Amerikai vadócok / Hamis fény, csiszolt könnyek / Kien-halál és nőgyűlölet

Nagyjából tíz éve olvastam Capote hidegvérrel megírt Hidegvérrel c. regényét, ami különben egészen jó könyv, de azért nem ösztönzött további Capote-könyvek olvasására. Aztán egy könyvtári selejtezéses tízforintos vásáron egy viharvert Capote-kötetet zsákmányoltam és most csak áldhatom hörcsög természetemet, mert mind A fűhárfa, mind az Álom luxuskivitelben  fergetegesen jó és ízig-vérig amerikai kisregények, sőt egyenesen gyógykönyvek.
Mindkét kisregényben különcök, lázadó nők szerepelnek, akik nem hajlandók elfogadni a társadalom vagy épp az öregség diktálta, illedelmes szabályokat. A fűhárfa hatvanéves, de tinédzserszellemű hősnője, Dolly például nem átall pénzéhes testvére, Verena elől egy óriási tiszafára épült kajibába költözni, vele tart a szintén periférikus helyzetű, néger Catherine és a lökött, outsider bíró, Cool. Csatlakozik hozzájuk a narrátor kisfiú példaképe is, a csavargó Riley és ezzel együtt egy pompás bagázst alkotnak a fa tetején, kivonulva a természetbe tüzet raknak, halat sütnek és az emberi kapcsolatokról, a szeretetről beszélgetnek. Nagyon emlékeztetett a hangulat  itt-ott Mark Twain vagy Thoreau könyveire, amiket imádok, talpraesett figurák, akiknek ráadásul valami eszméletlen humoruk is van. Persze a kiruccanás nem fog jó véget érni, de ez akkor is egy energetizáló kisregény, Capote stílusa pedig gyönyörűséges, lágy és plasztikus.

Az Álom luxuskivitelbenről egy Sandra Bullock-filmben, A hálózat csapdájában hallottam, ahol a gaz csábító a regényből készült filmbéli macskával veszi le lábáról Angela Benettet, szóval szinte végig erre a macskára próbáltam koncentrálni. De lehetetlenség volt egy olyan karakter mellett, mint Cily Hebrentch (hebrencs!), a szókimondó, csapongó, szétszórt nő, akinek minden vágya, hogy egy nap a luxustermékeket értékesítő Tiffany-ban vásárolhasson. Csakhogy Cily nomád identitása senkihez sem képes tartósan ragadni, pedig a narráror író másról sem ábrándozik, mint hogy az önmagát utazónak tituláló, formabontó hölgy kegyeibe férkőzzön. Cily cserélgeti barátait, gazdag és egzotikus férjekről ábrándozik, kalandvágyból maffiavezéreket látogat a Sing-Singben, és ami a szívén, az a száján, imádnivaló karakter. Cily szerintem Daisy Miller egyenesági leszármazottja, de Cilyt már a szexuális tabuk sem határolják le, nemhogy az országhatárok. Végül annyit elárulok, hogy luxuskivitelű álmai csak a regénybeli macskának teljesülnek, bár ki tudja, elég kétértelmű a történet vége. Ennek a kisregénynek a pompás, könnyed stíluson kívül még a megmondós szövegei (persze Cily szájából) és kacagtató humora az erénye.

--------------------------------------------

 

Canetti őrült káprázatvilága után egy másikba csöppentem Nabokov Meghívás kivégzésre c. regényével, de míg Canetti untatott, addig Nabokov lenyűgözött, megnevettetett és nem utolsó sorban tanított.

A regény főhőse Cincinnatus C. halálra ítéltetik egy furcsa, kicsavarodott világban, ahol minden csupa álarc, ostoba szabályosság, álságos áttetszőség. Cincinnatus azonban megrögzötten átlátszatlan, harminc évig sikeresen titkolja, még felesége, Marfinyka elől is, hogy van belső világa és kétségbe vonja az őt körülvevő, kétdimenziós maszkabál realitását, ami viszont halálos bűn: büntetése pedig lefejezés. Cincinnatust börtönbe dugják, ahol változatos lelki kínokon kell keresztülmennie, többek között kivégzőjével, möszjő Pierre-rel, a szómenéses, bűzlő lábú hóhérral is barátságot kellene kötnie. Cincinnatus azonban nem bizonyul engedelmes és az elvárásoknak megfelelően viselkedő, színészkedő figurává (pedig a börtön szabályzata szerint "A rab kezessége a börtön ékessége."), így képtelen részt venni a kialakított játékokban és végig reménykedik abban, hogy valaki, elsősorban csalfa hitvese felfogja, hogy meg fog halni, van elmúlás - csakhogy egy végtelenül hamis világban a halálnak sincs referenciája.

