Stílusosan a választások idejére időzítettem Mikszáth Két választás Magyarországon
c. politikai regényét, amelyet különben két részből ragasztott együvé
az író, a ragasztó pedig nem más, mint a magyar korrupció emblematikus
figurája: Katánghy Menyhért, azaz Menyus.
Katánghy egy elfuserált
figura, aki valahogy, leginkább nemesi neve szárnyán, elvégzi az orvosi
egyetemet, majd némi lébecolást követően Brunnenartz lesz, vagyis
fürdőorvos. Már praxisa kezdetén is alkalmazza mindazt a praktikát, mely
az orvosin is hírnevet hozott számára (életre beszél egy halottat),
jelesül csal, hazudik, színészkedik, törleszkedik. Sikerül is megfognia a
prixdorfi fürdő leggazdagabbnak tűnő ifjú hölgyét, a
tüdőcsúcs-gyulladástól bájosan köhécselő Klárikát, de nászéjszakájukon
mindketten bevallják, hogy gazdagságuk csupán hamis máz. A Blandi
családnak azonban vannak politikai kapcsolatai, és így sikerül
Katánghynak egy képviselői állást kiügyeskednie, a székely Borontó
körzetét. A regény közepébe Klárikának szóló levelek vannak illesztve,
ezekben Katánghy a politikusélet nehézségeit igyekszik ecsetelni, de
persze folyton kilóg a lóláb, és az olvasó pontosan tudja, hogy
valójában Menyust a klubbéli kártyapartik kötik le inkább, a politikája
pedig másból sem áll, mint a nyerészkedésből. Klárikát igyekszik
elkápráztatni a korabeli politikusok, főleg Wekerle leírásával, de
valójában nem derül ki, hogy az aktatologatáson és érzelmes orációkon
kívül, mi a fenét is csinálnak odafönn. Végül Katánghy karrierjének
felesége vet véget, aki a férje ellen kampányol, és el is éri, hogy ne
válasszák meg újra.
Apropo, nők: úgy tűnik a nőknek a 19. században
több beleszólásuk volt a politikába, mint manapság, többnyire fönn
pózoltak a karzaton, és villámló tekintettel irányították férjeiket,
olykor be is kiabáltak. Simán meg tudtak buktatni induló képviselőket,
vagy aláírásokat gyűjtöttek egy-egy nemesnek vélt ügy érdekében.
A
második választás mondhatni a magyar korrupciós összejátszások
mintapéldája, Mikszáth brillírozik, amikor lefesti Katánghy dicsőséges
megválasztását egy olyan városban, ahol még csak soha nem is járt.
Tanulságos.
Összességében szégyellhetjük magunkat, mert ezt a regényt
akár most is megfogalmazhatták volna, bár kétlem, hogy ilyen szép,
ízes, csiklandós nyelven, mint amilyen a Mikszáthé.
---------------------------------------
Rázós
könyveket olvasok most sorozatban, ki sem hevertem az andokbéli
kannibalizmust, máris a II. világháborús Berlinbe csöppentem, egészen
pontosan 1945. áprilisába, amikor is Németországot legyőzik, és egy
névtelen, fiatal nő a szétbombázott fővárosban naplót kezd írni. Anonyma
szövegét, melyet füzetekbe rótt borzalmak, testi-lelki megrázkódtatások
és éhezések között, először az ötvenes években jelentették meg, sajnos
átdolgozva. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha mindezt a szörnyűséget
nyersen és naturálisan kapom, elviselem-e, mégis hajlok arra, hogy a
művészi megformálás, a stiláris szépségre, mitöbb frappánsságra való
törekvés inkább visszatetsző egyes helyeken. Kétségtelen, hogy ez egy
szépirodalmi igényű napló - és fontos kordokumentum.
A háborút
legtöbbször a férfiak szempontjából ismerjük: történelemkönyvekből
tanulmányozzuk a hadműveleteket, biflázzuk az évszámokat és a
hadvezéreket, regényeket olvasunk a hőstettekről, bajtársiasságról vagy a
háború megpróbáltatásairól, de a nők némák maradnak. Anonyma - igaz
névtelenül - végre megszólal, és könyörtelenül, hidegen, olykor egészen
morbid humorral írja le a magára maradt, főként nők lakta Berlin
letarolását, elfoglalását a Vörös Hadsereg által és az orosz katonák
megerőszakolás-hullámát, melynek kétmillió német nő esett áldozatul.
Anonyma
naplója igazi túlélőnapló, megismerhetjük belőle, hogyan próbálta élve
megúszni a bombázásokat, hogyan készített ételt útszéli növényekből,
hogyan próbálta a minimálisra csökkenteni a megerőszakolások számát -
elárulom, törleszkedéssel. Anonyma ugyanis kicsit tudott oroszul, így
intellektuális képességeit könnyen latba vethette, ami nagyon imponált
az oroszoknak, így szó szerint keresték a kegyeit. Sikerült is kifognia
magas rangú katonákat, akik szexért cserébe ételt hoztak és védelmet
jelentettek más erőszakoskodók ellen.
A hangsúlyozott női nézőponton
kívül, a napló erénye Berlin hiteles képe közvetlenül a bukás után,
szétbombázott házak, lótetemek, amikre az éhező lakosság ráveti magát, a
nők sztereotíp kérdése találkozásukkor: "Téged hányszor?", a sok szűz
lány megbecstelenítése, a nemi betegségek és nem kívánt terhességek, a
lapokból kicsapó szarszag (mert az oroszok szinte mindent latrinának
használtak), a borzalom kvintesszenciája - és mindehhez a visszatérő
férfiak értetlensége. Ugyanakkor Anonyma nem mentegeti Németországot,
mikor rádióban hallja a kivégzett zsidók számát, összeomlik és bűntudat
gyötri, úgy érzi, azt kapják, amit megérdemelnek. Az oroszokról sem
nyújt egysíkú képet, feljegyzi a becsületes, érzékeny és intellektuális
férfiakat is, akik segítséget nyújtanak neki.
(Megjegyzem, semmi
túlzás nincs a naplóban, nagyon hiteles. Nagymamám, aki azóta már
meghalt, elmesélte egyszer nekem, hogyan bújtatták el egy levegőtlen
kamrába az oroszok elől, akik mindent elvittek és kiitták nagyapám
arcszeszét. Azt mondta, sose félt annyira. Kiszomborról akkor egy
szekérnyi asszonyt vittek el.)
Gyötrelmes olvasni ezt a könyvet, de kihagyhatatlan.
-------------------------------
Piers Paul Read Életben maradtak
c. könyve azok közé tartozik, amiket számtalanszor vettem már kézbe
antikváriumi kalandozásaim során, de mindig visszacsúsztattam a polcra
mondván: a '93-as filmhez túl sokat már nem tehet hozzá. Aztán Cserinél
olvastam róla és újra érdekelni kezdett, mi is történt 1972-ben az Andok
hegyei közt azzal a 16 túlélővel, akik egy repülőszerencsétlenséget
követően 71 nap után is életben maradtak.
Nos, az első amit
megállapíthattam, hogy Read könyvéhez képest a film, minden megrázó
jelenetével együtt is csak egy igen diszkrét felvázolása mindannak, amin
valójában ezek a fiúk, nagyrészt az uruguay-i katolikus rögbicsapat,
valójában átmentek - elárulom, kell hozzá gyomor. Miután ugyanis a rossz
időjárási viszonyok és a pilóta tévedése miatt lezuhannak hőseink, a 45
főből csupán 26 éli túl a rémes landolást, csokiból, dzsemből,
fogpasztából és alkoholból álló táplálékkészletüket hamar felélik, így
elhunyt társaik tetemét kell elfogyasztaniuk, ha életben akarnak
maradni. Read - igazi dokumentalistaként - összeszedett minden
információt arra vonatkozóan, hogyan élték reménykedve, majd miután
napokon keresztül senki sem jött értük, pesszimistán mindennapjaikat a
fiúk, hogyan állítottak elő vizet, hogyan nyesegették a halottak húsát,
hogyan szárították napon a zsírt és a zsigereket, hogyan alakult ki
egyfajta hierarchia az erősek, a gyengék és a haldoklók között, és
hogyan alakítottak ki keresztény rítusokat annak érdekében, hogy
megőrizzék ép eszüket és lelkierejüket. Hamarosan ugyanis minderre nagy
szükségük lesz, expedíciókat indítanak előbb a gép leszakadt farkához,
aztán már a kijáratot kutatva az Andokból. Read érzékletesen írja le a
különböző vérmérsékletű fiúk lelki vívódásait, egymáshoz idomulását vagy
épp ellenségeskedéseit, azt hiszem, nagy szerencse, hogy mindannyian
erős katolikus hittel voltak megáldva, az esti közös rózsafűzér
eggyékovácsolta őket, későbbi nyilatkozataikban is legtöbben isteni
csodáról beszéltek. Sőt, az emberevést is egyfajta szentáldozássá
szublimálták, a legtöbben csakis így voltak képesek elfogyasztani
társaikat.
Ami nem kapott helyet a filmben, pedig legalább annyira
érdekes, az a szülők expedícióinak, próbálkozásainak, szenvedéseinek
leírása. Miután a hivatalos vizsgálat lezárult, a szülők maguk
indítottak expedíciókat fiaik megmentésére, egészen meghökkentő módon
egy látnokot kértek fel instruktorként, ez is mutatja elszántságukat és
kétségbeesésüket.
A túlélők közül legkiemelkedőbb mégis egy teljesen
racionális gondolkodású, kevéssé vallásos fiatalember lesz, Nando
Parrado, aki kezdettől fogva azt propagálta, hogy saját erejükből
küzdjenek meg a hegyekkel és ne várjanak külső segítségre, végül ő és
Canessa nevű barátja fognak 11 napon át menetelni, többek közt megmászva
egy 4100 m magas csúcsot, s ezzel eljutnak az első emberlakta helyre.
A
Fairchild túlélőinek megmenekülése drámai, különösen borzasztó volt
olvasni, hogy hányszor repült át fölöttük valamelyik kutatócsoport gépe,
de a legdurvább mégis az utolsó oldalkon lazán odavetett információ
volt, miszerint a lezuhanás helyétől 8 km-re egy szálloda állt
konzervekkel teli.
Fontos történet, fontos könyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése