Krasznahorkai nagyon ért a
könyvcímekhez, és aki ismeri az író álláspontját úgy általában a világra és a
menésre vonatkozóan, az nem fog meglepődni, hogy a novellák üzenete szerint a
világ inkább körbe-körbe, esetre visszafelé megy, urambocsá sehová, vagy a
tökéletes pusztulás felé, az esetleges előremenetel pedig pusztán káprázat vagy
félreértés. (Na jó, van egy elbeszélése, amely szerint a világ előre megy, de
ez a gonoszról szól, vagy legalábbis valaminek az elszabadulásáról, jobban
mondva a világra szabadulásáról, ami a 9/11-gyel vette kezdetét.) Hogy egyes
vélemények szerint ezt már hallottuk Krasznahorkaitól, és hogy már nem érdekes,
mitöbb fárasztó, talán némiképp érthető kritika. Mert tényleg tikkasztó. Akár
beszél, akár elbeszél (ő), túl nagy sztori nincsen, csak a szépséges mondatokba
fogalmazott szomorúság, hogy valami idelenn végleg elromlott, és hogy nincs
kiút. Ó, és megint van egy döglött bálnánk is.
Az elbeszélésekben többnyire valaki szorongások
közepette elindul, eltéved, rátalál esetleg valamire, amiből levonja a
következtetéseket például arról, hogy hiába vágott neki, vagy hogy teljesen
mindegy, hogy megy-e vagy sem, mert a világ amúgy is megy. És semminek nincs
értelme, akár egy márványbányából zarándokoljunk el egy különös elhagyott
templomhoz, akár Varanasiból próbáljunk megszökni, vagy akár Sanghajban gabalyodjunk
bele a kilenc sárkány útsztráda kereszteződéseibe, végül valami mindig
ráébreszti hőseinket, hogy a valóság érthetetlen, feldolgozhatatlan, az
egészben a rész, a részben pedig az egész úgy oldódik fel, hogy ebben a
folyamatban az egyén, és mindaz, amit az univerzumban elfoglalt helyéről hisz,
tökéletesen jelentéktelen. Talán vigaszt Gagarintól kaphatunk, aki
megpillantotta a Paradicsomot a Földben.
A kedvenceim különben A
Théseus-általános (száz éve vadásztam erre!), az Egyszer a 381-esen és Az a
Gagarin voltak, de az Akadályelmélet is szívmelengető volt a schopenhaueri
gondolatokkal.
Összességében egyszerre volt
lehangoló és borzongatóan szép ez a könyv, sokáig olvastam, talán Krasznahorkai
könyvei közül ez tartott eddig a legtovább. Most is lenyűgözött a nyelvi
megformálás, a páratlan stílus, a hömpölygő mondatok, és a bölcselet egyenesen
magával ragadott. (Egyszerűen zseniális, ahogy az Akhilleusz-teknős
paradoxonnak etikai mélységet ad A Théseus-általánosban!)
Ó, igen, a könyvtárosokra vonatkozó
tagmondatok, szemenszedett hazugságok!
