Úgy
döntöttem, hogy az ijesztgetés és sok-sok óva intés ellenére, én ezt a
regényfolyamot igenis naivul, sorban, ahogy számozva vagyon, mintegy
odaadó szeretőként aláfeküdve a szövegnek fogom végigolvasni, mindössze
egy pauzét közbeiktatva, azt is inkább muszájból.
Azt
valahol sejtettem, hogy Marcel és én tetszeni fogunk egymásnak, ezt
előirányozta a tudatregények iránti szerelmem (főleg Virginia Woolf),
illetve nem kicsi sznobizmusom, amely hajlamos minden nagynak kikiáltott
mű előtt megilletődni. De hogy Proust könyve ekkora fergeteges élményt
fog jelenteni, hogy sikoltozva fogok rohangászni a férjemhez, hogy aztán
hosszasan olvassak föl neki egy-egy bekezdést és agyonfirkáljam,
agyonfülezzem, agyonszeressem, szóval egy az egyben magamévá tegyem a
Swannt – ezt nem hittem volna. Csodálatos és páratlan könyvről van szó,
ki merem jelenteni, hogy többet ér, mint sok filozófiai eszmefuttatás az
idő(k)ről, az emlékezésről vagy a szerelemről, teljesen beszippantott.
A
legdöbbenetesebb, Proust eszméletlen szép, lírai stílusán, megkapó
humorán, meghökkentő és szívet gyönyörködtető képein kívül,
kétségtelenül a regény szerkesztésmódja és narrációja, mely alapvetően a
labirintust mintázza, mely útvesztőnek anyaga légies és áttetsző:
emlékekből és képzeletből áll. Az emlékek, mint a kávéban (jó, legyünk
hűek Prousthoz, mint a hársfateában) kavarodó, fraktális tejfodrok
gyűrűznek elő a névtelen elbeszélő tudatából egy idilli, de
szorongásokkal teli gyerekkorról a tündéri szépségű Combray-ban. A
közhiedelemmel ellentétben nem a Madeleine-süti indítja be az egymásra
rétegződő emlékfolyamokat, hanem már az első oldalakon az elalvás előtti
bódult állapotból kúsznak elő, amikor az éjszakai zajok keverednek a
felvillanó múltbeli képekkel és a napi események forgácsaival. Proust
ezt a különös, súlytalan állapotot, amikor koncentráltan térnek vissza
életünk motívumai, és amikor egy-egy tárgy élesen rajzolódik ki
környezetéből, azt sugallva, hogy többet jelent önmagánál, ezt az
áttűnést lélegzetelállítóan írja le. Ahogy a narrátor gyermekkori
szorongását is, melyben egyszerre van jelen egy rituális szokáshoz,
édesanyja esti csókjához való ragaszkodás és az anyához, mint szerető
személyhez való kötődés is. És aki miatt ez a csók elmaradhat nem más,
mit Swann, aki egyszerre mozog a felsőbb és alsóbb polgári körökben, aki
értője a művészeteknek, barátja Bergotte-nak, narrátorunk imádott
írójának, ugyanakkor a felesége egy kiélt kokott. Ám nem ez lesz az
egyetlen ellentmondás Swann személyiségében, aki hol határozottnak és
távolságtartónak tűnik fel, hol pimasz világfinak, hol hódítónak, hol
egy igazi balek szeretőnek, aki folyton igazolja méltatlanra pazarolt
szerelmét – magyarán Swann személyisége a rá irányuló értelmezések
hálójában kiismerhetetlen marad, mégis érezzük, tudjuk, mi vonzza felé
és főleg lánya, a vörös, szeplős Gilberte felé az elbeszélőt.
A
regényben tényleg nem kell vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy felfedezzük a
nagy főszereplőt, az időt: aminek különben a léha életet élő hőseink
igencsak bőviben vannak. Ebben a kötetben egyértelműen az emlékezés és a
képzelet ideje játszik nagy szerepet, a narráror emlékgomolyagjai a
combray-i gyerekkora eseményeiről és Swann képzelete, mely Odette-nek,
eme kiélt csalfa asszonynak, történelmi és esztétikai távlatot adva
képes arra, hogy a nő egész múltját, ami enyhén szólva rovott, egész
egyszerűen elleplezze. De végigvonul a regényen a történelmi idő is,
mint értékítéletekkel telített és értékképző konstans háttér, mely mégis
több szállal kapcsolódik az egyénekhez, így válhat Odette is érdekessé
Swann szemében, Botticelli és Vinteuil közvetítésével.
Hosszú
lenne a regény érdemeit felsorolni, nagyon szép részek vannak benne a
zenéről, a szerelemről és más démonokról, az olvasásról, a természetről
és számtalan jelenségről, melyek behálózzák, megmagyarázzák és többnyire
elhazudják (ha ugyan lehetséges lenne a hiteles emlékezet!) az
eseményeket, jellemeket, a világot, mégis oly otthonossá és bejárhatóvá
teszik azt.
Nagyszerű, lélegzetelállító, mámorító!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése