, aki végül persze beleszalad egy vadász-vámpír karjaiba és
kis híján csatlakozik az illusztris vérszívó társasághoz.
Edward alakja meglehetősen
irritáló, egyrészt mert nem viselkedik százéves vámpírhoz méltóan, önmagában az
is röhejes, hogy szakközépbe jár és a hagyma csúcssejtjeinek osztódási
szakaszait tanulmányozza, másrészt mert ugyanolyan bohón lesz szerelmes, mint
egy tizenéves. Igazi vámpír-vonásokkal, az erőtől és külső jegyektől
eltekintve, egyik Cullen sem rendelkezik, humanisták, érzelmesek és altruisták.
Mégis mentegetem a könyvet. A
legkönnyebb, sznob módon, azt mondani róla, hogy a saját, populáris műfaján belül,
ami legyen a love story, egyáltalán nem rossz. Meyer tud írni, minden
kellemesen kiszámítható a regényben, próbál belecsempészni némi borzongást (bár
az én borzongási szintemet Lovecraft és King kalibrálta, szóval…), bájosak a
tinédzser korra jellemző butaságok és persze nem vehető komolyan.
Ami viszont nem ez a regény: nem
szépségesen szép irodalom, nem filozófikus mélységű vámpír-irodalom (Anne
Rice!), nem misztikus thriller, végképp nem horror vagy fantasy, tehát akik
ilyen szándékkal ütik fel a könyvet, csalódni fognak.
-----------------------------------
Az van, hogy totál le vagyok
hangolódva. Csak részben okolható mindezért a Bajnai-csomag, amelynek
értelmében jövőre diplomás könyvtárosként 82 000,- Ft körüli nettó bért
fogok keresni nyolc éves munkaviszonnyal, de jócskán hozzájárul még, hogy
megint túl sokat kell egyedül lennem és Roland cége jövő hónaptól még egy
műszakot vezet be, ami azt jelenti, hogy elbúcsúzhatok a közös hétvégéktől is.
Ezek után Doris Lessing A fű
dalol c. regényét olvasni, felért az öngyilkossággal, de legalábbis sikerült
olyan emocionális mélyrepülést generálnia, hogy szinte zombiként járok-kelek
azóta is. A könyv ugyanis nyomorról, elcseszett életről, rossz döntésekről és
őrjítő forróságról szól.
A történet elején Mary, regényünk
főhőse, már hulla, gyilkosa, a néger Moses egykedvűen hagyja, hogy
letartóztassák, Dick pedig, Mary hitvese tébolyodottan kaparja a sarat. A
regény többi része az előzményeket tárgyalja, elsősorban Mary különös életét.
Mary gyermekkora Dél-Afrikában távolról sem nevezhető felhőtlennek, családja
folyamatosan költözködött, épp csak a létminimum szintjén éltek, de 16 évesen
sikerült bekerülnie egy irodába. Sose hittem volna, hogy valaha megkapom a
sztahanovista irodai titkárnők ilyen hiteles természetrajzát, ugyanis Mary
szereti a munkáját, dolgozik, mint egy gép és nem vesz tudomást a nemi
szervéről. Egészen addig, amíg fel nem hívják rá a figyelmet, de hősnőnk ekkor
már 30 éves és teljesen tapasztalatlan. Noha Mary eddig atombiztos
identitásúnak tűnt, itt mégis elgyengül, meginog, összezavarodik – ahogy ő maga
vall erről később: beugratják barátnői a házasságba. („Iszonyú dolog, ha az
ember az igazság vagy más elvont tétel nevében összetöri az önmagáról alkotott
képet.”)
Férje Dick egy farmon dolgozik,
teli van adóssággal és olyan nyomorban tengődnek, hogy Mary kis híján megőrül.
