Kísértetek Észak-Koreában

Újra Észak-Koreába rándultam ki, hiába még mindig több útibeszámoló van erről a zárkózott és kommunista izoláltságában egzotikusnak ható országról, mint például a virágzó délről. Útikalauzom Stefan Bosbeijk, aki egy turistacsoporttal (hisz Észak-Koreában ismeretlen az egyéni turizmus) a 2002-es Arirang fesztiválra utazik. Ez az évszám - a grandiózus események mellett, melynek apropója Kim Ir Szen 90. születésnapja - egyben vízválasztó is ezen izolált ország történelmében, ugyanis 2002-ben sokkal több turistát fogadott az ország, mint bármikor korábban, és még olyan engedményekre is hajlandóak voltak, mint egy azaz egy darab bankjegyautomata felállítása a fővárosban (melyet a fesztivál végén leszereltek). 

Az első fejezetben a legfontosabb phenjani látnivalókat veszi sorra, melyek természetesen mind-mind Kim Ir Szenhez, vagy fiához Kim Dzsong Ilhez kötődnek, így a Nagy Népi Tanulmányi Palota, mely leginkább egy könyvtár szerepét tölti be, fő funkciója az információk biztosítása, természetesen ahogy ezt Észak-Koreában értelmezik: egy számítógépes terem van, melyen intranet működik, elsősorban az ország hivatalos honlapja tanulmányozható, de van itt Kim Ir Szen összes és más nevelő célzatú dokumentum. A másik jelentős épület a Koreai Forradalmi Múzeum, amelyet Kim Ir Szen 28 méteres szobra illusztrál, a múzeum tematikája pedig a Nagy Vezér életét mutatja be leginkább. Mangjonde meglátogatása (Phenjantól 8 km-re) szintén kötelező penzum, itt született ugyanis Kim Ir Szen, de itt látható a Tanulók Palotája is, amely elvileg 

ifjúsági szabadidőközpont lenne és itt tekinthető meg a Pueblo óceánjáró amerikai hajó is, mely 1968-ban kémtevékenységet végzett, de a koreai nép megállította, majd pedig kiállította a hajót, jeleként a folytonos amerikai agressziónak. A kedvencem a Nemzetközi Barátság Kiállítás, amely a Kim Ir Szennek ajándékozott tárgyak garmadáját gyűjti össze, többek közt egy komplett vonatszerelvényt. A koreai háborút (1950-53) bemutató phenjani múzeum az Anyaföld Győzelmes Felszabadító Háborújának Múzeuma nevet viseli, itt megcsodálhatóak az '50-es évek haditechnikájának vívmányai, az amerikai és dél-koreai agresszió elemei, a háborús ütközetek makettjei. 

Bosbeijk természetesen meglátogatta a 38. szélességi fokra épült Panmindzsongot is, ahol a koreai háborút záró fegyverszünet köttetett, de az igazán kísérteties élmény mégis Keszon városában fogadta, amely éjszakára (mint szinte mindenütt Észak-Koreában) sötétségbe borul, egyedül a külföldiek szállodáját világítják generátorral, és mint egy igazi Truman-showban reggelente mindenki (tök egyforma és vadiúj) biciklikkel közlekedik, sőt a szomszéd néni is tízfogásos reggelit terít magának - csak épp egy falatot sem eszik belőle. Szóval egy igazi kirakatváros, ahová a lakosság reggel bejön, megmutatja magát, este pedig távozik. Bosbeijk képtelen volt kikutatni, hogyan is élhetnek valójában az észak-koreai emberek, hiszen külföldiekkel szigorúan tilos érintkezniük, de több keserű feltételezésnek adott hangot.

A könyvnek csak elenyésző része foglalkozik az utazás tulajdonképpeni céljával, vagyis az Arirang fesztivállal, mely egy hatalmas, különleges látványelemekből összeállított 90 napos fesztivál volt, fő attrakciók talán a majd 25 000 gyerek által színes lapokból készült élőképek voltak. A szerző inkább taglalja az általa látott állapotokat, így például a szerény öltözéket a helyi lakosokon, a reklámok teljes hiányát vagy épp a műszaki boltok kísérteties csöndjét. Észak-Koreában ugyanis jegyrendszer él, vagyis élelmiszert (rizst, húst) jegyre kapnak (már ha van), a fizetés olyan alacsony, hogy abból televíziót venni szinte képtelenség (különben három adó van), autója pedig csak a felső tízezernek van, a tömegközlekedés kaotikus, az utazást nagyon gyakran stoppal oldják meg. Közüzemi díjak 2002-ben még nem voltak, de az általános villanyoltást beszámítva, nem is lehet magas egy átlagcsalád fogyasztása. 

Bosbeijk könyve tehát érdekes olvasmány, nem igyekszik mindenáron Észak-Korea rossz oldalát bemutatni, ugyanakkor mégis nyomasztó kép alakult ki bennem, nem mintha eddig illúziókat kergettem volna, hisz nap mint nap lehet hallani az éhezésekről, vagy épp a folyamatos katonai erőfitogtatásról.