Luxusnyomor

Kezdjük azzal, hogy ezt nem gondoltam volna Oates-ról. Mármint hogy így ír, ilyet ír, meg egyáltalán. Kamaszkoromban a Bellefleur-t olvastam tőle, az is nagyon szuggesztív, beszippantó darab, de inkább a gótikus rémregényekkel mutat rokonságot, legalábbis ahogy az emlékeimben él, mintsem a társadalomkritikával, vagy a személyes kálváriák tanulságaival.

A Luxusvilág azonban egészen más – egy magát gyilkosnak nevező tizennyolc éves fiatalember emlékirata tizenegy éves koráról, annak minden szorongásáról, lelki nyomoráról és végül egy állítólagos anyagyilkosságról. Richard egy dúsgazdag házaspár nem különösebben kívánt gyereke, gyakorlatilag semmi mást nem várnak tőle, mint hogy simuljon bele a környezetbe, ne zavarjon vizet és az IQ-ja legyen kicsivel magasabb, mint az elbűvölő édesanyjáé. Richard természetesen borzasztóan szenved ettől az elhanyagoltságtól, egyre magányosabbá válik, míg végül úgy dönt, hogy kivívja magának azt a bizonyos bűzlő szabadságot, és merényletet tervez az épp akkor harmadjára is megpattanni készülő anyja ellen.

Az egész történet talán legérdekesebb figurája Nada, Richard anyja, aki nemcsak neki, hanem az olvasónak is kész rejtély (noha a narráció miatt nem tudjuk nem a fiú szemén keresztül szemlélni a történteket). Nada ugyanis egy jó írónő, reményteljes művészi karrier előtt áll, Richard időnként el-elcsíp egy-egy mélyenszántóbb beszélgetésfoszlányt, ugyanakkor Nada mélységes nyomorból jött (állítása szerint), ezért a pénz nyújtotta biztonságot tartja a legfontosabbnak, minden más csupán kellék. Így szegény Richardunk is, aki ebbe szépen bele is zakkan. Szerintem a történet egyik legnagyobb fordulata, amikor a fiú életében először olvassa el anyja egyik novelláját, a Molesztálókat, amit a regény teljes hosszában közöl is – ez a szöveg ugyanis az anya olyan dimenziót fedik fel, amelyek addig teljesen ismeretlenek voltak a fiú számára és gyakorlatilag újra kell értelmeznie mindazt, amit addig anyjáról tudni vélt.

Muszáj írnom arról is, hogy ez a regény valami eszméletlen fifikásan van megírva. Egyrészt posztmodern, de mégis jól olvasható, teli van elbizonytalanító tényezőkkel, részben a visszaemlékezés pontosságára tett utalások miatt, részben meg a narrátor hangsúlyozott önkényessége miatt, vagyis hogy mi kedvesolvasók, kénytelenek vagyunk azt elhinni, amit mond. Mindezek ellenére a gyilkosság számomra kétséges, mert ő maga sem talál jó magyarázatot a fegyver eltűnésére, ugyanakkor egy logikusnak tűnő pszichológiai interpretációt kínál. Másrészt a regényben minimalista elemek is felfedezhetőek, gyanítom ez a könyv Bret Easton Ellis polcán is ott van, Clay (Nullánál is kevesebb) pedig Richard egyenes ági leszármazottja. Sőt, az Ellisnél olyannyira imádott stílusjegyek már itt is felfedezhetőek, így a kvázi szenvtelen leírások, a felszínes csevely között felbukkanó meghökkentően mély gondolatok vagy épp az emberek eltűntethetősége, gondolok itt arra a jelenetre, mikor Nada és férje azon vitatkozik, hogy az ismerőseik vajon meghaltak-e vagy még élnek, vagy hogy nem képesek beazonosítani a szomszédjukat. Ugyanakkor Oates nem bíz mindent az olvasóra, sokat magyaráz, pszichologizál és ez nekem nagyon tetszett.