A regényben a gyönyörű, lírai, olykor szürrealisztikus mondatok mellett számos, Nabokovtól már megszokott bónuszt is kapunk: fura pókok és pillangók, egy Lolitára emlékeztető nimfácska, és a kedvencem, a Quercus c. nagyregény, ami egy tölgyfáról szól, amely több mint száz éven keresztül észleli és figyeli a lombja alatti történéseket. Cincinnatus miközben egy átlátszó, de hazug világban fikciót olvas, elmereng azon, mi is lehet reális - talán valóban csak a halál, például a Quercus c. mű írójának halála. Nabokov regényéből számomra ez a gondolat gomolyodik ki legerőteljesebben: számos fiktív világot lakhatunk be, de a valóság, a minden káprázat mögött felsejlő realitás csak a halállal vagy a képzetekkel való leszámolással következik be. Hogy Cincinnatusnak sikerül-e mindez, benne foglaltatik ebben a szépségesen szép regényben, olvassátok el. 

---------------------------------------------

Egy rakás hülye, saját kényszerképzeteit követve, egymás agyára megy, végül egyikük még meg is hal - nagyjából így foglalható össze Elias Canetti Káprázat c., Nobel-díjjal jutalmazott nagyregénye, amely a groteszk irodalom egyik fénylő csillaga. Vagy mégsem? Ahogy haladtam előre, mintegy sűrű masszában gázolva a több, mint hatszáz, hol szórakoztató, hol meghökkentően unalmas szövegben, egyre feministább lettem, ami ugye nekem nem is nehéz.

Pedig a káprázatok, monomániák világában élő, karikaturisztikus figurák mulatságos történetei egészen jól indulnak: megismerkedhetünk a legnagyobb, élő sinológussal (keletkutató), Peter Kien professzorral, aki hermetikusan elzárkózva négy (!) szobányi könyvtárába, amely persze teli van szövegritkasággal, ontja magából a kitűnőbbnél kitűnőbb tanulmányokat. Hat keleti nyelvet beszél folyékonyan, de kizárólag önmagával vagy Konfuciusszal hajlandó társalogni, esetleg egy-két könyvesbolti alkalmazottal. Ámde egy nap elköveti élete, mint utóbb kiderül, végzetes baklövését, felvesz egy tisztességes, csöndes, háttérben meghúzódó házvezetőnőt, aki nyolc éven át leveszi válláról a házimunka nyűgét és még imádott könyvtárával is óvatosan, mitöbb hódolatteljesen bánik. Therese azonban egy alattomos, pénzéhes, ostoba, végtelenül korlátolt nőszemély, aki egy meghitt pillanat hevességét kihasználva (Kien egyik megvetett ponyvaregényét kesztyűs kézzel olvassa, mely gesztusból a negyvenéves prof messzemenő következtetéseket von le Therese intellektuális képességeire vonatkozóan), szóval elveszi a húsz évvel idősebb nőt. És ezzel világa, ahogy a regényrészek címei is jelzik, fejetlenné válik. A gonosz, buta és szexuálisan mindig felaljzott női princípium és annak pregnáns képviselője, a tőmondatokban nyilatkozó Therese, a csábítónak szánt, könyvekkel megrakott nászi ágyat egyetlen határozott mozdulattal teszi szabaddá - a könyvek aláhullása egyben Kien professzor szenvedéseinek kezdetét is jelenti. Therese, miután Kien nem teljesíti férji kötelességeit, beéri a sinológus pénzével is, de az áhított milliók szintén csak az asszony káprázatvilágához tartoznak. Párharcukban összecsap a hideg, intellektuális, meddő, értelmiségi férfi és a tüzes, buta, csalfa, ösztönlény nő - és itt kétségtelenül megidéződik Nietzsche szelleme. Canetti végül rezignáltan, átmenetileg Theresének engedi át a győzelmet, aki végül kipenderíti saját lakásából Kient. A professzor gyámoltalanul, képzelgéseitől elkápráztatva végül Fischerke, a zsidó önjelölt sakkmester és egyben furfangos csaló kezei közé kerül, aki egészen bakafántos módon, kihasználva Kien könyvimádatát, igyekszik kiforgatni vagyonából. Végül, egészen logikus megoldással, Peter ideggyógyász öccse, Georg vág rendet, Kien visszakerül megszokott életterébe, de képtelen túltenni magát a világgal és elsősorban a nőkkel való konfrontálódásán.

A regény legpazarabb részei számomra Kien professzor alakjának megfestése, az intellektuális magányból fakadó kényszerképzetek ábrázolása, a megőrülés felé vezető bonyodalmak rajza, ahogy lassan, de biztosan bekebelezi a professzort paranoiája a kék szoknyáktól (sőt, magától a kékségtől is - ez ugyanis Therese kikeményített szoknyáinak színe), a nőktől való beteges félelme és ezzel együtt fokozódó gyűlölete az egész női nem ellen. A regény utolsó oldalain hosszú kifakadásokat olvashatunk a nők örökös kurvaságáról, szexuális kielégíthetetlenségéről, pénzéhségéről, a keleti és nyugati mitológia bosszúszomjas és kicsinyes hősnőitől kezdve a történelem csalfa asszonyaiig, nem beszélve a pókokról, melyek megerőszakolják és felfalják a hím egyedeket. Bár az ironikus ábrázolás nyilván tompít Kien professzor gyűlölettől és félelemtől fröcsögő monológján, mégis nehéz ezt a könyvet nőként szeretni. Nobel-díj ide vagy oda, ez csak éppen közepes.