조남주: 82년생 김지영

Dél-Koreában a 82-es születésű Kim Csijong c. regény bombaként robbant, a detonáció hatását kétségtelenül erősítette az elmúlt években a közéletet Koreában is feldúló metoo kampány, mely sok illusztris személyt billentett ki státuszából. A könyv a koreai feministák egyik kiáltványává vált, hisz egyfajta állatorvosi lóként funkcionálva, a koreai patriarchális társadalom szinte minden betegségét felmutatja.

A történet Kim Csijong végtelenül kimerült, megfáradt, fásult és már-már szellemileg megbomlott alakját ábrázolja, ahogy végigdolgozza valamelyik hagyományos koreai ünnepet, amit természetesen a férj családjánál kell tölteni főzéssel, mosogatással, bevásárlásokkal és felszolgálással. Már a történet elején megszületik a diagnózis, hogy Kim Csijong egyszerűen szülés utáni depresszióban szenved. A regény azt vizsgálja az ezt követő, kronológiai rendbe szedett élettörténetben, hogy tényleg „csupán” erről van-e szó.

A történet természetesen Kim Csijong családjával kezdődik, egy olyan korszakban, ahol fiút szülni nemcsak dicsőség, de kötelesség is volt, így dönt Csijong anyja az abortusz mellett, amikor valószínűsíthetően harmadjára is lánygyermeknek adna életet. Az abortuszt követően a harmadik gyermek így végre fiúnak születik. Akik ismerik kicsit a koreai kultúrát, tudják, hogy a legfiatalabb fiúnak (maknae) mindig nagyon jó sora van a nővérei mellett, ez bizony effektíve nemcsak azt jelenti, hogy ő kapja a finomabb, táplálóbb falatokat az asztalnál, de hogy a fiúnak lehet saját szobája, a fiú tanulhat tovább, mitöbb a lányoknak el kell menniük pénzt keresni, hogy a fiút taníttathassák. Csinjong azonban szerencsére iskolába járhat, így a regény az iskolai fiú-lány problémákat is taglalja. Például a fiú-lány párosításokat az iskolapadban, abban a reményben, hogy a fiút a lány megszelídíti, de ez többnyire a lányok vég nélküli zaklatását jelentette, vagy az osztályfelelős pozíciójának kérdését, tudniillik, hogy azt mindig fiú tölti be. Ezek közül engem leginkább az iskolai egyenruha kérdése foglalkoztatott. Mindig is meghökkentőnek találtam a sorozatokban az arcpirítóan rövid iskolai szoknyácskákat, melyekben nyilvánvaló, hogy a lányok legfeljebb ide-oda tipeghetnek óvatosan (például ugye lépcsőn), de aktívan mozogni, leguggolni nem lehet benne. A szabályok szerint a lányoknak térdet eltakaró szoknya az előírás, de viszonylag kevés olyan iskola van, ahol bokáig érő szoknyát hordhatnak a lányok. Ehhez vékony, fehér blúz jár (egy olyan országban, amihez mindenhez kimcsit esznek, amit aztán nehéz kimosni), a blúz alá mindig be kell öltözni, mert áttetsző, így még a meleg nyárban is kénytelenek a lányok trikót hordani a blúz alatt, plusz még a melltartó. Csijong generációja még sportcipőt sem hordhatott, viszont a harisnya és a zokni (így együtt!) előírás volt, természetesen még nyáron is. A fiúkra nyilván sokkal lazább előírások vonatkoztak, és ezt azzal magyarázták, hogy a fiúk alkatuknál fogva mozgékonyabbak és aktívabbak, ezért jár nekik kényelmesebb és többféle ruházat. Utánakerestem, hogy mennyit változott ez a helyzet. A boltokban ugyan megjelent (bár mind sold out) az iskolai nadrág a lányok számára is, de a legtöbb iskolában, még mindig a szoknya az előírás, a Kék Ház petíciói közt most is van fenn aláírható kérvény, hogy lehessen nadrágot hordani a koreai iskolákban. Az iskolai részben még lehet olvasni a buszos és iskolai szexuális zaklatásokról, az iskolai hátrányos megkülönböztetésekről (például az étkezési rendben) és a menstruációs ügyekről is.

Kim Csijong azonban túlevickél ezeken a megrázkódtatásokon, és végre pályát választ, producer szeretne lenni, ami természetesen a családja szerint nonszensz. Mindenképp tanár néninek kell lennie, mert az illik a lányokhoz és biztonságos, közalkalmazotti munka. Végül sok frusztrációt követően bölcsészkarra veszik fel egy meglehetősen konzervatív egyetemre, melyet elvégezve a PR felé orientálódik, és elkezd munkát keresni. Itt nagyon sok érdekes adatot olvashatunk a női munkaerő alkalmazásáról, jobban mondva nem alkalmazásáról. A legnyomósabb érv, hogy a cég szempontjából nem érdemes női munkaerőbe fektetni, mivel ha gyereket szül, nem lehet túlóráztatni, a szülés előtti időszakban pedig akár egy órával később érkezhet a munkahelyre és egy órával hamarabb távozhat, ami demoralizálóan hat a férfi munkatársakra. Csijongnak mégis sikerül bejutnia egy céghez, és megkezdenie az éjszakába és hétvégékbe nyúló munkanapokat, és a női kezdő alkalmazottakat sújtó egyéb tevékenységeket (nem, nem túloznak a sorozatok, akár a vezető alsóneműinek mosatása is ide tartozhat). Olvashatunk itt a 회식 (céges közös étkezés) rémségeiről, az üvegplafonról, ami Koreában még alacsonyabb, mint Európában, a fizetésbeli különbségekről, ami a világon Koreában a legjelentősebb és persze férfi kollégák hecceiről, többek közt a WC-be telepített titkos kamerákról.

Csijongnak természetesen lesz párja is, és családi nyomásra Csijong teherbe is esik, ami megpecsételi a sorsát. Mivel nem akarják a gyerek nevelését a távol élő nagyszülőkre bízni (ez különben jellemző megoldás, a gyereket vidékre adják le a nagyszülőkhöz és csak hétvégente látogatják meg), ezért természetesen Csijongnak fel kell mondania, és ezzel felszámolnia régi életét, leszakad a munkaerőpiacról és a férjétől válik függővé anyagilag. 2014-es statisztika alapján ma 5 dolgozó koreai nőből 1 otthagyja állását, ha teherbe esik, a többi igyekszik szülés után 1 hónappal újra munkába állni. A történet vége a kiégett, kiábrándult, terápiába járó Csijong…

A 82-es születésű Kim Csijong nem kellemes olvasmány és híján van a szépirodalmi értékeknek is, műfaja jóval közelebb áll a szociográfiához, melyet megerősít a sok lábjegyzet, melyekben tanulmányokra, cikkekre és statisztikákra hivatkozik a szerző. A könyv fogadtatása elképesztően pozitív, nemcsak a nők körében, a kötetet nekem is egy férfi vlogger ajánlotta figyelmembe. Ugyanakkor – függetlenül attól, hogy a könyvben nem olvashatunk kirohanásokat vagy érzelmi túlbuggyanásokat – természetesen sok férfi érezte büntetőkönyvnek, túlzónak és sértőnek az írást. Számtalan blogger és vlogger fejtette ki lesújtó véleményét arról, hogy Csijong nem volt elég öntudatos és asszertív, hogy rossz döntéseket hozott, és hogy valójában sokkal nagyobb a nők mozgástere, mint azt a könyv sugallja. Voltak, akik azt rótták fel a szerzőnek, hogy nem tud meleg szavakkal és kellő pátosszal beszélni az anyaságról, mások azt a meggyőződésüket fejtették ki, hogy a valóságban otthon maradó kimcsijongok elhízott, unatkozó, semmi hasznosat nem végző nőszemélyek, így terjedt el különben a 82 kilós Kim Csijong címváltozat is. És persze megjelentek azok a férfiak is, akik überelni kívánva a nők problémáit a koreai katonaság gyötrelmeiről és traumájáról beszéltek, ezzel megerősítve, hogy még férfinak sem jó lenni Koreában.