Persze ez sem várat magára. Mary azonban kezdetben igyekszik értelmet vinni a
napjaiba, bár városi rasszizmusát a kezdetektől nem képes levetkőzni, irritálja
a négerek jelenléte, undorodik tőlük, bizalmatlan velük szemben (alakja itt-ott
Vizynére emlékeztetett Kosztolányi Édes Annájából). Végül sorra felad mindent
és belehülyül a kommunikáció nélküli életbe, hogy egyetlen szökési kísérlete is
balul sül el, az értelmetlen, üres órákba és a rettenetes hőségbe. Végül
feltűnik Moses, akivel korábban is volt összetűzése (Mary korbáccsal arcul
ütötte), aki ideális háziszolgának bizonyul, de Maryt mégis ismeretlen,
irracionális kényszerképzetek és félelmek kezdik gyötörni, melybe erotikus
képzelgések is keverednek. Meggyőződésévé válik, hogy Moses nem más, mint a
fekete végzet (maga Dél-Afrika, amit a ház mellett burjánzó cserjés is szimbolizál),
akit nem lehet meghódítani, uralni, hanem ami a fehér embert pusztítja el. Mary
halála víziószerű és kiválóan megírt rész, tükrözi Mary megbomlott elméjét, de
tragédiáját is.
Nehéz, szomorú könyv,
tisztességesen megírva (bár itt-ott hajlik az együttérző sztereotipizálásra a
bennszülöttekkel kapcsolatosan), súlyos mondanivalóval.
---------------------------------------
„Az utazás brutális. Az utazó kénytelen idegenekben megbízni, s
lemondani az otthon és a barátok ismerős kényelmének az árnyékáról is. Az utazó
örök egyensúlyzavarral küszködik. Semmi sem az övé, csak a lényegi dolgok – a
levegő, az alvás, az álmok, a tenger, az égbolt -, tehát mindaz, ami az
örökkévalóság vagy a róla alkotott elképzelés felé visz.” /Cesare Pavese/
Ez a mottó, amely Ian McEwan
Idegenben c. regényének elejét díszíti frappánsan fejezi ki, miért is
idegenkedtem oly sokáig bárminemű kimozdulástól, eltévedéstől, utazástól és
ugyanakkor azt is remekül megfogalmazza, miért szeretek most szertelenül
barangolni, csavarogni és nyaralni.
De a regényben ennél sokkal
többről van szó, egy összeszokott, bár már az elhidegülés felé tartó
páros
(Colin és Mary) bolyongásairól egy névtelen, tengerparti városban (tipp:
Olaszország, talán Velence, ha már ezt tették a borítóra). A várost
különös, buja légkör lengi körbe, mintha maga is élőlény lenne,
bekebelező,
Mary önfeledten adja át magát az eltévedésnek, míg Colin sokkal
feszesebb, ő
inkább a kiszámítható terepjárást preferálja, a biztonságos, ismerős
pontokat
keresi. Mégis összeakadnak egy titokzatos idegennel, Roberttel, aki
bárjába
invitálja őket, hogy szadisztikus apja büntető-nevelő módszereiről
meséljen
hőseinknek. Robert a par excellence hímsoviniszta, mégis vonzást
gyakorol
Mary-re, aki buzgó feminista – és itt csap össze, bár nagyon burkoltan,
először
a férfi (erőszak) és a női (erőszakolt) elv. Mondanom se kell, nagyon
húzom a
számat az ilyen dichotómiákon, szerintem ezt a bipoláris, olykor mocskos
játékot a férfiak önigazolásra, a nők mentegetőzésre használják, ennek
ellenére
elismerem, hogy léteznek ezek az erők. McEwan szerencsére nem
szimpatizál egyik
szereplővel sem.
Későbbiekben megismerhetjük
Caroline-t is, Robert agyonnyomorított feleségét, akiről a történet végén
kiderül, hogy mazochista vonásokat vett fel, de ezek eredendően nem voltak
jelen kettejük kapcsolatában, csak mikor kiderült Robert impotenciája és ezért
kínozni kezdte feleségét, mintegy rajta vezetve le önmaga iránt érzett
szégyenét. Később úgy vall Mary-nek, aki feministaként igyekszik helyzete
rendezésére buzdítani Caroline-t, mintha a fájdalom iránti vágya ősibb lenne a
kéj iránti vágynál. Brrrr.
A történet vége pedig olyan
bizarr, hogy nagyon felzaklatott, annyit elárulok, vér fog folyni…
Végezetül még egy idézet a
végéről, mintegy összefoglalva a könyvet, mely arról szól, ”… hogyan testesít
és fogalmaz meg a képzelet, a szexuális képzelet, a sebzés ősi férfiálma és a
megsebeztetés ősi női álma egyetlen hatalmas szervező elvet, s ez hogyan torzít
el minden kapcsolatot, minden igazságot.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése