"Játékos
és csodálatosan sötét... egy kínai Kundera." hirdeti a borítón Philip
Mardsen szövege, vagyis hogy ez egy kúl kínai modern regény lesz, olyan
kúl, mint egy Kundera. Nem tudom, ki hogy van vele, de az ilyen
filipmardzen-féle tökfejűségtől nyílik ki igazán a bicska a zsebemben.
Nem a párhuzamok vonogatása szokott irritálni, hanem az azonosítás,
főleg hogy szerintem Philip vagy nem olvasta Ma Jian A tollnok
c. regényét, vagy gőze sincs Kunderáról. Mondjuk nemi szervek ebben a
könyvben is voltak. A másik, amit nem találtam a könyvben, pedig a
hátlap szerint dugig van vele, az a humor. Mély és fekete, ezt írják
róla, lehet hogy olyan mély, hogy én oda nem értem le.
Ámde a dühöngő
felütést kövesse vélemény: Ma Jian könyve jó, és remélem, hogy
hamarosan lefordítják a többi könyvét is. A tollnok c. regénye nagyon
érdekes témát dolgoz fel, alapvetően pellengérre állítja a kommunista
Kína "nagy nyitás" politikája után előállt felemás állapotokat, és ezek
hozományát, a referenciáját vesztett élet öncsalásait, hazugságait,
kétségbeesett próbálkozásait, főként az értelmiségi szemszögéből. A
kerettörténet és az egyes történetek közé beékelődő szövegek szereplői a
"hivatásos író", vagyis a címbéli tollnok, akinek egy modern köntösbe
bújtatott Lei Feng-regényt kellene kiizzadnia magából, miközben fejében
egész más történetek nyüzsögnek a kínai hétköznapok embereiről, a másik
hős pedig a hivatásos véradó, aki őt hallgatja. (Lei Feng különben egy
kulturális ikon volt Kínában, 22 évesen halt meg, leginkább fennmaradt
naplóiról vált híressé, melyben ifjonti hévvel áll ki a maoista elvek
mellett.) Nos, a hivatásos író gyötrődik, gyöngyöző homlokkal meséli
műhelygondjait a hivatásos véradónak, aki tekintélyes vagyonát
véradásból gyűjtötte. A hivatásos véradó képviselné a józan és
pragmatikus átlagembert, aki próbálná a művészt elvonni gondjaiból, de
aki valójában izgatottan várja a soron következő történetet.
Ami még
véletlenül sem a proletár ifjúról szól, hanem öngyilkos színésznőkről,
akik széttépetik magukat egy tigrissel, aztán ott van a magán
halotthamvasztó, aki anyakomplexusát orvosolja sajátos módon és
gyönyörködik az elmúlásban, vagy a kedvencem, a háromlábú kutya, aki
igazi liberális reakciósként megreformálná az emberek világát, de végül
mégis kitömve végzi. Ma Jian regényében át meg átjárnak egymáshoz a
szereplők, felbukkannak egymás történeteiben, szóval egy nagy vörös
abszurd zűrzavar az egész, nem lehet tudni, meddig érhet a dekoltázs és
hogy ha hasba rúgjuk a szeretőnket, van-e elvetélnivaló gyerek a méhében
vagy hazudik, vajon igaziak-e a nagy mellek és főleg, hogy minden olyan
dekadens-e Nyugaton. Vörös-e vagy inkább rózsaszín? "Szellemi
vákuumban nőttünk fel ... elvágva az egész világtól. Az elveszett
generáció. Amikor az ország kezdett kinyílni, mi voltunk az elsők, akik
elbuktunk. Most a külföldi kultúra az egyetlen vallás, nincsenek
eszközeink, hogy megértsük vagy értékén kezeljük. Fél évszázad ment el, s
hirtelen itt találjuk magunkat a modern élet rengetegében, térkép és
iránytű nélkül. Hogyan is volna képes egy diktatúra által lebénított
társadalom megtalálni a maga útját egy modern világban? Nem tudjuk
átgondolni a dolgainkat, nincsenek viszonyítási pontjaink, eltévedtünk
és talajt vesztettünk. Önteltséget színlelünk, csak hogy elrejtsük
megroggyant önértékelésünket." - busong az író és aki elolvassa ezt a regényt át is foga érezni ezt a szakadék peremén láblóbázós érzést.
Kíváncsi lennék, a mai Kína mennyire ért egyet a fenti sorokkal, Ma Jian művei ugyanis a mai napig be vannak tiltva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése