Wittgenstein Koreában

A Korea-projekt talán eddigi legkellemetlenebb darabjához volt szerencsém, konkrétan Ri Hocshol (이 호철) regényéhez a Déliek, északiak c. dokumentarista műhöz. A hátlapszöveg, illetve A tigris intelme c. kötetben olvasott Egy hűvös este fülledtsége c. novella bizony vérmesebb reményeknek adott tápot, ehhez képest maga a könyv meglehetősen darabos, vontatott, unalmas és egy az egyben számomra érthetetlen volt. 

Minden bizonnyal lehetne itt kulturális különbségekről diskurálni, hogy hát a koreaiak már csak ilyen visszafogottak és az a hátlapszöveg szerinti "érzékeny fiatalember" és annak "testi, lelki kálváriája" koreaiul már csak ilyen - vagyis annyira diszkrét, és annyira érzelemmentes, hogy nekünk európaiaknak ez egyszerűen nem üti meg az érdekesség szintjét. De nem így van, szerencsére olvastam épp elég koreai irodalmat ahhoz, hogy tudjam, a koreaiak képesek kifejezni érzelmeik színes skáláját, legföljebb teszik ezt rövid, tömör mondatokban és nem amolyan krasznahorkais hosszúakban.  Ri Hocshol azonban egyszerűen nem tudott meggyőzni arról, hogy az elbeszélőnek, a büszkeségen és önhittségen kívül (magát soha nem marasztalja el az események közepette) bármi más érzelmei is lettek volna, s bár szemünk előtt zajlanak le a koreai háború drámai epizódjai, mégsem sikerül megrendülnünk. Talán mert mire egy-egy eseményhez érünk, ebben a többnyire eseménytelen szövegben, annyira ellankad a figyelmünk, hogy csak némi fáziskéséssel döbbenünk rá, hogy tragédia történt, lelőttek valakit. (Az regény különben nagy vonalakban az elbeszélő életéről szól, aki harmadikos gimnazistaként az északi Néphadseregbe kerül besorozásra, abban az időszakban, amikor már az ENSZ-csapatok a dél-koreaiak segítségére siettek, tehát lehet tudni, hogy az északiaknak ekkoriban már nem állt jól a szénájuk.)

Aztán rettentően dühítettek a szerkesztésbeli megoldások is, az egyes fejezetek közt komoly hiátusok tátonganak, talán épp a legizgalmasabb részek, így fogalmunk sincs, hogyan lesz az narrátorból író, egyszer csak ott van egy notesz teli feljegyzéssel és Tolsztojról beszélget. Aztán sok szereplő tűnik fel, az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy ezeknek később jelentősége lesz az elbeszélő életére vonatkozóan, de aztán egyszerűen csak eltűnnek - persze lehet, hogy ez így van jól, kiválóan illusztrálja a háború embertelenségét, de nem vigasztalja a csüggedt olvasót, aki vagy harminc oldalon keresztül követte figyelemmel az illető tevékenységeit (ül, áll, néz). És igen, a végén valóban befigyel Wittgenstein is, meg hogy "A világ mindaz, aminek esete fennáll.", és itt lehetne posztmodernül az egész szöveget valami filozófiai mélységbe ráncigálni, de sajnos, nekem nem sikerült erre a regényre ráolvasni a déli-északi koreai identitás bizonytalanságának, egymásba gabalyodásának esetét, pedig milyen érdekes lett volna, ha ennek az esete áll fenn.

Ezek után ezt a könyvet, melyet magam is mély, megkönnyebbült sóhajjal csuktam be, csak és kizárólag Korea-fanoknak ajánlom, azok közül is csak az elvetemültebbeknek, aki a háborús történetek, önéletrajzok iránt érdeklődik, az valószínűleg csalódni fog, mert a könyv híján van mind a harci eseményeknek, mint a belső monológoknak.