Újra Afrikában jártam (vö. A fű
dalol), de ezúttal egy csodálatosan erős, tevékeny és ragyogó nő volt a
mentorom: Karen Blixen. A Volt egy farmom Afrikában páratlan szépségű, magával
ragadó mestermunka, az olvasó szíve vajként olvad el az efféle sorok fölött:
„Fönn, ezen a magaslati levegőn
könnyen lélegzett az ember, elemi nyugalmat, a szív birodalmát szívta magába. A
fennsíkon reggel felébredt, és első gondolata az volt: itt vagyok, mert itt az
én helyem.”
Karen Blixen egy névházasságot
követően Kenyában vásárolt földet, ahol főként kávétermesztéssel foglalkozott.
A vidék gyönyörű, Blixen olyan magával ragadó, élménydús leírásokkal szolgál,
hogy úgy érezhetjük, magunk is a Kilimandzsáró hegy tövében, a Ngong vonulatai
alatt élünk és csak bámuljuk Afrika szépségét, szívjuk fűszeres illatát. A
könyv afféle emlékirat, leírás, anekdótagyűjtemény és etnográfia egyben,
Blixennek mindenhez volt tehetsége: kiválóan ragadta meg Afrika varázslatos
tájait, füle nyitott volt az őslakosság legendáira és éles szemmel figyelte meg
Kenya természeti népeit. Végtelenül szimpatikus volt vonzódása az
állatvilághoz, remek leírásokat olvastam antilopokról (Lulu), fenséges
oroszlánokról, madarakról.
Különösen izgalmasak azok a
részek, amelyek az őslakosok (kikujuk, szomáliak, maszájok) szociális
viszonyait ábrázolják, Blixen antropológusokat megszégyenítő érzékkel tárja fel a nemi
szerepek alakulását vagy a törzsek közti viszályok motívumait és látta előre,
miféle rombolást fog véghezvinni az afrikai kultúrában (és állatvilágban) a
fehér ember. Karen saját farmján igyekezett az igazi keresztény elveknek
megfelelően, demokratikusan igazgatni, emellett igazi karitatív tevékenységet
is végez ez a kifogyhatatlan energiájú asszony: ápolja az afrikai beteg
gyerekeket, iskolát nyit nekik és mikor már világossá válik, hogy farmja csődbe
megy és mindenét el kellett adnia, utolsó erejével is igyekszik mindenkinek
biztos állást, közös területet keresni.
A volt egy farmom Afrikában
döbbenetes hatású könyv, olvasása közben felrémlett Harrer Hét év Tibetben-je,
ami hasonlóan mély benyomást gyakorolt rám, de Thoreau Walden-jére is
emlékeztettek Blixen reflexiói az élet fontos dolgairól.
Karen Blixen könyve úgy gondolom,
mindenkinek alapmű lehet, aki vonzódik távoli országokhoz, tájakhoz, és aki
szereti a független, szabad élet varázsát.
-------------------------
Saramago, Saramago, Saramago –
ezekkel a szavakkal díszítőmintákat lehetne készíteni, amellyel egy, az
irodalomnak szentelt kolostor imaginárius falát kellene cirádázni. Ilyen csodás
tollú szerzőt, leszámítva persze a félisten Krasznahorkait, rég olvastam: el
vagyok hűlve, le vagyok nyűgözve, olykor bizony szipogva bámultam azokat a
gyönyörű, kissé archaikus nyelven íródott, hosszú mondatokat, amelyek olyan
ízesek, fényesek és tiszták, hogy ilyenkor érzem csak igazán, milyen felemelő tud
lenni a szépségesen szép irodalom. És mennyi okosság van ezekbe a mondatokba
bebugyolálva!
Juj, de patetikus. De ez az
igazság. Tessék megnézni, itt egy példa:
„…a világon a számok a legkevésbé
pontosak, mond az ember ötszáz téglát, mond ötszáz embert, s a különbség a
tégla és az ember között pontosan azzal a különbséggel egyenlő, ami ötszáz és
ötszáz között van, s amit nem létezőnek tekintünk, aki pedig ezt nem érti
elsőre, nem érdemli meg, hogy másodszor is megmagyarázzák.”
A narráció is tartogat meglepetéseket,
először azt gondoltam, korabeli, 18. századi krónikással van dolgom, aki a
mafrai kolostor megépítésének, egy különös páros, Baltasar és Blimunda
halhatatlan szerelmének és egy „madárgép” feltalálásának történetét veti
papírra, de időnként olyan anakronisztikus, modern jelzőket használ vagy olyan
kis kiszólásokat, amelyek egyértelművé teszik a furfangot: a krónikás valójában
a kortársunk.
A történet a 18. század elején
játszódik Portugáliában, Saramago kiválóan megragadja a kor hangulatát,
bemutatja V. János udvarát, a Szent Inkvizíció lisszaboni autodaféit, a
brutális vezeklések erotikáját, az olasz zene hatásait, a misztikus
gondolkodást és természetesen a mafrai óriás-kolostor építésének minden
részletét. Ezekbe az aprólékosan kidolgozott eseményekbe ágyazódik a félkarú
Baltasar és a látnok Blimunda csodálatos szerelme, amely nem épp romantikus
körülmények között, épp egy eretnekégetés közepette bimbózik ki. Mindketten
sodródnak, a társadalom számkivetettjei, egyikük testi fogyatékossága, másikuk
azon különös képessége miatt, hogy éhgyomorra átlát a falakon és a bőrön, így
mélyebben ismeri Blimunda az anyag titkos szerkezetét. Szerencséjükre egy
különös, tanult pap szolgálatába szegődnek, a szkeptikus Bartolomeu Lourenço
atyáéba, aki egy repülőgépet tervez, ám nyomában folyamatosan ott lihegnek az
inkvizíció emberei. Annyit elárulok, hogy a gép repülni fog, mint a
Szentlélek.
A regény valahol a közepe táján
lelassul, a korábbi cselekményes történetet felváltja az építkezés aprólékos
leírása (újabb közös vonás Krasznahorkai Seiobo-jával), a hatalmas mafrai kő hét
napos cipelésének története, a falak felhúzása, a szobrok szállítása,
szerelmeseink közben eltörpülni látszanak a nagy horderejű történelmi események
közepette, míg végül szinte népmesei alakká válnak.
Szomorú könyv, szép könyv, nagy
könyv.
UI: Saramago neve azt jelenti:
vadretek. Ha belegondolok, azért mégiscsak furcsa lenne, ezzel a szóval
díszíteni az irodalom szentélyét…
------------------------------
Philip K. Dick androidos-bárányos
könyve után, egyfajta mámorban, követve Adeptus tanácsait, a Figyel az ég c.
könyvet faltam a hétvégén égő szemgolyókkal. Nekem nagyon tetszett a könyv,
noha nem éri el az Álmodnak-e stb. zseniális színvonalát, mégis kellőképp
agyafúrt, csavaros és poénos történetet kaptam, ami végig lekötötte a
figyelmem.
A főhősnek, Hamiltonnak nem áll
túl jól a szénája a történet elején (sem), ugyanis mielőtt egy
protonsugár-detektor kísérleten részt venne, közlik vele, hogy felesége, Marsha
baloldali nézeteket vall, ezért a nemzeti (és nyilván tőkés) érdekeket
képviselő gyárból el kell őt távolítani. Hamilton maga is felmondásra
készülődik, mikor megtörténik a baleset és hatodmagával belezuhan a
protonsugárba. Hőseink meglepően gyorsan felépülnek, de valami furcsa érzés
keríti hatalmába Hamiltont és a többieket: meglepően sematikusnak tűnnek az
emberek és mintha valami szörnyűséges Valaki lopakodna a hátuk mögött.
Igyekeznek közösen megoldást találni a rejtélyes érzésre, különösen mikor –
Hamilton szadista piszkálódását követően – sáskahadak lepik el a szobát. Nem
kell sokat töprengeniük, ez a sáskás-büntetősdi csakis egy Istenre lehet
jellemző és hamarosan a saját bőrükön tapasztalják, hogy imáik meghallgatásra
találnak, az automatákban csodálatos csokiszaporítás zajlik (kis furfanggal
brandy-szaporítás), ám a bűnök is megtoroltatnak. Hamilton igyekszik megfejteni
az új világ logikáját, egy szürrealisztikus megoldással még Istennel is
szembenézhet, de a végső válasz sokkal prózaibb és valójában az álmokban
keresendő: ugyanis szereplőink rendszeresen álmodnak a protonnyalábba
zuhanásukról, melyben az idő rettenetesen lelassult, a mentősök szemmel alig
érzékelhető lassúsággal igyekeznek le az összeroncsolódott testekhez és csupán
egyetlen ember maradt eszméleténél, bizonyos Arthur Sylvester. Ennek azért van
jelentősége, mert a történet elején kiderül róla, hogy vallási fanatikus és
egyes elemekből egyértelműen kikövetkeztethető, hogy valójában (ha ennek a
szónak van még jelentése) Sylvester tudatába zuhantak. Ezek után csak ki kell
vonni valahogy a forgalomból, ám ahelyett hogy a valóságban ébrednének fel, a
csoport egy másik, kevésbé bizarr világba csöppen.
Philip K. Dick összesen négy
figura - egyáltalán nem egészséges - tudatán keresztül vezeti szereplőit, így
megismerhetjük az emberi képzelet bizarr formációit, ugyanakkor
elgondolkodhatunk arról, vajon a mi tudatunk mennyire lenne elviselhető,
egészséges.
Végül visszatérünk az állítólagos
valóságba, de ekkor már a kellőképp összezavart olvasó bizalmatlan: a valóságot
számunkra a regény elején Hamilton szemszöge jelentette, ide is térünk vissza.
De vajon nem azt jelenti ez, hogy Hamilton tudatába állapodik meg végül a
történet, míg a többi hat szereplő esetleg örök kómában fekszik?
A történet fő motívuma ráadásul
az olvasás metaforájaként is felfogható: olvasás közben kettős tudat alakul ki,
érzékelem a sajátomét, de ugyanakkor a regény terét is. Az efféle regények után
azonban erősen megkérdőjeleződik a sajátomként hitt tudat bizonyossága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése