Malacunk van, hogy Barabás András
lefordította nekünk Julian Baggini A tányérra kívánkozó malac c.
gondolatkísérlet gyűjteményét, nemcsak mert mindig tiszteletre méltó, ha
közérthető és népszerűsítő könyv jelenik meg a filozófiáról, hanem mert Baggini
kísérletei rettentően szellemesek, izgalmasak és többnyire életközeliek is.
Szerintem gimnáziumokban ezt a könyvet kellene megvitatni, nem pedig elvenni a
fiatalok kedvét a bölcsesség szeretetétől a preszókratikus kozmológiákkal
(amiket személy szerint imádok).
Baggini könyvében száz gondolatkísérletet
hajt végre, vagyis az ismeretelmélet, az alkalmazott etika vagy az
elmefilozófia alapkérdéseit úgy mutatja be, hogy egy frappáns kis történettel
nyit (természetesen sarkított példával), majd ehhez fűz kommentárt, többnyire
nyitva hagyva a példa által felvetett dilemmákat (ámbár szemfüles olvasó a
huszadik kis szösszenet után pontosan tudja, mi Baggini érvelési módszere és
véleménye). A filozófus-író gyakran vesz példát ismert és népszerű sci-fikből, mint
amilyen a kiváló Mátrix, vagy a Különvélemény, különösen nagy örömet okozott,
hogy Douglas Adamstől is átvett néhány ötletes dilemmát. Emellett természetesen
megjelennek olyan klasszikus filozófusok is, mint Locke, Hume, Berkeley vagy
Russell, de Baggini gondolataikat emészthető megfogalmazásban tálalja.
A könyvben vannak visszatérő
témák, talán Baggini kedvencei, ilyen például a tudás és hit viszonyát taglaló
ismeretelméleti kérdések, mely szerint ha minden ismeretünk érzékszerveinkből
eredeztethető és ily módon nem tekinthető abszolútnak, akkor mégis mit jelent a
valóság vagy meghúzható-e a határ valóság és virtualitás között. Vagy az én
integritásának kérdése, a társadalmi igazságosságé, a gyilkosság és a meghalni
hagyás orvosi etikai kérdései, esetleg háborús etikai dilemmák, mint például
hogy megkínozhatunk-e egy embert annak érdekében, hogy elárulja a bomba helyét,
ami több ember életét oltaná ki. Baggini foglalkozik művészetfilozófiai
problémákkal (a mű tőlünk függetlenül értékes vagy csupán a befogadó intenciója
számít?), nyelvfilozófiával (pl. nyelv és cselekvés viszonya, kicsusszanó
jelentések), politikai filozófiával, bioetikával.
Egyvalamiben azonban gyenge a
gyűjtemény, ez pedig - megbocsátható módon - a metafizika. A huszadik
századi
filozófia igyekezett akár logikai, akár etikai, akár
evolucionista-tudományfilozófiai alapon leszámolni a metafizikával, csak
épp a
filozófia alapjai rendültek meg így, maradt a helyben topogás, illetve
annak
megállapítása, hogy be kell érnünk ezzel a helyben topogással, mert más
biztonságosan nem is állapítható meg. Már ha a biztonság a legfőbb
érték. Természetesen
nem vethető egyetlen filozófus szemére sem, ha valamilyen megfontolásból
(Baggini esetében ateista meggyőződésből) nem kíván ezzel az ingoványos
területtel foglalkozni, ugyanakkor elvárható egy filozófustól, hogy
tisztességesen járjon el ezeken a területeken is. Baggini ezt nem teszi.
Az
isten-problémát egészen érthetetlenül a kereszténység kritikájává teszi
(amit
olykor egészen cinikusan tesz meg, istent egyfajta archaizálva beszélő
fafejnek
ábrázolva). Egy ponton majdnem sikerül megközelítenie a semlegességet A
láthatatlan kertész című darabban, de végül mégsem képes megállapítani,
mi
lehet két ember között a különbség, akik közül az egyik nem hiszi, hogy a
kertet gondozza valaki (noha az rendezett) és aközött, aki szerint egy
érzékelhetetlen lény gondozza. Szerinte ez utóbbi ember egyszerűen buta
(sic!),
pedig Baggini, szerinte megsemmisítő érve, éppenséggel nem nevezhető
okosnak, ugyanis az érv, nem kapcsolódik a felvetett alapproblémához,
ti. a világban jelenlévő gonoszságé. A láthatatlan
kertész jóságáról vagy gonoszságáról ugyanis egyáltalán nem volt szó az
alaptörténetben. Baggini úgy tűnik nem képes elgondolni olyan erőt, ami
személytelen, szándéktalan vagy vágytalan (pl. nem vágyik szeretni), vagy
filozófiai tanulmányaiból egyszerűen kimarad Spinoza. Mindez a metafizikai
finnyásság persze ellentmondásos ott, ahol etikai ügyekben egy rejtélyes
érzésre hivatkozik, ami a becsületes emberekben ott leledzik.
