Végződések

Entropicnak nem kellett sokáig várnia erre a posztra, John Barth Az út vége c. regényéről írt szuper karca annyira felcsigázott, hogy azonnal rohantam levenni a polcomról ezt a különben dicséretesen rövid könyvet, amely nem mellesleg évek óta porosodik a polcomon. John Barth különben is a barátom, fősulin a Bolyongások az elvarázsolt kastélyban c. besorolhatatlan műfajú könyvét olvastam és nagyon élveztem.
De ez most nagyon más. Szerkezetét, narrációját tekintve hagyományos regény, témája azonban egy az egyben a posztmodern filozófia (számomra) legizgalmasabb kérdéseit feszegeti, így főleg szubjektumelméleti ügyekkel foglalkozik. Főhősünk ugyanis, bizonyosértelembenJacobHorner, egy igazi posztmodern csávó, akinek nincsen közepe, vagyis egy mindent megszervező egoja, amiből részben az következik, hogy bármely érvet, legyenek azok tökéletes ellentmondásban egymással, képes akceptálni, mitöbb aktuálisan követni, másrészt viszont tökéletesen döntésképtelen és emiatt sodródó figura is. Horner különben nagyon is fején találja a szöget, amikor arról elmélkedik, hogy bizonyos szempontból egyik döntés sem rosszabb, mint a másik, mert sosem tudhatjuk, hogy választásainknak milyen következménye lesz hosszú távon. A történet elején tehát, orvosi tanácsra, hősünk olyan munkát vállal, amely épp a fentiek miatt, nagyon sok szabályt ír elő, amelyek többé-kevésbé megkérőjelezhetetlenek, így lesz Horner a leíró grammatika tanára a wicomicoi főiskolán. Itt ismerkedik meg egy figyelemreméltó házaspárral, Joe Morgennel és Rennie-vel - mindketten józan életű, racionalista beállítottságú emberek, akik igyekeznek életüket szabályok szerint élni, problémáikat, érzelmeiket sebészi pontossággal boncolják fel és persze mindig hűek önmagukhoz, mert pontosan tudják, mi is az. Jacob megjelenésével és sajátos felfogásával épp ezt a mesterséges harmóniát dúlja fel, kérdőjelezi meg, Morganék pedig úgy vizsgálgatják Horner személyiségnélküli személyiségét, mint egy ismeretlen faj egy példányát és nem is sejtik, hogy ez a közeledés milyen borzalmas tragédiához fog vezetni. A legsebezhetőbbnek Rennie bizonyul majd, ami nem is csoda, hisz történetéből kiderül, hogyan adta fel sekélyes személyiségét Joe-ért, aki készséggel játszotta el az Isten szerepét Rennie életében, az Istenét, aki megteremti Rennie belső világát, olykor súlyos ökölcsapásokkal, de aki épp ezért veszélyes függőségbe is kerül férjétől. (Különben Rennie esete, vagyis hogy képes adoptálni egy másik személyiséget, bizonyítani látszik Horner igazát a szubjektum középpontnélküliségével kapcsolatosan, noha...)
A történet egy idő után nagyon bizarr fordulatot fog venni, a vége annyira sokkoló, hogy amikor becsuktam a könyvet, hányinger kerülgetett. Nagyon is úgy tűnik nekem, hogy a regény három figurája legyenek bármennyire is szellemi lények, alapvetően elbaltázták az életüket azzal, hogy egyfelől a posztmodern szkepticizmus (Horner), másfelől a klasszikus dogmatizmus (Morganék) miatt teljesen kizárják az érzelmi és a pragmatikus síkot, vagyis egyikük sem számol a saját érzelmi világának összetettségével vagy épp az ösztöneikkel, illetve gondolkodásmódjuk tényleges és aktuális következményeivel, a tettekkel.
Ez a regény tehát - még humora mellett is - egy valódi lórúgás, gondolkodásra sarkall, akár akarod, akár nem és ami engem illet, én mélyen érintve is vagyok, tekintve hogy én is csak bizonyos értelemben vagyok én. Majd meglátom.