Összességében egy szépirodalmi szempontból nem kiemelkedő, de mégis jelentős könyvről van szó, amit mindenkinek ajánlok figyelmébe, középszintű nyelvtudással jól olvasható.

O Dzsonghi: Esti játék

Hallatlanul izgatott voltam, amikor értesültem a könyv megjelenéséről, ugyanis nem ez volt az első találkozásom 오정희 (O Dzsonghi / O Csonghi / O Jeonghee) íróval. A Nagyvilág Korea-számában Kiss Marcell mesteri fordításában már olvashatták a koreai irodalom iránt érdeklődők a kísérteties hangulatú Pharo tó c. novellát. Az Esti játék kötetben három, hasonlóan borzongató,  áttűnésekben gazdag, bennem egyfajta meghatározhatatlanul sejtelmes érzést hátrahagyó novella kapott helyet, melyben a 20. század második felének koreai történelme és társadalma, annak minden nyomora, de egyben derűs, kellemes, olykor elzsongító családi pillanatai is átsejlenek egy-egy női sorson keresztül. Ez az a korszak, melynek vérverejtékéből a mai koreai csoda virágzott ki.

Az első darabban, a Kínai negyed c. novellában egy fiatal, épp serdülő lánykának a szemén keresztül láthatjuk a koreai háború utáni állapotokat, a vasúti szénlopásokkal, az élősködőkkel való örökös küzdelemmel, a kamaszok lődörgéseivel, a nők örökös, szinte állati „vemhességével”, majd a városi prostitúcióval, az amerikai holmik bűvöletével, és az emberi tragédiákkal. Soha olyan sokkolót, mint amikor egy amerikai katona egyszerűen kidobja az emeletről a részegségében megunt koreai szeretőjét. Az egész novella egyszerre ábrázolta az adott történelmi-társadalmi helyzetben lévők kiszolgáltatottságát, a nők védtelenségét és a gyerekek sodródását. A második, Esti játék c. elbeszélés esti játéka a koreai go-stop, ami egyszerre ábrázolt egy rituális, fatikus tevékenységet a kártyajátékon keresztül, szívmelengető, vagy épp szívfacsaró emberi játszmákkal apa és lánya között, és ezzel párhuzamosan – és valószínűleg ez az író sajátja – sokkoló betéteket, olykor víziószerűen felbukkanó képeket, gondolatsorokat ékelt az alkotásba. Megsirattam. Az utolsó darabban, a Búcsúzó szavakban három generáció, nagyanya, anya és fia róják az útjukat a nagymama leendő sírhelye felé. A vándorlás, megérkezés és visszaindulás kiváló alkalom az írónak, hogy három szemszögből, de hangsúlyozottan az anyáéból láttassa a környezetet, az elmúlt időszakot, benne az politikai üldöztetés miatt elbujdokolt apát és a generációk közti feszültséget.   

A szövegeket Pásztor Gergely fordította angolból, nagyon szép, érzékeny, plasztikus stílusban, érezni lehetett, hogy a szíve benne van. Viszont valószínűleg az angol forrás miatt egyes koreai szavakat sajnos (mármint nekem sajnos^^) néhány helyen japánra fordították (pl. tatami, go, rámen), de azért maradtak benne jellegzetes koreai kifejezések is, például a szuri, szuri, maszuri (nagyjából: csiribú-csiribá), ami nagyon megmelengette a szívemet. Nagyon sok, értékes lábjegyzet segíti az olvasót a történelmi és kulturális háttér megértésében, így sokat megtudhatunk például a go-stop játékról, a szarka-szimbolikáról és a temetkezési kultúráról is. A könyvet különben egy értő bevezető indítja, ami talán utószónak jobb lett volna, mivel erősen spoileres, és értelmezési utakat is kínál.

Úgy gondolom, fontos könyv jelent meg, olyan elbeszéléseket olvashatunk kiváló fordításban, melyek Dél-Koreában kötelező olvasmányok, nemcsak mert magukba tömörítik egy korszak problémáit és érzéseit, hanem mert O Dzsonghi megrendítő erővel ábrázol, sokkoló történeteket képes mesteri módon, sűrítve, olykor szimbólumokkal tűzdelve megfesteni.