Olykor nem fejti ki pontosan az
eredeti elméletet, így tesz pl. a Borzalom! c. gondolatkísérletben, ahol a
nietzsche-i örök visszatérést eleve úgy elemzi (pszichologizálja), hogy magát a
gondolatot sem fejti ki, pedig kifejezetten metafizikamentes. (Nietzsche ugyanis,
Bagginihoz hasonlóan úgy gondolta, nincs isten vagyis az anyagi világ öröktől
fogva fennáll és fog is; vagyis a két premissza: anyagi állandóság, időbeli
végtelenség. Mi következik ebből? Ha az anyagi részecskék száma véges, akkor az
összekapcsolódásaik száma is véges, ám ha az idő végtelen, akkor az
összekapcsolódásoknak az az állapota, amit jelenlegi világunkként érzékelünk, már
nagyon sokszor előállhatott.)
De ha eltekintünk ettől a
vallásellenességtől, ami egy ateistától nem is furcsa, a könyv elsőrendű,
élvezetes olvasmány, mindenkinek a kezébe nyomnám, hogy tanuljon kritikus
gondolkodást és eloszlassam tévképzeteit a filozófiáról.
------------------------------------
Iris Murdoch neve, attól tartok,
mint oly sokaknak, az Iris c. filmből vált ismertté számomra. Szerintem rém
bosszantó, hogy ebben az érthetetlenül népszerű filmben szinte egyetlen szó sem
hangzott el Murdoch regényeiről, pedig engem kifejezetten az írónő érdekelt
volna.
Így aztán kikölcsönöztem egyetlen
(?) lefordított regényét, A háló alatt címűt. Már az első oldalaknál rájöttem,
hogy nem most kellene ezt olvasnom, hogy most nem épp erre a szövegre vágyom,
amely a hosszúra nyúlt kamaszkorom identitáskeresését idézi. Így aztán olvasás
közben el-elkalandozott a figyelmem, beiktattam egy Krasznahorkait is, de mégis
újra és újra magamra kellett parancsolnom: na még 20 oldalt, na még egy
fejezetet.
Pedig: Iris Murdoch csodásan ír,
pazar a humora, kellemes filozófiai dialógusokkal fűszerezi az abszurd
történéseket, van érzéke a posztmodern technikákhoz (az író, aki az elveszett
szöveg után kajtat) és a karakterei zseniálisak. Lesz mit kiírnom az idézetes
könyvembe. (És mégis örülök, hogy megszabadulok ettől a könyvtől.)
A történet narrátora és egyben
központi figurája Jake Donaghue, az író-fordító fiatalember, aki egészen
hirtelen pottyan az orrunk elé, amint épp Franciaországból érkezik Londonba.
Finn, Jake szerintem egyetlen igazi barátja (csak ez neki nem tűnik fel) azzal
a hírrel fogadja, hogy korábbi szállásadója, Madge egyszerűen kitette őket a
lakásából. Jake ezzel elveszíti eddigi, jól megszokott támaszát és kénytelen
önmaga gondoskodni magáról, ami nem is olyan könnyű egy magafajta link művészembernek.
A referenciapont kimozdításával Jake saját kapcsolatainak hálójába bukik,
amelyekről folyton kiderülnek, milyen képlékenyek: elméleteket (olykor
összeesküvés-elméleteket) állít fel a körülötte és rajta uralkodó kapcsolati
viszonyokra, de azok megváltoznak, nem képesek biztonságot adni Jake-nek,
kicsúsznak alóla vagy épp ott kapcsolódnak össze, ahol nem is feltételezné
hősünk. Így jár Jake korábbi nagy szerelmével, Annával vagy Hugóval, akinek
szinte mindvégig a nyomában lohol abban a reményben, hogy korábbi filozófikus
beszélgetéseiket folytathatják.
Jake sodródó figura, eszembe
jutott róla Holden Caulfield a Zabhegyezőből (de őt imádom!) vagy Roquentin Az
undorból: keringenek, törik a fejüket, tapadnának valahova, ellentmondásokba
keverednek, de végül mégis el kell szánják magukat és tenniük kell valamit.
Jake a történet végére eljut odáig, hogy munkát vállal és egy önálló mű
megírására adja fejét.
Rákerestem a neten is, hátha egy
rafináltabb interpretáció meggyőz arról, hogy ezt a könyvet érdemes volt
elolvasni, hát, kérem szépen, benne van az 1001 könyv, amit el kell olvasnod,
mielőtt meghalsz (különben totál anglomán) könyvlistájában és igen, aki olvasta
és írt róla, az csakis az elragadtatás hangján:
http://halmai.uw.hu/giovanninyom.php
(középtájon)
A regény bónuszai: kutya (Mars, a
levitézlett farkaskutya), macskák (Mrs Tinck újságosboltjában tömegelnek),
seregélyek (amik elfoglalják Hugó lakását, mielőtt az újszocialisták tennék –
izgalmas áthallások!).
A regényt ajánlom ifjaknak,
filozófusoknak és életművészeknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése